Artista-hotel

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Artista-hotel
szerző: Somlyó Zoltán

A sötét utcának mélyén, hol sötéten ég a láng is,
s a kapunak tejüvegje, mint a kripta, oly komor:
három lépcsőn lép a lábad a portásnak trónusáig,
– a sapkáján az aranystráf, mint gyászszalag, oly komor.
Bús hotel ez, jó barátom, ide szállj, ha máshol hálnod
nem lehet. Mert e hotel, miként az élet, oly komor;
ide szállj, mert ami átok van e földön, itt találod;
még a macska is, miként a messzi mécses, oly komor.
Ide szállj! Mert sárga nyári délutánon bús cipőket
ferde sarkon búsan állni itten látsz, mi oly komor.
Nőtopánt, amelyen nincs gomb, ám betétje antilopból,
piciny orra mintha rína; mint a halott, oly komor.
És az ajtók előtt állva, hallgatózva, mint a tolvaj,
hortyogások mély zenéjét hallod, ami oly komor.
Künn a villamos csilingel és az élet vérbe gázol
s az artisták bús hoteljén lóg az álom, a komor.
Itten alszik ő, a tejszínhabbal rokon énekesnő
s gödrös arca, rózsa orra itten petyhüdt és komor;
kék vaságyon párolognak a selyembe gyötrött combok
s a fölhúzott, fáradt térdek kérdőjele oly komor.
És a híres táncosnő, az excentrique, akit trikóban
láttál a varietében – mint egy álarc, oly komor;
fáradt volt és fehér selyemharisnyáját le nem húzta.
Benne alszik, mint a halott. S mozdulatlan. Be komor!
És az öreg bűvész, aki hosszú aranylánccal járkál,
rongyos ingben fekszik itten és az álla oly komor;
oly borostás, mint fegyencek a cellának bús homályán;
s a fekete bűvészpálca földre esve: oly komor.
És a vidám humorista, a kedves és örökifjú,
álhaját a székre dobta, kopasz feje oly komor;
két kaucsuk manzsetta áll őrt asztalán, bent acélgombok,
s összeborzolt cilinderén gyászszalag van, oly komor.
És az ekvilibristának acélbicepszekkel ékes
karja, válla: az álomtól, mint a hulla, oly komor –
álma kínos: a trapézről lebukott és nyöszörög most,
hallgatni a vert acélnak zokogását, oly komor…
… A rozoga ajtók szennyes rézkilincse rozogább még,
mindje búsan lekonyulva, mint a bánat, oly komor.
Kint a lépcső fölött óra, lehullt mindkét mutatója:
sosincs dél és sosincs éjfél; itt csak szoba van, komor.
Szoba van és – ó – művészet, amely alszik, hogyha van: hol;
szoba van, melyet kiadnak, s hol aludni oly komor.
Szoba van, mit egy forintért sok búval telialusznak
és művészet, mely nem ébred, mert az álma oly komor.
S néha-néha egy-egy csók, mit kármin fest be vérpirosra
s ölelés, mely mint a rothadt gyümölcs íze, oly komor.
Egy-egy hirtelen csók s egy-egy hirtelen halálsikoltás…
… Három lépés a portáshoz… A halálhoz egy: komor!