A lap feldolgozottságának foka

Az utolsó költő

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az utolsó költő
szerző: Reviczky Gyula

Látomány

Hervadt világ, haldokló égi test!
Megöregedtél, véred hűlni kezd,
Hajdan virágos kebled most aszott,
S fonnyadt öled nem szül több magzatot.
Kis rőzsetűz kivánatosb ma néked,
Mint izzó vágyak, égő hevülések.
A nap jégtányér, ólomszürke fénnyel,
S nem tudni, nappal-é ez még, vagy éjjel.
Azt tudni csak, hogy minden füst, hiúság,
S hogy legtovább él itt a nyomorúság.
Nem kell neked már népek áradása,
Nem kell, hogy dögvész öldössön rakásra,
Nem kell se vízözön, se tűzeső,
Véredben gázoló világverő:
Magadtól hervadsz, haldokolsz, enyészel;
Világosságod örök éjbe vész el.

Hol vannak ők, kik mint királyok éltek!
Hétszáz nejű bölcs Salamon mivé lett?
Aranyba' járt, nárdussal kente testét,
Élvezte szép nők csókjait, szerelmét;
S mégis jóllakva hírrel, gyönyörökkel:
Csupa hiúság minden! - így nyögött fel.
Hol vannak, kikről költők ajka zengett!...
A szép leányokat sehol se látom.
A hősregék, kalandok és szerelmek,
Valóság volt-e mindez, vagy csak álom?...
A trubadúrok ábrándos hadát,
Szelíd virágok édes illatát
Nem őrzi többé csak mesék homálya; -
Hideg van, hó van: ennyit tudni máma.
Nincs több erő a földben, Anteusz;
Villámod megfagyott, szegény Zeusz.
Jehova, Buddha, Allah nagy nevének
Nem száll a földrül égbe hálaének.
A végítélet szörnyű harsonája
Az isteneket holtakúl találja.
Prométheusz, leláncolt istenember,
Mi hasznot hajtál ellopott tüzeddel?...
Hiába hoztad földre az Olimprul:
Nézd a világot: megfagyásnak indul.
Epikur, mézes ajkú bölcselő,
Gyönyört, de mérsékeltet hirdető:
Szólj, életünk' hogy' kell beosztanunk,
Hogy élvezzünk, habár éhen halunk!
Mit ér a tudomány, ó, Faust, mit ér!
Tudósnak lenni, lásd, ma nincs kiér.'
Coriolán, hajolni nem biró,
Ma már nincs nyers tömeg, csak eszkimó.
Bűbájos Héloïse, mesés alak,
Nincs több szerelmet suttogó ajak!
S hiába támadnál fel, Don Juan;
Mézes szavadtól nem csábúl a lány.
Nem is tud már csókolni és ölelni:
Csak azt tekinti, van-e még mit enni.
Kizökkent a világ, jó Hamletem,
De helyre már nem tolhatod te sem.
Költője a pokolnak és halálnak,
Ó, Dante, borzasztóbb ez, mint te láttad!
S te, ki a végső éjt megálmodád,
Byron, már én megértem alkonyát.

Ó, mi a hírnév, eszmék győzedelme!
Csak egy lehelet, semmiségbe veszve.
Egy röpke sóhaj, egy habloccsanás csak,
Futó villáma az örök múlásnak.
Próféta hangja csak légy zümmögése,
Mártír halála féreg szisszenése,
Költőnek híre porszem csak a szélben,
Királyi gőg aranylégy a szeméten.
Hiába törtök ég felé, hegyek!
Hiába, a föld mégiscsak kerek.
Hiába égtél földet rázva, vulkán,
Holt kőtömeg vagy, lángod kialudván.
Erény és gazság, gyöngeség s erő,
Utszéli koldus és világverő,
Őrültség, bölcsesség, ah, minden egy,
Ha ami volt, nem lesz majd s tönkremegy.
Pusztulhat a világok ezre sorba':
Az idők teljén nem lesz semmi csorba:
Mert nincs idő, s mely el tud múlni, élet,
Az örökkévalósághoz ha méred,
Egy rebbenésig élni nyögve, sírva,
Vagy kéjmámor közt tántorogni sírba,
A földből átváltozni újra földdé,
És semmiről se tudni soha többé:
Hol itten a különbség?... Minden egy,
Könny és kacaj, vér s balzsam egyre megy.

Ki kérdi, aki volt, erényt tiport-e,
Balgák közt balga vagy lángelme volt-e,
Koldusnak született-e vagy királynak,
Ki volt a társa: üdv-e vagy a bánat;
Vívódott-é álmatlan éjszakákon,
Feljajdult-é a földi hiúságon?...
Minden csak semmi: ez a végtanulság.
Örülni, sírni egyformán hiúság.
Az volt a bölcs, csak annak állt az élet,
Ki hírt, hatalmat nem hajszolt, csak élvet;
Ki rózsák közt járt, s tántorogva itta
Arany nedvét a gyöngyöző kehelynek;
Ki érzelmét nem kongó rímbe írta,
De meleg ajkakon vallott szerelmet.
Ki útjában letört minden virágot,
S a kérdéssel, hogy mért él, nem tusázott.
Csak szívta a virágok illatát,
És lepke módra élte át nyarát.
S ha már nem járt virágok közt, de hóba:
Úgy halt meg, mint a lepke, mint a rózsa.

Az ezredévek száma olvasatlan.
Születtek meg letűntek szakadatlan';
Bölcsek, próféták, költők elenyésztek;
Királyok hamva lett játéka szélnek.
Százszor megváltozott a földnek arca;
Meg-megpihent az ember földi harca;
Más korszakok más istenben hivének;
Ruhát, erkölcsöt egyformán cseréltek.
Csupán a költő volt mindég a régi.
Kihűlt a föld, s ő nem tudott kiégni.
Szenvedtetek ti rég letüntek is,
Midőn a lét bús is volt, édes is.
Virág is nyílt, madár is csattogott,
És zengtétek: nem élni jobb dolog.
Pedig rátok még a jövő tekintett,
S ezért el tudtatok viselni mindent.
S ha keserűség volt is sorsotok:
Nektek még volt miért meghalnotok.
Magasztaltak más újabb nemzedékek,
Midőn ebéd után a föld emésztett.

De már beállt a vén gömb éjszakája,
S ti is aludni fogtok nemsokára,
Ti egykor fényes, égő csillagok,
Avagy gúnynéven: halhatatlanok.
Eltűntök az örök homály ködébe,
S nem tudják majd egyikötök nevét se.
Shakespeare és Goethe, Dante... óriások,
Egykor napok, most kialudt világok:
Ó, jó nekik, hogy oly régen halottak,
S hogy idáig, mint én, nem vánszorogtak.

Kegyes Nirvána, béfogadtad őket,
A soha többé fel nem ébredőket.
De én szegény, elkésett jövevény,
Végpusztulásnak hirdetője én,
Elátkozom, mely szült, az anyaméhet,
S a véletlent, hogy itt vagyok, hogy élek.
Itt jajgatok, itt sírok és tünődöm;
Kétségbeesve minden volt időkön.
Siratom enmagam s kik vélem élnek,
Hogy e törékeny gömbre mért jövének.
Ó, jaj nekem, hogy így elkésve jöttem,
Előttem nincs jövő, csak múlt mögöttem,
S az észbontó, a rettentő valóság,
Hogy ami volt, mind hiábavalóság.
Nincsen jövő már s nem fog soha lenni;
Mi ezután jő: a káosz, a semmi,
Ó, jaj nekem, jaj, hogy mindezt belátom,
Én, az utolsó költő a világon.
Nincsen vigasztalásom, nincs reményem,
Hogy küzdelmimnek folytatása lészen.
Igazság, nem fogsz vívni több csatákat;
Csend, béke lesz, de csendje a halálnak.
Nincsen mit várni, nincsen mit remélni,
Legjobb nem tudni semmiről, nem élni.
Ó, jaj nekem, kínomnál nincs nagyobb!
Miről ember valaha jajgatott:
Itt zúg, üvöltöz gyötrő forgatagja,
Itt zakatol, nyilall, pusztít agyamba'.
Salamon undorát, Jób istenátkát,
Jeremiás próféta jajgatását,
Bábel zavart nyelvét, sátán tusáját,
Szanzára kábító zaját, zugását,
És Dante poklát mind szívembe' látom,
Én, az utolsó költő a világon.

Csak te örülsz, bolyongó cimbora,
Ki nyugtot nem lelél sehol soha;
Csak a te lelked várja a napot,
Midőn fejed' álomra hajthatod.
Az utolsó költőnek hivatása,
Hogy elringasson kérve-kért halálba.
S hirdesse, béfogván haló szemed':
Ahasvér boldog, mert kiszenvedett.