Az enyészethez
| Az enyészethez szerző: Komjáthy Jenő |
Ó, gyáva törvény, nyomorú rend,
Hogy itt mindennek halni kell!
Ó, rémes örvény, szomorú csend,
Éhtorku, átokfogta hely!
Irigy gödör, gonosz Enyészet,
Telhetlen zsarnok, szolga sír,
Silány részekre dús egészet
Széttörnöd, ó, mi hajt, mi bír?
Nem szent előtted semmi nagyság,
Nem szent a költő, sem a hős;
Utállak, örök éj, te őshazugság,
Az örök nappal egyidős!
Csak lassu, titkos rombolásban
Találsz te kedvet, ősgonosz!
Orgyilkos, benned föltaláltam
Szerzőjét mindannak, mi rossz!
Irígység hajt, a bűnök atyja,
S a bűnök anyja, gyávaság;
Csak férgeket hizlalsz te nagyra,
Fogad nemes gyümölcsbe vás.
S nem szent, mert semmit sem kimélsz te,
Előtted a Szépség maga,
S a Szerelem, az élet élte,
Gyönyöre, fénye, illata.
S ó, átkozott, őt sem kiméled,
Föld büszkeségét, gyönyörét!
Viruló testét összetéped,
Széttöröd lelke tükörét.
Kioltod szeme tiszta lángját
És keble mélységes tüzét;
A Szerelem s Ihlet leányát
Széttéped, ízről-ízre szét.
Hol vetted ezt a nagy hatalmat,
Te undok, törpe óriás?
Mikor szünik meg birodalmad,
Szépségre éhes síri váz?
Gaz, iszonyú! Te vagy az ördög,
Visszája mindennek, mi él;
Az ember gyászt miattad öltött,
Torz árnyad mindenütt kisér.
Mit a pazar Tenyészet áldott
Kezével szépet alkotott,
Mi duzzadó erőben állt ott,
Őrült! Te gúnnyal eldobod!
De ki előtt mindenki reszket,
Zsarnok! Én dacolok veled;
Nem cipelem az őskeresztet,
Megvetem ádáz dühödet.
Megrögzitem a tünde képet,
Megörökítem a jelent;
Vágyammal végtelenbe lépek,
Előttem nincs alant, se fent.
Tudom, hogy meg nem semmisíted,
Ami egyszer lélekben élt;
Oly szorgosan hiába hímzed
Számunkra azt a szemfedélt.
Mit összedúlsz; egekbe épül,
Élőbben él, amit megölsz,
Kitör a sír kaján ölébül,
Megdicsőül, mit összetörsz.