A lap feldolgozottságának foka

Az álom (Csokonai Vitéz Mihály )

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az álom
szerző: Csokonai Vitéz Mihály

          Boldogok azok, akik úgy alusznak,
    hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
    kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások
    ostromolják a sírhalmokat.

                    Préd. 3 : 19, 20, 21.

Jön az álom s mindent pihenésre hajta,
     Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
     Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
     Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
     Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
     Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
     Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lelkünket
     S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
     Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Apolgató karral kötésink feloldja,
     Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
     Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
     Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
     Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
     Bennünket holtakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
     Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.
Óh, mikor szűnik meg e kis szuszogás is,
     Mikor alszik el még maga az alvás is?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
     Amellyel örökre bíztat a sírhalom?
Óh, halál, a szelíd álomnak testvére!
     Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére,
Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon,
     S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?
Igenis, mind ez az, amit a sors adhat,
     Tetőled belőlünk egyéb nem maradhat.
És amely sok pompát a holt körűl látok,
     Csak festett nyoszolya s hímes superlátok.
Ez örök álomban úgy fogunk aludni,
     Hogy arról magunk sem fogunk semmit tudni,
És amit beszélnek a halottak felől,
     Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setétes álmai,
     Mert csendesek minden holtak alvásai.
Alusznak ők mélyen, mi pedig, kik élünk,
     Őrólok álmokat látunk és beszélünk.
Alusznak. - De ugyan lehet-e az álom?
     S ha álom, miben áll? én fel nem találom.
Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala,
     Azaz főlddé válik testünknek porfala;
Előbb egy bűzhödtség bálványává lészen,
     Bomlani kezdenek a részek egészen.
A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja,
     S a göröngy közt marad csak a skeletonja;
Ez is nemsokára, bár acél volna is,
     Egy rakás agyaggá változik maga is,
Az olajos részek az áerba mennek,
     S sírjok körűl lidérc-formában jelennek,
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
     Főld színén maradnak, s öszveegyesűlvén,
Azokat felszívják a fűnek gyökeri,
     Melyből azt a kövér nedvességet nyeri.
Mert lám a papnak is kövér a tinója,
     Ha temető kertben van a kaszálója,
Sőt a Bánát, amely embervérrel ázott,
     Amelyet a magyar s török test trágyázott,
Oly zsíros fűvet tart, hogy megérezheti
     Szagát sok büszke ló s el nem szenvedheti.
Így lesz az élőből főldi és ásvány rész,
     A főldi részekből plánta s növevény lész,
Melyet ha az élő állatok megesznek,
     Belőle magoknak lételt s növést vesznek.
Így aluszunk mi, de vigyáz a természet,
     S nincsen munkáiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
     Egynek elfogytával másikat táplálja.
Mi voltam magam is, míg meg nem születtem,
     Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a csendesség ölében,
     A magam-nem-tudás csendes éjjelében,
Míg a természetből, mint egy annak megholt
     Részecskéje, akkor ki nem fejlettem volt.
Így fogok bomlani újonnan beléje.
     Mint annak egy piciny megholt részecskéje.
A koporsó után éppen azt képzelem,
     Ami bölcsőm előtt történt vala velem:
Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek
     S élőből egy rakás minerále lészek.