A lap feldolgozottságának foka

Apologia

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Apologia
szerző: Oscar Wilde, fordító: Kosztolányi Dezső

Te akarod, hogy csak lobogjak, égjek
kopott darócot öltve hallgatag
s a kín vásznába szőjjem büszke éknek
bús napjaim, mint fényes szálakat?

Te akarod — Te, akit úgy imádok —
hogy lelkem Háza kíntanya legyen
s a láng, a féreg, e két örökátok,
mint két kegyetlen szerető egyen?

Ha Te akarod ezt, minden közömbös,
becsvágyamat piarcon eladom,
komisz kudarc lesz testemen a köntös,
sírt ás szivem mélyén a fájdalom.

Tán jobb is így — hisz nem lett soha tompa
kő a szivem, könny hullt reá irul,
az ifjúságom csupa-csupa pompa,
ott jártam én, hol a szépség virul.

Hány ember mit se tud e vad kalandról;
szabad lelkét bilincsbe fogja jól,
a józanész poros utján barangol,
míg az erdő szabadságról dalol.

Nem látja, hogy szárnyal eget sodorván
a pöttyös héja fönn a levegőn,
ott, hol a nemjárt hegycsúcsoknak ormán
a Nap haja aranylik lebegőn.

S hogy, mit tipor, mily szép a margaréta,
a kis, fehér-tollas arany paizs,
mely boldog, hogyha a nap néha-néha
egy-két sugarat dob reája is.

Hát jó, hogy a vágyamtól megigézve
kicsit szerettél engem egykoron,
s a szeretettel mentem kéz a kézbe
s bibor szárnyát nézhettem arcodon.

Most vágy harap, mint kígyó s mint a csermely
csorog a vérem, ám fölhaladok,
enyém a Szépség és a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot!