A lap feldolgozottságának foka

Az „Albigensek” utóhangja

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az „Albigensek” utóhangja
szerző: Nikolaus Lenau, fordító: Tóth Árpád

Amért küzdöttek, hősin kardra kelve,
Amért máglyákra mentek énekelve,
Mi volt az? Tán fényes, látó szemük
Bevillant, bár balsors tört ellenük,
A Szent Szabadság felismert szivébe,
S imádták, máglyáknál is hőbben égve?
Vagy bennük csak halk sejtelme borongott,
Míg kínok közt járták a bús porondot,
S nem több? ─ ám hősi emléküket éppen
Ezért kell gyászba s fénybe szőni szépen:
Oh, lehet-e a szép, szabad vágy talmi,
Ha, ki csak sejti, már kész érte halni?

S tán új kérdés faggatja bús dalom:
Miért kél benne oly sok borzalom?
Miért, hogy hantot tűnt iszony felett tár,
Mit a Történet boldogan feled már?
Elföldelt kínt miért új létre hívni,
Halottak ellen gyűlölködve vívni?
Hát nincs elég friss kínja a jelennek?
S nem jár gyülölség élő becstelennek?

Ám mégis, múltba hadd nézzen a szem,
A tűnt idő szívünk hadd szántsa mélyre,
A bús jelen, így egybeforrva véle,
Egy sors, egy élet, egy vérség leszen.
A vándor is, hogy hol kövesse híve,
Ha szétágaz ösvénye vadon ive,
Úgy jelzi meg, hogy a bejárt utat
Zöld ággal hintve, jó irányt mutat:
így vár, a tűnt küzdők útjára hullva,
Törött boldogság és sok drága hulla.

Régmúlt harcos sorsokkal egybeszőve
Táguljon szívünk büszkén a jövőbe,
Hogy prófétás kedv vidám heve gyújtson,
Bár vesztes harc borús halála sújtson,
Mert jő a perc, és boldogabb napokban
Felénk is hű utódok szíve dobban.
A mi korunk miért ily vad, komor?
Loholva, tépve, daccal mire forr? ─
Meghalni, míg árny ül a látkörön:
Ezért nincs bennünk türelem s öröm,
Ez fáj: mohón a régvárt fényre vágyva
Ólmos hajnalban dőlni síri ágyba.
De bár a nap késik, s mi porba omlunk,
Izzó vágyakkal, bosszútlan sebekkel,
Lesz még arany szabadság, drága reggel,
S tüzén könnycsepp ragyog majd: szólni rólunk!

Ne véljétek hát, hogy gyávulva hárul
Dalom haragja holtakra a márul,
Sőt hirdetem: gyönge, késő szülöttek,
Az éji rémtől balga aki retteg!
Nézzétek a sok dib-dáb mai cenket,
Nem érik föl a nagy, holt Innocentet,
Holott szavára sem szűnt meg dobogni
Az Emberszív, s a Gondolat lobogni!

A fényt az égről nem lehet lemarni,
Napot sötét csuhákkal eltakarni,
Vagy bíbor köntösökkel ─ fény lesz itten!
Az albiak nyomát hussziták járják,
Vérrel fizetni meg a könnyek árját,
S Husz, Zsiska tűntén jönnek: Luther s Hutten,
A Harminc Év, a Cevennek dicsői,
A Bastille rombolói és a többi!