Az Érzékeny Zsenge (részlet)
| Az Érzékeny Zsenge (részlet) szerző: Percy Bysshe Shelley, fordító: Tóth Árpád |
Egy kertben egy Érzékeny Zsenge nőtt,
Ezüst harmat vizével friss szél itatta őt,
S az ifju fénybe lágy legyezőt tárt ő,
S az éj csókjára szűzi kelyhet zárt ő.
És lebegett a drága Kikelet
Tüzes szentlélekül a kert felett,
S füve s virága föld sötét ölének
A téli csöndből reszketőn kelének.
A legbizsergőbb drága kéjt azonban
Ő érezé kerten, mezőn, vadonban:
A dél tüzén gyűl így a nászra gyenge
Őz, mint ez az árva Érzékeny Zsenge...
Már hóvirág s ibolya kedvesen
Kibúttak, langy esőtől nedvesen,
És sóhajuk s szaga a rét füvének
Keverve szállt, mint zeneszó meg ének.
S színes kökörcsin s nyalka tulipán,
Szépséges nárcisz is jött azután,
Ki rezge képét víztükörbe nézi,
Míg édes arcát hervadttá igézi.
S a gyöngyvirág is, mint egy hableány,
Nyílt ifjú bájjal s oly sápadt-buján,
Hogy fénye, úgy tetszék, átsütve rezdül
A levelek szelíd zöldjén keresztül.
És kezdett apró sok jácint-harang
Kék és fehér s bíbor zenét, s e hang
Oly ájult halkan s lágyan szólt a szélbe,
Hogy aki hallgatta, illatnak vélte.
S a rózsa, mint tündér, ki habba lép,
Kibontá rejtett, meleg kebelét,
S míg hulló szirmát anda szellő várta,
Szépsége leglelkét vágyón kitárta.
S a pálcás liliom, mint víg menád,
Fölnyújtá holdfény-szín billikomát,
Míg csillagforma, sárga szeme égve
Hűs harmatcsöppön át nézett a csöndes égre.
S lágy jázmin s tuba-rózsák édes éke,
Minden virágok legfőbb édessége,
S valahány égtáj bimbós kincse mind
Virult a kertben szűz kedve szerint.
S az állhatatlan lejtésű folyóra
Kusza lombok íveltek ráhajolva,
Arany s zöld fénnyel reszkető eget
Sejtetve a sok tarka ág megett.
S a rejtett tükrön tavirózsa ringott,
S más vízi szirmok halk csillaga ingott,
Amíg körültük mélább s lassudabb
Tánccal villant az édes, lassú hab.
És pázsitos, mohás, kanyargó utak
A kert sűrűjén erre-arra búttak:
Egyik a napra s szélre kiszaladt,
Másik eltűnt a bimbós fák alatt,
S köztük százszorszép s csengetyűvirág
Nyílt, mint tündéri asphodél-világ,
Szirmocskák, hulló nappal hullni rezgék,
Fehér, bibor, kék sátorú ereszkék,
Melyek a fénybogárt éjjelre beereszték.
S ez ártatlan édenben a remek
Szirmok (mint ébredő gyermekszemek,
Ha tükrük az anya dalától fényes,
Melytől elébb alunni, aztán ébredni édes),
Azt várták mind, hogy enyhe szél legyintse
Keblük, s kigyúltak, mint a bánya kincse,
Ha lámpa süt rá, s égig fölnevettek
S a nap szelíd tüzéből víg részt versengve vettek
Mert mindegyiken végig illana
Szomszédja fénye s forró illata,
Mint ifjú szeretők, ha zsenge kéj hetében
Pihegnek, és remegnek egymás lehelletében.
S az Érzékeny Zsenge, bár nem tudott
A kéjből, mely hegyétől gyökeréig futott,
Sokat visszafizetni ─ minden társánál jobban
Vágyódott adni, adni, szeretni csak, azonban
Ez az Érzékeny Zsenge nem volt fényes virág,
Nem szűlték illat- és fény-áldotta csirák;
Ám ez a Szerelem: kitárta telt szivét,
S bár nem volt szép, mohón imádta, ami szép.
S a könnyű szél, mely felverte a berket,
Míg szárnyáról susogó zene pergett,
S a virágcsillagok villámló sugara,
Mely színeket sodor a szirmokról tova,
S a pelyhes potrohú, sürgő rovarsereg,
Mely mint arany hajócskák napfényes tengerek
Vizén, úgy leng, s viszen fény- és illattehert,
Míg lenn zöld fű remeg, és örvénylik a kert,
S a harmatpára, mely láthatlan füstöl
A napban felparázsló sok apró szirom-üstből,
S mint halk szellem-lepel leng a szférák felé,
Mint felleg, melynek öblét édes zamat telé,
S a sűrű és gomolygó déli pára,
Mely tengerként dagad a forró tájra,
S benne minden hang s illat s ragyogás
Eggyé torlik, mint úszó, kusza sás,
Ez mind, mint angyalbájú szolgakör
Lengé körül a Zsengét, száz gyönyör,
Míg lassú órák lomhán tűnve keltek,
Mint méla égen a szélcsendi felleg.
S ha szállt az est az égi tereken,
S a föld csak nyugalom volt s szerelem,
S nem izzott úgy már, ám mélyült a kéj,
A fény fátylát levetkezvén az éj ─,
S vadat s madárt s rovart altatni már
Tengerként ringott néma álom-ár,
Amelynek fenekén, mint lágy homok,
Pihent az öntudat, s nem tépték fel nyomok ─
(Csak éppen a csalogány édes kedve
Zengett az éjben, egyre édesedve,
S az égi dalból pár tépett ütem
A Zsenge álmait átszőtte szeliden.)
Ott az Érzékeny Zsenge legelébb
Áhítozá a béke kebelét,
Törékeny kedvenc, fáradt kis gyerek,
Aki örömbe lankadt, s míg halk homály pereg,
Megbú az Éj ölén, s ringván elszendereg.