Az "Imakönyv"-ből

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az "Imakönyv"-ből
szerző: Rainer Maria Rilke, fordító: Kosztolányi Dezső
Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 9. szám · / ·

Munkásaid vagyunk: segéd és mester
csak téged épít, nagy Középhajó.
És néha jő egy Vándor, fáradt testtel,
és megvilágosít, beszélni kezd el,
mutatva, mi a helyes és a jó.

Táncol alattunk és inog az állvány,
kezünkbe oly súlyos a kalapács
s egy perc jő tőled, az idők homályán,
mint tengerről a szél s arcunkra szállván
már érez is a lakatos, az ács.

A kalapácsok erre rengve rengnek,
kopácsolástól süketül az agy,
mit a kezünk estére abbahagy.
S ekkor jövő kontúrjaid derengnek.

Isten, te nagy.



Te vagy a Kormos, aki suttog
s minden kuckó téged körít.
Jaj, a tudásunk oly rövid.
Te a titok, mit sohse tudtok,
öröktől fogva örökig.
Te vagy a Bús és a Borongó,
ami súlyos tartalmat ad.
Te vagy a szótag, mit a zsongó
énekbe zenget a szorongó
s száján meg- újra fölszakad.

Mert így tanítottad magad:

Te vagy, aki társ nélkül állasz
s a dús reád nem őrködik.
Te vagy az Együgyű s a szállas
Paraszt te vagy, a nagyszakállas,
öröktől fogva örökig.



Te vagy az Agg s égett hajadban
bús pörnye száll, tüzes korom,
te vagy a roppant Láthatatlan
s pörölyt emelsz mindenkoron.
Te a Kovács, ki lankadatlan
állsz az üllőnél, mint torony.

Te vagy, kinek vasárnap sincsen,
ki tétlenül sosem barangol,
meghal, de nem mond le a rangról,
hogy csorba kardot élesítsen.
Ha állanak malmok, fűrészek,
s mindenki víg, mindenki részeg,
mi halljuk a pörölyverésed
minden megkonduló harangról.

Te vagy a Mester és a Roppant,
ki mindent tud, de nem tanul,
az Idegen, ki idetoppant,
kiről susog sok-sok lopott hang
s nő híre, gyorsan és vadul.



Sosem nyugosznak itten el a házak,
mert vagy mindig temetnek valakit,
vagy mert a szív titkos panasza lázad
s botot, köpenyt ragad föl az, akit
távolba bolygó fényed elvakít,
és útrakelnek megkeresni százak.

Sosem ürül ki az az utca, mellyen
hozzád sietnek, titkos, égi rózsa,
mely ezer évbe csak egyszer virul ki,
Sötét tömeg megy, titkaid hajósa
s fáradva fog majd a szívedre hullni.

De láttam én a hosszú sereget,
s azóta azt hiszem, hogy köpenyüknek
mélyéből fú a szél s mihelyt lecsügged
elül a szél is a vidék felett:
oly óriási volt ez a menet.



Tedd, hogy legyek utaid őre
s figyeljek minden kőre lenn,
szögezd látó szemem előre
s sívó, messze tengeren,
hadd nézzek a nagy vízmezőre,
hogy a folyó kifut a dőre
fényből az éjbe, csöndesen.
Küldj sivatagba, ahol ostor
gyanánt hatalmas szél zörög,
s mint ruha áll a nagy kolostor
sok meg-nem-élt élet körött.

Ott, hű zarándok, énekellek,
amíg piheg bennem lehellet,
nem tántorulok meg, tudom,
s egy vak, öreg apóka mellett
megyek a sose-járt úton.



Itt emberek élnek, fakók, fehérek,
s meghalnak ők öledbe, bús magány.
S nem tudja senkisem, micsoda méreg
van mosolyukba, hogy a gyenge kéreg
lehull az arcukról, vad éjszakán.

Porig alázva járnak mindenütt
a balra rendnek szolgálni se tudva,
elhervad a ruhájuk, mint a dudva
s idő előtt vénül meg szép kezük.

Zúg a tömeg és nincs ki őket óvja,
bár tétovázó és oly gyenge mind, -
csak a bitang eb, az utcák futója,
megy a nyomukba, halkan, egy kicsinyt.

Prédái ők ezernyi fájdalomnak,
és minden óra új és tompa bú,
kórház körül magányosan bolyongnak
és várnak, míg kinyílik a kapu.

Ott a Halál. Nem az a régi, pompás,
mit gyermekkorba áhít meg a bölcs, -
a kis Halál az, bús és oly nagyon más,
s ennen-Haláluk, mit megölt a rontás,
úgy csüng lelkükbe, mint a zöld gyümölcs.