Az új magyar zene
| Az új magyar zene szerző: Csáth Géza |
A művészetek ősanyja a táncz, a mozgás. Az emberi szervezetnek az a tulajdonsága, hogy a benyomásokra mozgással felel. A művész, amikor alkot, a reá ható benyomásokat dolgozza fel. És amint a munkáját szemléljük, nemcsak a benyomásairól kapunk adatokat, hanem arról is, hogy micsoda szerkezetű lelke van. Mert a műalkotás (nyersanyagát nem számítva): formájában erről a feldolgozó lelki gépezetről beszél. Aki a művészetet igazán érti vagy érteni akarja, annak meg kell tanulni, hogy a formáknak ezt a néma beszédét megértse, mintegy a gyártmányról meg tudja állapítani, hogy milyen gyárból való. A legújabb időben - helyesen vagy helytelenül-e, ezt most nem kérdezzük - az esztétika számára is ez lett a legnagyobb feladat, ez lett a legfontosabb kérdés. És a közönség érdeklődését is lassanként foglalkoztatni kezdi: hogy a műalkotásban hol rejlik a művész személye, egyénisége? Miben különbözik a műalkotás minden mástól, mik a művész lelki munkájának a sajátos ismertető jelei, nyomai?
Egy ilyen korban nagyon érthető és magyarázható, ha a művészek eredetieskednek, ha alkotásaikon mindenáron a saját munkájuknak a bélyegét akarják elhelyezni. A gyakorlott hallgatót azonban nem tévesztik meg. Ő rájön, hogy hol hazudik a művész, hol színészkedik, hol játssza az érdekest. Úgy jár az ilyen művész, mint az osztrák gyáros, aki a régi védőegyesületi mozgalmak idején a posztói szélére rászövette: "Honi poszló". Csak annál inkább elárulta, hogy a gyártmány nem magyar és mindenkit figyelmessé tett a csalásra. A közepes vagy kis művésznek is, ha "jogtalanul" eredetieskedik, hamarosan észrevesszük a munkáján az őszinteség hiányát és csak nevetünk rajta. "Honi poszlóval" nem hagyjuk magunkat becsapni.
Az újabb magyar irodalomban, a festők, szobrászok és építészek között nem egy ilyen hamis czégre akadunk, aki az áramlattal úszva, erőnek erejével az eredetiségre dolgozik, mert észrevette, hogy a közönséget az eredeti holmi érdekli. Persze néhány embert sikerül neki felültetni, és ezek azután haragjukban, csalódottságukban szidják és becsmérlik a többi, becsületes művészeket is. Az ilyen alkalmak azonban csak hozzájárulnak ahhoz, hogy az igazi, őszinte - belső lelki szükségből eredeti - művész munkáját végeredményben méginkább megbecsüljük. A nagy művészek diadalmas pályafutását mindenkor epigonok holttestei jelzik!
Amit az új magyar zeneművészet területén látunk, az már sokkal bíztatóbb. Az utóbbi esztendőkben eredeti és nagyszabású tehetségek tűntek fel, akik mintegy huszonnégy óra alatt megcsinálták azt, amit apáik és nagyapáik századokig elmulasztottak. Mindenki tudja, hogy a magyar zene szerves kifejlődésében a XIX. század utolsóelőtti évtizedében még csak a műdalnál tartott. A nagy formákban a magyar géniusz kényelmetlenül érezte magát és olyan óriási tehetség, mint Erkel Ferenc sem tudta például az operát magyarrá tenni. A Bánk-Bánban, Hunyadi Lászlóban sok a magyar dallam, népdalmotívum, de az egészben a szerkezet olaszos vagy németes. Pedig épp ez a fontos. Még a kilenczvenes években sűrűn olvashattunk az újságokban czikkeket, amelyek egy igazi magyar szimfonikus megjelenését várták, mint valami Messiásét. Olyanféleképpen kellett volna a példátlanul gazdag népdalkincset átvinni a műzenébe, mint ahogy Grieg a norvég népzenéből - egyénien és norvég zenei nyelven írt közérthető, minden néphez és fülekhez szóló műzenét, vagy ahogy Chopin fejlesztette ki a lengyel népdalok nyersanyagából csodálatos művészetét.
És a magyar szimfonikusok megérkeztek. Egyszerre többen is. Még nem is tudnak róluk széles e hazában, de már itt vannak és külföldön is hirdetik, terjesztik a magyar kultúrát. Mert nem az tesz a magyar kultúrának szolgálatot, aki, mint Liszt, a népdalokat felpántlikázza, kicziczomázza és mint valami etnográfiai látványosságot, virtuóz előadásban mutogatja, hanem aki valóban meg tudja értetni az idegennel ezt a zenét. Az új magyar zeneszerzők szerzeményeikben ezt csinálják. A magyar lelket viszik bele a nagy klasszikus zenei formákba és ezen a nemzetközi formanyelven a magyar életet, a magyar kedély érzéseit, örömeit és sírvavígadását magyarázzák.
Koessler Jánosé, a Zeneakadémia volt zeneszerzési tanáráé a hervadhatlan érdem, hogy ez így történt. Ő nevelte nekünk az ifjú magyar zene fiatal csemetéit, akik azóta megerősödtek és gyönyörű gyümölcsöket hoztak. Tanítványai közül megemlítjük: Dohnányi Ernőt, Vándor-Weiner Leót, Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Kálmán Imrét, Antalffy-Zsíros Dezsőt, akiknek alkotásaiban valóban a magyar zenei szellem és nótázó kedv él. Ők nem írnak népdalokat, mint soká az összes zeneszerzők. Mert a népdal kis formája miatt nem alkalmas az új gondolatok kifejezésére. A műzene fejlődése a nagy formák felé mutat. Bartók és Kodály például összegyűjtötték a magyar népzenének azt az anyagát, amelyet legalkalmasabbnak találtak arra, hogy belőle egyéni művészetüket kiépítsék. Ők a székely és palócz földön kutattak, sőt még a tótok közé is elmentek, mert felfedezték, hogy a rokon magyar és szláv zene a tótok népdalaiban kapcsolódik össze, mintegy ezekben mutatja a rokonságot. Vándor Leó viszont inkább a czigányokhoz és az Alföldre ment anyagért.
Az új magyar szimfonikus zene tehát fiatal. És éppen ezért szükséges, hogy a közönség érdeklődésének a melege el ne kerülje, mert csak úgy nőhet nagyra. 20-30 zenekari vezérkönyv, ennyi az egész, de el nem cserélném se az ifjú finn, se a szintén fiatal orosz zenei kultúrával, mert hatalmas reménykedések váltói ezek a kották. Váltók egy korszakra, amikor egész Európa figyelme a magyar szimfonikus zene felé fog fordulni, és amikor a mi lassan fejlődött ázsiai vérünk, ifjúságában és erejében meg fogja döbbenteni a nyugati kultúra kiélt és enervált művészetét.