Arany hajam
szerző: Jókai Mór
Csak tizenkét éves volt Zaire, midőn atyjával, a szerencsétlen Mossul deyjel Francziaországba futott.
Maroccoból lázadástól űzetve, megcsalatva, elárulva, szökött a fejedelem XIV. Lajos udvarához s a ragyogó nagy királyban buzgó pártolójára talált.
Lajos nemcsak fejedelmi fénynyel fogadta a bukott herczeget, sőt biztosítá, hogy hajóhadat küld Marocco ellen s visszaállítja őt előbbi hatalmába.
Mossul deynek esze is volt, szíve is volt. Esze is volt annyi, hogy átlátta, miszerint ez annyit jelent, hogy majd a francziák az ő vele történt méltatlanság megtorlása fejében elfoglalják Berberországot, s ő azután lesz, idegen védelem alatt, trónba festett uralkodó. Szíve is volt annyi, hogy felismerje, mennyivel kisebb balsors az, hogy a berberek őt elűzték, mint az volna, ha őt a francziák visszavinnék.
Mikor már csaknem tény volt, hogy őt Maroccoba haderővel visszavigyék, akkor Mossul dey egy kis fehér porocskát, mit gyűrűje kövében viselt, szájába vett; a halálos méreggel szájában elmondá a minden halottak imádságát; mikor lenyelte a mérget, ő maga is halott volt. – Utolsó levelében muzulmani őszinteséggel elmondá fejedelmi gazdájának, hogy ő neki miért kell meghalnia? Arra kéri végül, hogy kegyelmét, mit vele nem éreztethet többé, terjeszsze ki árvájára; legyen Zairének atyja.
Lajos király meg is tartá, mire őt a dey fölkérte. Zairét megkeresztelteté s azután elküldé egy kolostorba, hogy ott rangjához illően neveljék. Mikor Zaire tizenhét éves lett, akkor kihozatá a kolostorból, felviteté udvarába, beavatva őt udvarhölgyei közé.
A versaillesi palotában volt egy terem, az udvarhölgyek hálószobája, ennek egy szögletében két tükör közé elrejtve, volt egy nyílás; onnan szokott a galant fejedelem estenkint beleskelődni udvarhölgyei szobájába, kiket a kettős tükörből mindenütt megláthatott.
Az első éjjel, melyet Zaire ez európai háremben töltött, alig tudott leshelyétől megválni a király. A szép török szűznek tündéri szépsége, ifjú idomai mellé oly csodálatos hosszú haja volt, hogy mikor azt szalagjai közül kibontották, s végig hagyták omolni termetén, kezével kellett azt fölemelnie, hogy a földet ne seperje, s a mellett olyan volt ez a csodaszép haj, mint a ragyogó színarany, a mi selyemvékonyságra van megfonva.
A többi udvarhölgyek játékot csináltak a szép gyermekből és arany hajából, majd szétrázták azt vállain, hogy lengeteg alakját köröskörül befedte, mint egy tündérpalást, majd megint kétfelé választák, egyik részéből vállszalagot csinálva keblén keresztül, másikat dereka körül fonva öv gyanánt, azután lefekteték s engedték e gazdag hajfonadékokat aláfolyni fehér párnáiról, mintha arany patak csordulna túl márvány medenczéje szélén.
A király ott volt a két tükör között.
Másnap az udvari dalidóban egész este nem foglalkozott mással a király, mint Zairével. Egészen meg volt hódítva a leány szépsége és szelleme által. A csoportokban új kegyencznőről beszéltek, s az udvaronczok mélyebben kezdtek bókolni Zaire előtt. A gynecæum hölgyei kettőztetett figyelemmel voltak ezentúl Zaire iránt. Mindenki tudta már, hogy az lesz az új kegyencznő. – Csak a gyermek nem tudott még róla semmit. Oh ő még nem is sejtette a szerencsét, a mit már irigyeltek tőle.
Egy napon a derék Louvois üdvözlé őt, hogy a király szívét meg tudta nyerni.
Zaire megrettent. Máskor is halovány volt; most még haloványabban kérdé:
– Mi oka lehet a királynak engemet szeretni? Én nem vagyok szép.
– Oh herczegnő, kegyednek van egy oly kincse, a mit a király nem adna minden udvarhölgye szeméért.
– Mi lehet az? kérdezé remegve a leány.
Louvois szemtelenül simítá végig a gyermek fejét.
– Ez a szép aranyhaj. Aranyháló az, mely királyt fogott.
Másnap Lajos király egy levelkét talált hálószobája asztalán, mely egy kis ébenfaszekrény fölé volt téve. A levelet felbontá; ez volt benne:
«Hatalmas király; te engemet, alázatos szolgálódat érdemeim fölött kitüntetél. Védtél, mint árvát, fölemeltél, mint száműzöttet. Voltak, a kik azt mondták nekem, hogy arany hajfürteim éke nagyon megtetszék szemeidnek, – ime, királyom, én neked adom azt hálából: legyen tied… engem pedig bocsáss kolostoromba vissza. Zaire.»
Az ébenfa-szekrényben ott találta a király a csodaszép tündéri hajzat egész országot érő kincsét. A szemérmes szűz tőből levágta szép arany haját; ha úgy megtetszett az a királynak, ime legyen hát az övé. Azt mondják, hogy Lajos király megsiratta a szép hajat, a minél szebb, drágább ékszert soha sem ajándékoztak királynak; olyan ékszert, a mi annak is fáj, a ki adja, annak is, ki elveszi. Száztíz év mulva a levágott fejeket sem siratták úgy meg, mint most e levágott hajat. – A király egy bársony párnácskába varratta azt, a mit gyakran tett feje alá; azt mondá, szívdobogás ellen jó az. Bizonyosan jobb helyen volt ott a haj, mintha úrnője fején gyémántos czégér körül lett volna fonva.