A lap feldolgozottságának foka

Az asszony

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az asszony
szerző: Karinthy Frigyes
Nyugat 1911. 15. szám

       Tizennégy éves koromban, augusztusban, esténként a nyaraló előtt sétálgattam Horovetznével, aki mellettünk lakott és megbarátkozott velem. Halvány, kékszemű gyerek voltam, és akkoriban tengerész akartam lenni. Horovetzné férje három hétre elutazott, a fiatal asszony egészen egyedül volt. Fehérpettyes, világos kék ruha volt rajta, szalaggal a derékon és bő, nyitott ujjak. Az arca most már csak úgy van előttem, mint egy tojásdad, kicsit sárgásfehér folt, pár halvány és derengő vonallal alul - egyebet alig látok belőle. De akkor nagyon jól ismertem és nehány nap múlva nélkülözhetetlen alkatrésze lett annak a ködös, rejtelmes képnek, amit Világról és Jövőről festettem a szemeim elé.

Különben, azt hiszem, szép volt. Talán az ő szája körül láttam először azt a fölényes és öntudatos vonást, amit azóta minden asszonyi arcon keresek. Akkor magamban ezt a vonást okosságnak neveztem, mert még nem tudtam, mit jelent. Tizennégy éves voltam és úgy volt, hogy kimegyek a tengerre, nagyon messze, minél messzibb.

Tulajdonképpen, most már bevallhatom (néhány év óta úgy kezdem érezni, már nemigen lesz belőlem tengerész), tulajdonképpen az éjszaki sarkról volt szó: de erről nem beszéltem Horovetznének. Horovetzné csak annyit tudott, hogy nagyon messze, minél messzebb. A folyamodványt megmutattam neki, amit az Akadémiához intéztem. És röviden, nehány férfias és rideg szóban vázoltam neki a hajósinas életét, és hogy miként temetik el, éjben és viharban, ha a villám lesújtja fönt az árbockosár tetején.

- Az embert szépen széthúzzák, spárgával összekötik a lábát, egy darab követ tesznek rá, aztán - zsuppsz!

Nem időztem sokat e tárgynál, éreztetve, hogy ezen már nem lehet segíteni, kár beszélni róla. Horovetznét nagysádnak neveztem, bizonyos fáradt jóindulattal, melyben jelezve volt, hogy percre sem felejtem el a kettőnk közt fennálló kivételes viszonyt és hogy cinizmusomon nem kell megdöbbennie: olyan ember beszél, aki valamikor maga is tudott érezni, de az élet keménnyé és fásulttá edzette.

Többnyire éles és szatirikus voltam: paradoxonokban beszéltem, holmi gúnyos világításba helyezve minden kérdést és eszmét, amivel emberiség valaha foglalkozott. Horovetzné felelgetett. Egy-egy megjegyzésemre arcát csodálkozó és meglepett mosoly futotta be és érdeklődve közelebb hajolt. Éreztem, hogy intelligenciám megdöbbenti és elhallgattam. "S ha tudnád, ki vagyok“, gondoltam.

Okos asszony. Okos szája van. Mondottam magamban este, a vánkoson és egyszerre éreztem, hogy remegek. Közben zavarosan jöttek a rendes képek: végtelen vízlap, csillagos ég mélyében - vízlap, mely távol a csillagokig ér. Repülőgépem, a fehér vitorlás, lassan készült a homályban. Szárnyait szétvetette és úszni kezdett: most a Plejadok csillagképéből vált ki kemény körvonala: két kezem ráfeszült a kormánylapátra és a gép feljebb suhant. A bolygók halvány korongja megnagyobbodott. Különösen a Neptuné: tudtam róla, hogy gomolygó ködökből áll, víz és szárazföld még nem vált szét laza, óriási tömegében és sűrű páráiban fantasztikus árnyak nyújtóznak. Messziről a Nap: egy derengő csillag, átrémlik a ködön. A Föld pici, gombostűnyi hunyorgás, mély boltozat távolában. S akkor először fogott el valami nehéz, idegen fájdalom, hogy oly messze van, oly messze, és megdöbbenve jutott eszembe az okos és erős száj, melyet otthagytam. Szívem elszorult és elhatároztam, hogy másnap a Tengerről és a Csillagokról beszélek majd Horovetznének és hogy beavatom őt.

És másnap este beszéltem a Tengerről és a Csillagokról.

Valami szenvedő volt akkor az arcában. Künt a kertben már aludtak a nehéz barackfák. És egyszerre, a holdfényben láttam, amint elmosolyodott.

Ismeretlen érzés volt.

- Untatom? - kérdeztem gőgösen.

- Dehogy - mondta melegen, és megkapta és hirtelen megsimogatta a kezem. - Csak valami eszembe jutott. Beszéljen, Fricike. Ez nagyon érdekes, a Naprendszerrel.

Kinyújtottam a karom és most úgy álltam ott a kerítés előtt.

- Az a sötét folt... tetszik látni... azt még nem ismerik... A többiről mind tudják már, álló csillag-e vagy naprendszer... de azon a sötét folton még eddig nem láttak csillagot soha. Egy luk, amin keresztül valami egészen ismeretlen sötétségbe nézhetünk. De lesz majd egy gép...

És egy végtelen ívet írtam le a karommal.

Lehanyatló kezem a mellét súrolta. Hirtelen elhallgattam. Elbúcsúzott és bement. A veranda lombjai közt tűnt el a világoskék ruha.

Kint a kertben, a barackfák alatt sétálgattam akkor, zsebretett kezekkel sétálgattam és fütyörésztem. A kerítésen túl oly mély és ónszínű volt a Duna: csak néha szikrázott föl valahol. A malom ablaka lélegzett a tompaságban. És egyhangúan zizegtek a csillagok: tücsök és csillag, mindig együtt láttam és hallottam őket és azt hittem, a csillagok zizegnek.

- Azt hiszem, most látott valamit belőlem - mondtam ünnepélyesen és megnyugodtam. - Kár, hogy az üstökösökről és az északi fényről már nem beszélhettem.

A kerítésre könyököltem, s arcomat, mely akkor lágy és finom és fejletlen volt még, arcomat odaszorítottam a két léc közé. Aztán behívtak és lefeküdtem. Míg az ösvényen végighaladtam, olyan érzésem volt, mintha bársonyon járnék, valami távoli és homályos dolog emelgetett föl a földről és nem éreztem a testem súlyát.

- Ő szép - mondtam rémülten, abban a pillanatban, amint a paplant fejemre húztam. Emlékszem, hogy ájulásszerű és szédítő mámor fogott el erre a szóra: folyékony hűs olajban úsztam. A Tejút volt az, amiről annyit beszéltem. A tiszta és csillagos égen hömpölyögtem keresztül, folytam lefelé.

Egy óra múlva minden átmenet nélkül és egészen váratlanul a következő képet láttam:

Horovetznével állunk a Dunaparton, a malom előtt. Az asszony előrehajlik és egyszerre halkan, egy hajlékony és lágy mozdulattal, mintha csak jobban ki akarná nyújtani magát, belefordul a vízbe. Utánavetem magam és derékon kapom el. Egy ideig egymás körül forgat a víz. Aztán földet érek. Kiugrom és magam után vonszolom. Szemei be vannak csukva, a szája félig nyitva, csak felső fogsorát láthatom. A vállamra dobom fel úgy, hogy feje és két keze hátul lelóg. Két vizes térde nehezen rátapad a derekamra. A langyos víz lábszáramon csorog végig. Borzasztó nehéz: nem bírom tovább. Lihegve, szándékosan megbotlom és összeroskadok. Ruhája most arcomba gyűrődik, fuldoklom. Rugdalózom, hogy kikeveredjek; mindig szorosabban tapad rám a vizes ruha és hörögve hallgatok el.

Ez a kép nagyon megrémített és majd elájultam a szégyenkezéstől, amint hirtelen eszembejutott, hogy mit szólna Horovetzné, ha tudná ezt a gondolatom. Valami képtelennek és irtózatosnak tűnt csak gondolni is erre. Próbáltam komikusnak és furcsának találni, nevetni rajta, de nem ment. Szívem akadozva dobogott és Horovetzné arca egyszerre oly fájdalmasan, oly távolian, oly titkosan tűnt fel a homályból, hogy pillanatra minden tagomba zsibbadás feküdt. A szemrehányás és kétségbeesés majd megfojtott: undort éreztem magam iránt és mélységes megvetését. Elviselhetetlen volt. Egyszerre ellenállhatatlan kényszerben jelentkezett az érzés: hogy Horovetznének azonnal és haladéktalanul elégtételt kell adnom, valami mély és gyötrelmesen édes megalázkodással: meg kell csókolnom a kezét vagy a ruháját s így meg kell értetnem vele, hogy mily igaznak és szomorúnak és végtelenül jónak tartom őt. S hogy most azonnal meg kell tudnia, hogy rá gondoltam, mikor a csillagokról beszéltem, s hogy nem, nem, nem vagyok cinikus, s hogy ő oly végtelen, mint a Tejút, és hogy minden csodálatos és hogy repülni fog ő is, mert nem hagyom itt a porban és szomorúságban. Igen, igen, mindezt meg kell tudnia.

Hogy egészen őszinte s precíz legyek: e felindulásom nem egészen elvont érzelmi folyamat volt: homályos remegéssel egy képet láttam magam előtt. Oly igazán s mélyen s tökéletesen sikerül majd beszélnem - így mondta ez az érzés -, hogy Horovetzné végre egészen átérzi a dolgok mélységét s egy felszabaduló zokogás rohamában fejét karomra hajtja s én lassan simogatom a haját.

A következő percben kint voltam az udvaron. Lüszterkabátomat a lépcsőn gomboltam még be. Átlopózkodtam a túlsó veranda felé. A gesztenyefa alatt egyszerre megláttam a fényt: az ő ablakuk ki volt világítva. A mellem úgy feszült, vissza akartam fordulni. Egyszerre kinyílt az ajtó és a fénysávból a kék ruhát láttam kifordulni. Már akkor tudtam, hogy egyetlen szót se fogok szólni?

- Ki az? - kérdezte riadtan, amint a sötétben meglátott.

- Fricike, maga az? - mondta újból a csöndben.

Nem feleltem.

Még a suhogást hallottam. Aztán ott állt mellettem egy meleg és puha tömeg.

- Kedves, hát maga még fent van? Mit csinál itt?

Nem feleltem. Akkor először hallottam életemben asszonynevetést. Az arcomat csókolta meg és a fejemet pillanatra a melléhez szorította.

- Képzelje, Fricike, megjött az uram, nem is vártam. Most átszaladok borér.

Egy percre egyedül maradtam. A kerítésen néztem keresztül és megláttam a Vénusz csöndes korongját. Egész testemben csönd volt. Már jött is vissza.

- Na, jójcakát, Fricike, pá - sietett. Az ajtót becsukták.

És akkor a sötétben halványan s derengve először bukkant fel megzavarodott szívemben egy távoli sejtés, hogy van valami a földön, ami fontosabb a csillagoknál s a végtelennél s kietlen ködfoltoknál a naprendszeren túl, és hogy a csillagok és a tenger talán valami nagyon buta dolog, velem együtt.

Még valamit mondani akartam. Éreztem, hogy még valamit mondani kell, a kivilágított ablak felé indultam: de abban a percben az ablak kihunyt és elsötétült. Mi ez, mondtam és megálltam. Mi ez, ismételtem magamban dacosan és sürgetően, mi ez, mi ez. Mi ez, suttogtam utoljára oly halkan és oly fájdalmasan, mint az esteli szél, mely arcomba csapott: vacogva és dideregve. Mi ez? Mi történt?

Mi ez? Mi történt veled, vékonycsontú, didergő gyerek, ki most úgy tágranyitod a szemed? Mit állsz itt legörbült szájjal, mint a vadember, ki előtt villám csapott le - ismeretlen, félelmes és fenyegető gonoszság. No jöjj, ne állj itt, mit állsz itt az ablak előtt? No jöjj, fussunk, fussunk az országúton vagy gyerünk ki a mezőre, hallgass ide, beszélek hozzád, ne figyelj arra az ablakra ott, gyerünk innen. Azok rosszak, gonoszak és ostobák: hallod-e? te kicsim, te édesem, nem méltók hozzád, no jöjj. Ne gondolj rájuk, no jöjj már. Hiszen összeverődnek vékony kis térdeid: mit akarsz itt? Nézz a szemembe: nem ismersz? Én ismerlek és az egész lelked ismerem: neked van igazad, a csillagok és a tenger - ez az igaz és ez a nagy és magasztos -, de látod, ezek nem érdemlik. másképpen fogjuk azt csinálni - no jöjj már, ne hallgatózz. Ahhoz a szájhoz másképp kell beszélni és én majd megtanítlak - és nem megyünk ki a tengerre, hallod-e, azért sem megyünk - ők nem érdemlik meg, hogy kimenjünk értük a tengerre... ők nem érdemlik meg a csillagos eget, melybe szomjas kis arcod fölemelted. Látod-e, én ismerem ám őket és mondok majd neked valamit - - - látod-e, erre van szükség, mert ők csak derékig állanak a csillagos égben és az arcuk lefelé figyel. És nagyra nyitott szemekkel kint hagyott téged dideregni és vacogni a sötétben - az az arc, amit a Plejadok csillagképébe belerajzoltál. Kicsikém. De nyugodj meg. Én jobban ismerem azt az arcot és tudom, mit jelent - tudom, mit jelent, a gonosz és rossz és hitvány. No jöjj, menjünk már innen - látod az izmaimat? már nem véznák és törékenyek, mint a tiéid - erősnek és keserűnek kell lennem, hogy megbosszuljalak.