A lap feldolgozottságának foka

Az 1741-diki diéta

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az 1741-diki diéta
szerző: Csokonai Vitéz Mihály

   Az 1741-diki diéta

               vagyis:

        A régi jó magyar szív
        Saját királyihoz hív!

    Kántáta IX énekekben.

Személyek:

    A magyarok karja.
    A Hír.
    A prímás, R. Sz. B. herceg, galántai gróf Eszterházy Imre, esztergomi érsek.
    A haza Géniusa, Magyarországnak angyala.
    A régi vitézek karja.
    Mária Terézia, Magyarország nőkirálya.
    A nádor, erdődi gróf Pálffy János fővezér.
    A Duna.

A dolog történik a pozsonyi királyi várban, az országgyűlés
alkalmatosságával, szeptember 19-dikén, 1741.
I. Ének

A magyarok karja

Egy

Éljetek, nagyságos rendek,
     Kik nagy őseink nyomába
     A magyar nemzet dolgában
     Most is öszvegyűltetek.

Boldogítsatok bennünket
     S vélünk édes nemzetünket,
     Melynek állandó javára
     Éljetek, mind éljetek!

Mind

Éljetek, nagyságos rendek,
     Boldogítsatok bennünket
     S vélünk édes nemzetünket;
     Éljetek mind, éljetek!

Egy

Terjesszétek, óh nagy lelkek,
     Nemzetünknek régi fényét
     S a királyi ház reményét,
     Melyet vét csak bennetek.

Mind

Boldogítsatok bennünket,
     S vélünk édes nemzetünket,
     Melynek állandó javára
     Éljetek mind, éljetek!

Egy

Így fog a király s az ég is
     Venni szárnya óltalmába,
     S a jövő idők folytába
     Élni fog majd híretek.

Mind

Boldogítsatok bennünket
     S vélünk édes nemzetünket,
     Melynek állandó javára
     Éljetek mind, éljetek!

Éljetek, nagyságos rendek,
     Kik nagy őseink nyomába
     A magyar nemzet dolgába
     Most is öszvevegyűltetek.

II. Ének

A hír

Hatalmas rendek! óh, vitézi vérből
Kisarjazott nemes magyar vitézek,
Ti bőlcs személyek, akik híreteknél
Sokkal nagyobbak vagytok,
Kik e királyi várba feljövétek,
Hogy a magyar nevet naggyá tegyétek.
Örűl tinéktek a sebes Dunának
S a kék Tiszának partja víg örömmel,
Mert a magyar hazának régi díszét
Tibennetek szemléli tűndökölni.
Ah, boldog nép! az ég takargat téged,
A csendes békesség lakik hazádban,
Örvendetes hang zengedez hegyedben,
Minden határid bátorság keríti,
Termékenység csepeg minden meződre,
Szent nyúgalom s öröm lebeg feletted,
Ah, boldog nép! az ég harcol melletted.
De ah, reszkess, de ah, rettegj, magyar nép,
Mert ellenséged ellened kizúdúlt
S dühöskedő sereggel
Rohan határaidra,
Pusztít, öl, éget és kevély dagállyal
Rabolja a sok kincset,
Melyből kezedre verje a bilincset.
Feldúlta már Itáliát egészen,
Berontott a csek főldre tűzzel, vassal,
A dölyfös franc ellepte táborával
A Rénus szép vidékét;
Mindenfelé elterjedt már az ínség,
A jajgatás hallik minden határon,
Bellóna vérengző vasostorának
Csapási már mindenfelé dörögnek,
Alatta a ledöntött népek nyögnek.
Közel, közel van, óh nemes magyarság!
Ez a veszély, ez a csapás hazádhoz,
A lángok már a Karpatusra sütnek,
A sok jajszó feléd jön a Dunával,
Az ellenség rettenti már határod,
Szabad törvényed és királyi széked.
Ah, hív magyar! ha kedves
Előtted a szabadság,
Ha boldog lenni kívánsz
Királyod óltalmában;
Menj, míg a tűz be nem ront Dáciába.
A bátorság menthet ki s a sietség:
Ah, kelj ki, kelj ki hát, vitéz nemzetség!

Hajh, kelj ki boldogságodért,
     Törvényedért, királyodért,
     Vezessenek nagy tetteid
     Nagy őseid nyomába!

A had szomszédid égeti,
     Hazádat is rettegteti,
     Rabol, pusztít a francia;
     Hajh, kelj ki a csatába!

Kar

Rabol, pusztít a francia;
     Hajh, kelj ki a csatába!

III. Ének

A prímás

     Méltóságos urak, jó hazámfiai,
Tekintetes rendek, országunk nagyjai!
Kellő orcátokon űlnek a hazai
Igaz szeretetnek fényes vonásai.

     Elég igaz magyar van még közöttetek,
Kik előtt féltő kincs régi becsűletek,
Nemes, tiszta s bátor még a ti szívetek:
Ah, élnek boldogúlt őseink bennetek.

     Szemeim e házban még sokakat lelnek,
Kik vitézi nevet méltán érdemelnek,
Úgy van! nagy lelkeik bennetek lehellnek
A nagy Attilának s a vitéz Lehelnek.

     Mennyi sok veszély volt s inség hajdanába,
Mely sereggel rontott ez árva hazába,
Mennyi veszedelmek voltak egy summába,
Melyek rettentettek, de mind csak hiába!

     Mennyi ellenségink s rablóink voltanak,
Kik dühös népekkel reánk rohantanak,
Hogy hazánkat s minket főldig raboljanak,
Gyermekinkkel együtt bilincsre hányjanak!

     De dicső atyáink, bajnoki lélekkel
Küszködvén a rájok tódúlt veszélyekkel,
Megtartották nékünk tulajdon vérekkel
Ősi szabadságunk minden törvényekkel.

     Hazánkban szabaddá lett minden szegelet,
A nyomorgatásnak, inségnek vége lett;
Ah, űljön sírjokon az érdem s tisztelet,
Szent árnyék lebegjen áldott hamvok felett.

     Tudom, ti sem fogtok tőlök elfajúlni,
Királyt, hazát készek lesztek megbosszúlni,
Készebbek a harcon vitézűl kimúlni,
Mint a magyar névvel homályba borúlni.

     Tudom, hogy a fényes dicsőség várába
Mint mentek bé elhúnyt őseink sorába,
S azt a fegyvert, amely szolgált a hazába,
Rakjátok a jó hír örök templomába.

     S amely véreteket szerelmes hazátok
S királyotok mellett a harcon ontjátok,
Azzal nagy nevetek s vitézi próbátok
A halhatatlanság falára írjátok.

Ah, már előre képzelem,
     Hogy e királyi védelem
     Sok századig fog élni.

Magyarjaim! kívűl, belől
     Mind a ti lelketek felől
     Fog e világ beszélni.

Tisztelnek a királyok is,
     S ezért gondjok lesz rátok is,
     Hatalmas bajnokokra.

Utóink áldnak tikteket
     S örömmel teljes könnyeket
     Hullatnak sírotokra.

IV. Ének

A génius

    (Egy fényes felhőben leszáll magyar rendek közzé, körűlvétetvén
    a vitézek karjától.)

Leszállván a mennynek fényes udvarából,
Szent István és László örök trónusából,
Lehozván e boldog vitézek lelkeit
És e századbéli fátumok könyveit,
Kedves magyarjaim! jövök tihozzátok,
A ti pártfogótok szavait halljátok!
Megindúlt szerető szívem sorsotokon,
Segítni óhajtok édes hazátokon:
Megszántam a dűlni kezdő Pannóniát,
Megszántam a magyart s azt a jó Tréziát,
Kit azért adattam az égből közzétek,
Hogy benne egy kegyes helytartóm nézzétek;
Hogy ő gyógyítsa meg hazátok sebjeit,
Ő rakja fel ennek öszvedűlt köveit;
Hogy a magyar névnek dicsősége légyen,
S minden panaszt a ti szátokból kivégyen;
Hogy boldogságtokat az égig emelje
S közöttetek saját személyem viselje.

A kar

Ez a kegyes királyné,
     Kit a nagy Károly nemzett,
     Hogy benne minden nemzet
     Tiszteljen jó anyát:

Ez a kegyes királyné
     Lesz néktek hív anyátok,
     Alatta kis hazátok
     Sok boldogságot lát.

A génius

De ím, az ellenség magát öszveadta
S az én felkentemet haddal megtámadta,
A frígyesek az ő híveit gyilkolják,
Örökös országit pusztítják, rabolják.
Rátok is a véres kardot kezdik fenni,
Ah, ha ők rajtatok erőt fognak venni:
Ama boldogságban részetek nem lészen,
Melyet a végzés tart számotokra készen,
Mert én Tréziának kinyertem az égbe,
Hogy soká lehessen anyátok egyvégbe.
Ez a jó királyné, még az meglátjátok,
Kiveszi a porból és szennyből hazátok,
S a magyar főld az ő lelke idejétől fogva,
Mint nagy Lajos alatt, virít mosolyogva.
S mihelyt a trónusba az ő kegyelme lép,
Arany időt számlál a szegény magyar nép.
És az apolgató békesség ölében
Örűlnek a múzsák a magyar Tempében.
Talpokra állanak a ledűlt törvények,
Élelmet, pártfogást kapnak a szegények.
És negyven esztendők csendes folyásában
Az öröm s boldogság lakik a hazában.
A nagy Terézia mindkettőt megójja,
Igazság s kegyelem lévén őrállója.
Kiterjeszti kisded országtok határát,
Pompásan felrakja Buda s Pozsony várát,
És ami szépség van Pozsonyba s Budába,
Mind bésummálja azt a nemes gárdába.

A kar

Ez a kegyes királyné,
     Kit a nagy Károly nemzett,
     Hogy benne minden nemzet
     Tiszteljen jó anyát:

Ez a kegyes királyné
     Lesz néktek hív anyátok,
     Alatta kis hazátok
     Sok boldogságot lát.

A génius

És bár ezek fényes jótétemények is,
De lésznek ezeknél még fényesebbek is,
Melyekkel a hazát előre biztatja
E kegyes anyának felséges magzatja,
József, kinek nem lesz a világon párja,
Ki minden országit maga öszvejárja;
Hogy megesmérhesse saját jobbágyait,
Hogy megorvosolja a nép panasszait,
Hogy a porba fekvő virtust felkeresse,
Az érdemet fényes oltárra tehesse.
Csak tíz esztendeig fog országolni ő,
De íly nagy bajnoknak elég tíz esztendő.
Mert ha felszámláljuk nagyságos tetteit,
Századnak mondhatjuk minden esztendeit.
Ah, nagy uralkodó! előre képzelem,
Hogy a szent igazság, az erkőlcs, értelem,
A szép tudományok minden mesterséggel,
A jó gazdasággal és a vitézséggel
Általad a régi por közűl kinőnek
S a magyar nép előtt becsűletbe jőnek.
Sok boldogtalannak te lész édesatyja,
Éretted könnyeit sok árva hullatja,
Téged áld az őrűlt, a néma, a siket,
Te vigasztalod meg, József! mindeniket.
Te, mint koronádnak fényes súgárával,
Bétőltöd a főldet virtussal, példával.
Jobbágyid imádják nevedet, mert véled
A Mátyással megholt igazság feléled.
Barátid tisztelik felséges nevedet,
Minden ellenségid rettegnek tégedet.
A fagyos sark alatt fekvő Szibéria,
A marokki forró partok s Barbária
A kelet és nyugot határitól fogva
A te érdemidtől zengedez harsogva.
Te bírsz virtusával minden királyoknak,
Te fogsz fényes példát adni mindazoknak,
S ha Friderik nagyobb lészen mindeniknél,
József! te nagyobb fogsz lenni Frideriknél.

A kar

József! nevedbe minden
     Nagy virtusok megvannak,
     Örűl sok nemzet annak,
     Örűl a főld, az ég.

E név egész világon
     Fog nyerni tisztelőket,
     Ez a jövő időket
     Megékesíti még.

A génius

A József tűndöklő országa végtére
Elmúlván, új öröm-idő áll helyére;
S jóltevő angyalát a várt békességnek
Megadja Leopold minden nemzetségnek.
És hogy minden lélek légyen néki híve,
Az ő kincse lészen jobbágyinak szíve.
El is vész alatta a jaj s a siralom,
Trónusán fog űlni a köz nyúgodalom.
Boldogság keríti pásztori pálcáját,
Bőség gyémántozza áldott koronáját.
Ama kedves Sándor kegyelmes szívével
Fog segédje lenni nádorispány névvel
Őtet közétekbe ő azért bocsátja,
Hogy légyen a magyar nemzetnek barátja.
Ah, e jó magzatnak és e jó atyának
Országlása lelket ád a két hazának!

A Kar

E két dicső személyek
     Bár hirtelen kimúlnak,
     De sírba nem borúlnak
     Jótetteik soha.

A hív magyar mindenkor
     Kívánja emlegetni,
     Nem fogja bétemetni
     A vén idő moha.

A génius

Az ő esztendeik, fénylő virtusokért
S a magyar nemzettel közlött jóságokért,
A Tréziáénál még többek lennének,
És a Józsefénél jobban fénylenének:
De hogy megáldhassa az ég Pannóniát
S adhasson egy másik Ferencet s Tréziát,
Fel fogja magához e boldog párt venni,
S helyekbe Ferencet s Tréziát fog tenni.
Kik népét törvénnyel s hittel kormányozzák
És ama szerencsés időt visszahozzák,
Mikor első Ferenc s első Tréziának
Országokkor arany esztendők folyának.

A kar

Ah, éljen a dicső pár,
     Éljen sokáig, éljen;
     Sok szép időt szemléljen
     Ferenc s Terézia!

Hogy e felséges párnak
     Királyi oltalmában
     Örvendjen a hazában
     Minden magyar fia.

A génius

És így ha meghal is kegyes Tréziátok,
Az ég másikat fog kűldeni hozzátok,
Kit a Neápolis felséges királya,
A jövendő tollak bő matériája
S néked is kedvellőd, nemes magyar nemzet!
Sok tartományoknak asszonyává nemzett;
Ki Teréziának oly mássa fog lenni,
Hogy alig lehessen külömbséget tenni;
Ki Európának szemefényje lészen
S a magyarokkal is ezer jókat tészen.

A kar

Engedjen a világon
     A nagy Teréziának,
     A népek hív anyjának,
     Az ég sok szép időt.

Ezer királyi szépség
     Tekintetén derűljön,
     Szívén a virtus űljön
     És az nevelje őt.

A génius

Ha meghal is Ferenc, segéd-országlótok,
A bőlcs Ferenc, kegyes szívű pártfogótok:
Helyébe a jó ég fog másikat tenni,
Ki Pannóniának Círusa fog lenni.
Ha a nagy Józseffel leszáll is végtére
A királyi virtus sírja fenekére:
Ferencbe a példát kikűldi sírjából,
Kit maga tanított az ég tanácsából,
Hogy amiket ő csak elkezdett magába,
Ferenc mutassa ki saját példájába.
Ha hív jobbágyitól az őket szerető
Leopoldot sírba zárja a temető:
De az ő jó szíve minden virtusával
Köztök fog maradni felséges fiával.

A kar

Mindnyájokért Ferenc lesz
     A népek édesatyja,
     S azoknak megmutatja,
     Hogy hív egy pásztor ő.

Az ég megáldja őtet,
     Kíséri a dicsőség,
     A víg öröm s a bőség
     Alatta visszajő.

A génius

Ha a magyar nemzet kedvellő Sándorban
Hazátok angyalát tészitek a porban:
Az ég a nemzetnek siralmát megszánja,
S József Sándor helyett lesz nádorispányja.
Ki a magyarságot úgy fogja kedvelni,
Úgy fogja hazátok díszét felemelni!
Amelynek még nagyobb s állandóbb javára
Soká gyönyörködik benne Buda vára.

A kar

Felséges nádorispány!
     Te lész Budának fényje,
     Te a magyar reményje:
     Kiért megáld az ég.

Az angyalok hatalmas
     Szárnyokkal bétakarnak:
     Teérted a magyarnak
     Nagy szíve lánggal ég.

A génius

Mit látok? előmbe mi nagy látás szaladt
A jövendő idők setét leple alatt!
Micsoda hérósok állnak ott sorjába
A királyi érdem fényes templomába!
Kezekben olajág, babér a fejeken,
Elterjedt felséges nevek a népeken.
Mennyei fény ragyog álló-képek körűl,
Hogy légyenek minden királynak tűkörűl.
Tetteik gyémántra vagynak metszve, s magok
Fénylenek, mint első nagyságú csillagok.
Ah, felséges lelkek! esmérlek titeket,
Látom képeteken a bécsi jeleket:
Ti fogtok származni a Károly házából,
Trézia, Leopold s Ferenc ágyékából.
Ti tőltitek még bé hírrel a világot,
Ti állítjátok fel a köz boldogságot.
Ti a nemzetektől ezer áldást vésztek:
Ah, felséges lelkek, ti mind nagyok lésztek!

A kar

Virágozzék örökre
     Oly sok dicső királyért,
     A nemzetek javáért
     Ez a királyi ház.

Hogy a sok fényes héróst
     Ennek minden fiába,
     Mind itthon, mind csatába,
     Imádja minden száz.

A génius

Ebből fog származni ama nagy vitéz is,
Ki, ámbár a győzőt meggyőzni nehéz is,
Megvervén a rabló francok ármadáját,
Ledőnti a kevély nemzetnek dagályát.
Ama vitéz Károlyt mondom, ki végtére
Lesz a magyar hadnak szerencsés vezére.
Ki a tágas Duna partját a Rénussal
Bétőlti nevével és sok triumfussal.
Ah, hatalmas vitéz! már látom előre,
Mint állsz ki fegyverbe a véres mezőre:
Látom, mint omlanak a francia testek,
Melyek neved s ágyúd hangjára leestek.
Látom, mint csókolják a láncból felszedett
Szabad tartományok felséges térdedet.

A kar

Ti népek, tiszteljétek
     Károly vitézi szívét,
     Mert ellenségtek ívét
     Le fogja törni ő.

Ó, halhatatlan érdem!
     Rakj oszlopot nevére,
     Tégy zőld babért fejére,
     Mely templomodba nő.

A génius

Kedves magyarjaim! mint a több nemzetek,
E császári háznak ti is örűljetek.
Hév kívánságtokat az ég meghallgatta,
Az óhajtott áldást tinéktek megadta,
Amelynek zsengéjét kegyes Tréziátok
Anyai ölébe mindjárt meglátjátok.
Meglátjátok mindjárt ama kis herceget,
Kiért mindörökké áldjátok az eget.
Máris rajta ama virtusok ragyognak,
Melyek példájában tündökleni fognak.
E' lesz ama József, a világ csudája,
Ama nemzeteknek atyja és királya.
Ah, majd magát éppen ilyennek mutatja
A második Ferenc s Trézia magzatja,
Ama kis Ferdinánd, kinek védelmére
Felkél még a magyar a harc mezejére.
Ki majd a jövendő idők aranyjában
Dícsőségesen űl atyja trónusában.
Ti boldogúlt lelkek! adjátok azokat
A paradicsomba nőtt liliomokat:
Hadd hintsem e boldog gyermek bőlcsőjére,
Melyben fekszik annyi nagy királyok vére,
Melyben fekszik ez a jövő világ fényje,
Az ég és a minden nemzetek reményje:
Hadd tudjak néki egy ajándékot tenni.
Ah, szép gyermek, te még Ferdinánd fogsz lenni!

A kar

Te Ferdinánd fogsz lenni,
     S végén a másik száznak
     Te a királyi háznak
     Szent trónusán ragyogsz.

Bőlcs lelked fog behozni
     A főldre békességet,
     És minden nemzetséget
     Te boldogítni fogsz.

V. Ének

Mária Terézia

Nagylelkű magyarim! kikben még lángol a hűség,
     Lángol az azt fedező régi vitézi erő;
Óh, ti, kik ámbátor szabadon óhajtotok élni,
     Őrizitek szentűl a fejedelmi nevet;
Kik fényes koronát kívántatok adni fejembe:
     Ím, karotok közzé most könyörögve jövök.
Most, mikor a rabolók kirohantak trónusom ellen,
     És már híveimet durva bilincsbe verik.
Ím, a németeket kicsikarják minden ezüstből,
     Már a belga s olasz várakat öszvetörik.
A dühödő franc nép országimat égeti tűzzel,
     S rám gonoszúl több-több népet a hadra loval.
Most, mikor ennyi király fenyeget sok ezernyi csoporttal,
     Most, mikor ennyi veszély árva fejemre rohan:
Bennetek, óh ti nemes magyarok! csak bennetek érzem
     A segedelmet adó hajdani lelket, erőt.
Ím, fejedelmeteket látjátok előttetek állni,
     Ím, ím, könnye vitéz karjaitokra pereg.
E keserű könnyek nem buzdítnának-e téged,
     Óh, magyar, akibe még verdes atyáid ere?
Óh, te nemes maradék, te maradnál messze azoknak
     Bajnoki nyomdokitól, sok deli példa után?
Csak te valál régen bástyája királyi nemünknek,
     Édes atyáimnak gyámola csak te valál.
Kik nyomorúlt sorsodba viszont ezen árva hazádat
     Béfogadák fedező szent koronájok alá.
Akik alatt kiderűlt országod a hajdani szennyből,
     S ködbe borúlt fényjét Dácia visszanyeré.
Íly nagy atyák vérét igyekeznék most letapodni:
     S nem buzog-é, magyarom, benned az ősi harag?
És ha az én már sírba leszállt felséges atyáim
     Érdemi gyengébbek, mintsem azokra ügyelj:
Nézzed az én benned bízó fejedelmi személyem,
     Melyet az ellenség porba tiporni akar.
S ah, amely koronát kívántál tenni fejemre,
     Ennyi dühös néptől menteni kelj ki, magyar!
Férjemet és magamat bátor lélekkel ajánlom
     A te vitézséged s gondviselésed alá.
Ímé, mint mosolyog tireátok gyenge szemével,
     Melyen máris egész Ausztria fényje ragyog.
Nagylelkű magyarok! buzdúljon szívetek erre.

    (Felemeli a félesztendős Józsefet.)

     Vessetek e csecsemő hercegetekre szemet.
Még ez virtusival bétőltheti északot és délt,
     Még e' hazátoknak gyámola s atyja lehet.
Óh, ti e hérosok magvát s Európa reményjét
     Porba ne hagyjátok dűlni időnap előtt.
Légyetek e' mellett bokor ellenségei ellen,
     Kik tűzzel-vassal perzselik ősi javát.
Hát mikor egy asszonyt s egy gyermeket annyi királyok
     Kívánnak dühösen rontani, mint az ölyűk:
Nem tüzel-é, magyarom, szívedbe a hajdani hűség?
     Nem ragad-é fegyvert érte vitézi karod?
És ha egyéb nem hajt, e könnyek zápora hajtson,
     Mely rebegő szómat mély özönébe nyeli.

Mert óh, vitéz nemzetség!
     Ha nem leszel segítség,
     Majd trónusom ledöntik
     S tán vérem is kiöntik:
     Ah, légy erántam hív!

De jaj, meggyűlt felettem
     A kín s ajkam lezárja:
     Ah, szóljon énhelyettem
     E néma könnyek árja,
     Ez elfojtódott szív.

VI. Ének

A nádorispán

Haljunk meg, vitéz bajtársim! haljunk meg királyunkért,
Álljunk, álljunk véres bosszút ő érte és magunkért.
Jobb dicsőséggel meghalni a hottestek halmain,
Mint gyalázattal tapodni atyáink szent hamvain.
Több már ezer esztendőnél, hogy itt lakik a magyar,
Mégis minden próbák között magyar maradt a magyar.
Megtartotta becsűletét mind a világ láttára:
Hát ugyan mi lennénk-e már annak gyalázatjára?
Hát ugyan mi fajúlnánk el nagylelkű őseinktől?
Mi kóldúlnánk-é kegyelmet gyáva ellenséginktől?
Mi csörgetnénk-é idegen láncot szabad létünkre?
Mi tétetnénk örök nyerget győzni tanúlt népünkre?
Ah, előbb, mintsem azt lássam, felkötöm fegyveremet,
S vitéz módra trombitaszón végzem el életemet.
És ha e példára nem lesz senkinek is készsége,
Rajta! - haljon meg énbennem nemzetem dicsősége.
Bosszankodva beszélem el Árpádnak és Lehelnek,
Hogy elfajúlt unokái asszonyszívet viselnek.
És ha minden könnycseppeket, amelyek lehullának
Felséges szeméből magyar hazánk királynéjának,
Elárasztott ellenséges vérhabbal nem mostok le:
Azt a magyar szívhez illő kardot mind rakjátok le,
Melyet hajdan nagyapátok az ellenségnek fene. -
De megvér a magyar névért a magyarok istene!
Megéritek még valaha, hogy az íly puhálkodás -
- De hová, hová ragadsz el, méltatlan bosszankodás?
Hiszen mind magyarok ezek, mind nagylelkű magyarok,
Akiknek én most asszonyi ruhát szabni akarok.
Tudom, mind magyarok vagytok, ráesmerek nememre,
Vitéz tűz szikrája pattog szemetekről szememre.
Melyet ha rettenthetetlen orcáitokra vetek,
Atillát, Hunyadit látom és Kinizsit bennetek:
Így űlnek elhúnyt őseink s bajnokink egysorjába
A vitéz lelkeknek szentelt dicsőség templomába.
Tudom, hogy azt a víg órát békételen várjátok,
Melyben a trombiták nemes serkentését halljátok,
Melyben megmutathassátok a haza ellenségén,
Hogy most is magyaros kar van a magyaros kard végén.
Úgy van, vitézségtek mellett magam állok tanúba,
Én, én magam tapasztaltam azt minden háborúba,
Mikor vélem űzvén s vágván az ellenség táborát,
Együtt vitézkedtünk, együtt nyeltük a harcok porát.
Véres fegyverünkkel együtt vágtattunk a csatába,
Együtt mentünk trombitaszón nagy Hétmogor nyomába. -
Vajha az ég visszaadná hajdani jó erőmet,
Vajha visszatérítené elhanyatlott időmet,
Mellyel három királyomnak hűségesen szolgáltam
S minden hadi veszedelmet magyar szívvel kiálltam:
Víg lélekkel nyargalnék ki az ellenség nyakára,
Megreszkettetném még egyszer a Pálfi név hangjára!
De bár megfáradt testemben az erek már megfagytak,
S esztendeim terhe alatt vállaim leroskadtak:
Mégis felvészem e kardot reszkető markomba is,
Ikrás ez az ellenségnek aludt vérétől ma is.
Jertek, óh vitéz bajtársim! haljunk meg királyunkért,
Jertek, álljunk véres bosszút ősi szabadságunkért.
És ha nem sokat tészek is vén létemre köztetek,
Legalább őseink útját megnyitom előttetek.
És ahol ez ősz haj látszik, s ahol legsűrűbb tűz ég:
Arra tartsatok, magyarok! Ott Pálffy s a dicsőség.

Rajta, óh vitézek!
     Rajta! menjünk harcra,
     Várnak ellenségeink,
     Verje őket arcra
     A mi fegyverünk.

Ójjuk a magyar hazát;
     S a kegyes Teréziát:
     Bár a puska csördűl,
     Bár bombi dördűl,
     Meg ne rettenjünk!

    (Az ősz Pálffy kivonja a kardját: utána az egész magyarság
    felzendűl: "Haljunk meg a királyért és a magyar hazáért!" Ilyen
    szók harsognak azalatt, míg a vitéz magyarok, a következendő
    harcdal zengése alatt a házból kivont karddal s fegyverzörgéssel
    kimennek.)

VII. Ének

A magyarok karja

Egy

Óh, magyar vitézek!
     Akiknek szemében
     Bátor lelket nézek
     Mársnak fegyverében:
     Jertek mind, kövessük
     Pálffy fővezért.

Kardra, óh vitézek!
     Haljunk meg hazánkért,
     És Teréziánkért
     Ontsunk drága vért.

Mind

Kardra, óh vitézek!
     Haljunk meg hazánkért,
     És Teréziánkért
     Ontsunk drága vért.

Egy

Scytha nagylelkünkkel
     Őtet béfedezzük,
     Scytha fegyverünkkel
     Őtet védelmezzük!
     Ezt ha végbevisszük,
     Nyertünk drága bért.

Mind

Kardra, óh vitézek!
     Haljunk meg hazánkért,
     És Teréziánkért
     Ontsunk drága vért.

Egy

Jó becsűletünket
     Ezzel is nagyítsuk,
     Szép magyar nevünket
     Bé ne mocskosítsuk,
     Mely egész világon
     Már az égig ért.

Mind

Kardra, óh vitézek!
     Haljunk meg hazánkért,
     És Teréziánkért
     Ontsunk drága vért.

    (A szőnyeg lefoly)

Licenza
VIII. Ének

    (A theátrumba hirtelen nagy zúgás és vízomlás hallatik, melyre
    a muzsika lármáson zeng rá; a habok közzűl feljön az öreg Duna,
    amint a poétai festés kívánja, kezében van az ő nádból, sásból és
    cserfából kötött koszorúja; feje németesen, mellye magyarosan,
    lába pedig törökösen van felőltöztetve; egy oszlophoz áll az ő
    hétágú villájával; szól, és a habok azonnal lecsillapodnak, a
    muzsika halkal elmúlik.)

A Duna

Álljatok, egy kisded haladékra megálljatok itten,
Habjaim, e fényes várnak négy tornyai mellett:
S e nemes országnak míg e városba sereglett
Rendeihez szóllok, csillapítsátok le dagálytok.
Halljátok meg, örök bércek, ekhózzatok, erdők,
Rengjetek, óh partok, paloták, zendűljetek öszve!
A Duna szól, mely annyi kövér főldekre lefolyván,
Sok gályákat emel hátán, sok réteket öntöz:
A Duna szól; magyarok, szavamat fületekbe vegyétek!
Még mikoron hajdan ti se voltatok, őseitek se
Voltanak; én voltam, még a kezdetbe az Isten
Zsámolyszéke alól a légyen szóra születtem.
Jól tudom én, mi esett hajdan Európa vidékin,
Még a régi idők történeti jutnak eszembe.
Még elmémbe forog, mint jött e főldre Balámber
Scytha vitézeivel, mint nyertenek ebbe hatalmat
Árpád és ama hét kapitányok véres erővel.
Még jól emlékszem sok tábori ütközetekre,
Melyekben magyaros szívvel harcoltanak a ti
Őseitek, zeng még a hadak lármája fülembe,
S úgy tetszik, most is sok ezer nép fegyvere zördűl
Partjaimon, sok ezer paripák nyoma porzik az égre,
És most is vizemet sok test, sok dárda dagasztja,
Melyeket a vérnek tajtékjai hempelygetnek.
Most is az ellenség tüze közt a régi vitézek
S a magyar őszeknek hadi tábora rémlik előttem.
Most is az öszvekevert viadal felhőnyi porában
Látom atyátoknak kardját villogni szemembe.
Nem volt semmi veszély, sem semmi próba előttök,
Melyre vitéz szívvel ki ne mertek volna rohanni
Őseitek, ha királyt s országot védeni kellett.
Jól tudom én, milyen szókkal harsogtanak akkor
Partjaim és e hegyek, mikor e vár kőfala mellett
A bosszú, a halál dörgött ki az égre keményen
Nagyjaitok száján, mikor a nagy Trézia mellett
Akkori nagyjaitok kardra s paripára kelének.
Él is az ő tetemes hírek még sírjok után is,
Él a népek előtt, neveket kíséri dicsőség.
S a lemenő nappal Gánges bámúlva beszéli
Tetteket: Én magam is minden partommal örökre
Hirdetem áldandó bajnokjait a magyar égnek.
Míg csak az ő székén a Trézia gyermeki űlnek,
Míg a szent István koronája apostoli főn lesz,
És Magyarországnak védelme fog Ausztria lenni:
A ti atyáitokat Bécs és Európa becsűli.
Hát ti is, íly nagy atyák nagy magzati! annyi vitézek
Szép maradéki! ugyan nem fogtok-e annak örűlni,
Hogy van most alkalmas idő, amelybe megújra
Hajdani hűségtek jeleit napfényre tegyétek,
És a Márs mezején kardot pengessetek ismét.
Hát nem hív, nem erős magyarok vagytok ti is osztán?
Hát ti királyotokért s a hazáért hadra kiszállni
Nem mernétek-e már? Ím, néktek is újra kinyílik
A jó hír ösvénye megint, amelybe nagyokká
Lettek atyáitok is, mikor éles fegyvereikben
A haza védelmet lele, s a nagy Trézia gyámolt.
Merjetek, óh magyarok! tudom én, hogy bennetek is forr
A viadalra szokott bátorság s hajdani hűség,
Jól tudom én, hogy még készek vagytok ti csoportban
Jó fejedelmetekért s a hazáért harcra kimenni:
Rajta tehát! s míg még nem üténd kezetekre bilincset
A dühös ellenség, kardra s paripára, vitézek!
Rajta, vitéz lelkű magyarok! Kell győzni tinéktek!

A kar

Győzni kell tinéktek!
     Légyetek csak hívek,
     Népeteknek szívek
     Bátor és vitéz.

A királlyal együtt
     A köz boldogság is,
     Sőt mind a világ is
     Kardotokra néz.

IX. Ének

A sokaság

Várnak ellenségeink!
     Rajta! menjünk harcra,
     Verje őket arcra
     A mi fegyverünk.

Ójjuk a királyt, hazát!
     S bár a puska csördűl,
     Bár a bombi dördűl,
     Meg ne rettenjünk!