Alkohol és irodalom
szerző: Juhász Gyula
I. A geniális Lombroso, akinek tévedései sokszor termékenyebbek voltak a tudományra (és amiért minden tudomány van - az életre nézve), egyik könyvében a lángész és elmebaj rokonságát, egy másikban a született gonosztevő, egy harmadikban pedig egyenesen a született perdita létezését bizonyítgatta az ő sajátos, temperamentummal és fantáziával fűtött tudományos módszerével.
Mindazok az igazságok, ötletek és ráhibázások, amelyek a lombrosoi elmélet velejét teszik, voltaképpen a modern tudomány egyik legjelentősebb megismerésén, az átöröklésnek a testi és lelki rejtelmekbe és összefüggésekbe mélyen bevilágító tanításán alapszanak.
Eredői vagyunk végtelen számú összetevőknek, amelyek a tér és idő távolaiban működtek, hogy úgynevezett egyéniségünket, amelyre olyan büszkék vagyunk, létrehozzák. A lángész éppen úgy ennek az örök törvénynek uralma alatt áll, mint az idióta. Már Lombroso is észrevette, hogy milyen nagyszámú alkoholista volt az irodalom, a művészet és a tudomány lángeszűnek elismert alakjai között. A turini nagy elmeorvos egyszerűen, mint a lángész és téboly összefüggésének egyik bizonyítékát említi ezek iszákosságát és csupán annyi jelentőséget tulajdonít neki, mint a többi feltűnő degeneratív jeleknek. Én azonban azt hiszem, hogy az úgynevezett talentumok és zsenik jelentékeny számának idegrendszerbeli elfajultsága szinte önkénytelenül hozza magával ezek nagyfokú és jellegzetes alkoholizmusát.
Mert amint van egészséges lángész, mint Bach Sebestyén, Michel Angelo, Goethe, akik mintegy az ember szellemi teljesítőképességének határait jelzik, a fényes ormokat, amelyeket fajunk fejlődése eddig el tudott érni, éppen úgy vannak, és sajnos az előbbieknél nagyobb számmal vannak beteg Géniuszok, mint Pascal, Rousseau, Wilde, akik, mint az emberiség intellektuális flórájának üvegházi növényei, azért szintén hódolatra és csodálatra késztetik a művészi és tudományos zseni minden igaz megértőjét. Mert nemcsak lefelé van út a degenerációban, hanem, ritkán, az összetevők különösen végzetes összetalálkozása folytán vannak bizony úgynevezett dégénéré supérieurök. És ezek közül kerülnek ki ijesztően nagy számmal azok a szerencsétlenek, akik öröklötten gyönge és ingerlékeny idegrendszerüket a különféle narkotikumokkal, elsősorban az alkohollal stimulálják. Az irodalomtörténetek alkoholistáiról van szó, e szegény, nagy betegekről, akiknek változatos életrajza végén a korai halál vagy az őrület sötét pontja feketéllik. De egyúttal majdnem mindig pontosan ki tudjuk mutatni az elődök iszákosságát és egyéb degeneráltságát. Cholnoky Viktor egy megtévesztően ötletes dialógusában azt a tetszetős szofizmát próbálja igazolni, hogy az alkoholnak és vérbajnak is megvan a maga létjogosultsága, sőt küldetése az emberiség életének nagy háztartásában, hiszen vannak zsenik, akik egyenesen az iszákos vagy vérbajos, sőt iszákos és vérbajos apának vagy elődnek köszönhetik létezésüket, és egyúttal a normálisnál nagyobb szellemüket.
Azt hiszem, erre nem nehéz megfelelni, bármilyen hódolattal viseltetünk is a korán elpusztult nagyszerű Cholnoky Viktor kiválósága iránt. Mert hiszen igaz, hogy Beethovennek apja iszákos volt, valamint az volt Lord Byron szülője is, nemkülönben Andersené és Tompa Mihályé, de vajon a bécsi zenei titán korai és tragikus süketsége, az angol költőarisztokrata keserves sántasága, a nagy dán mesemondó szerencsétlen nemi perverziója, valamint Tompa Mihály gyötrelmes szervi szívbaja nem túlságosan nagy és szomorú ellensúlyok-e a tehetség és lángész érzékeny mérlegében?
II. Régi és elterjedt babona, hogy az alkohol a költői ihletet szolgálja. A furor poeticus-t sokan összetévesztik a mámorral, amelyet a bor ád. Már Horatius említi a költészetről írt híres levelében, hogy Demokritus letiltotta a Heliconról a józan poétákat. A szent őrület, az ihlettség dionysosi állapota valóban mutat külső analógiákat az alkohol mámorával.
Ez a látszatos hasonlatosság tévesztette meg a jelszavak után induló, a dolgok mélyére nem (legföllebb a kancsó fenekére) néző embereket. Valóban az alkoholmámor kezdő stádiumai bizonyos rokonságot mutatnak azzal a sajátos és rejtelmes lelkiállapottal, amelyet közönségesen költői ihletnek nevezünk.
Az értelmi és érzelmi gátlás csökkenése vagy teljes hiánya, az asszociációk szabadossága és gyorsasága, az erkölcsi cenzúra, a szeméremérzés, valamint a szociális cenzúra, az illemtudás meglazulása mind olyan jelenségei a heveny alkoholmérgezésnek, amelyek a költői alkotás lelkiállapotának is többé-kevésbé jelentős tüneteit alkotják. A lírai költő őszintesége, közvetlensége, képzeletének és érzésének merész röpte és csapongása, nemde a különféle társadalmi konvencióknak mellőzését kívánják, akárcsak a mámoros ember érzelmi és gondolati kitörései? De (és itt kezdődik a lényegesen elkülönítő demarkációs vonal a két lelkiállapot között) a valódi költői - és általában művészi, sőt tudományos, mert ilyen is van - ihlet mindig a lelkierők fokozását, mindig a maximális intenzitást jelenti, míg a részegség - és egyúttal az elmezavar is - a lelkierők fokozatos meglazulását, a szellemi képességek többé-kevésbé gyors megbénulását, végül a valóságos eszmélethiányt eredményezi. Minden részegség akut elmezavar, sőt merem mondani, hogy akut paralizis progressziva, e legszörnyűbb idegbetegség összes jellemző tüneteivel, a kezdő stádium nagyzási téveszméivel, a későbbi fokok öntudati kieséseivel, helyre és időre való tájékozatlanságával, afáziájával és végül teljes stuporával. Írók, költők részegségben fogant művei, mint ahogy a mámorban fogant magzatok is, magukon viselik születésük bélyegét. De ha az idült alkoholista írók alkotásait tanulmányozzuk is, amelyeket nem az akut ittasság állapota hozott létre, akkor is olyan jellemvonásokat találunk bennük, amelyek egy egészen különös, beteges lelkialkat közös signumait viselik. Még nem írták meg az alkoholista író lélektanát, mint ahogy magát az alkoholista lélektanát is csak ígérte a Modern Könyvtár programja Tomor Ernő dr. tollából, de eddig nem váltotta be.
Az alkoholista író jellemző vonásait megkísérlem itt tömören összefoglalni. Mint e szomorú és szerencsétlen típus egyik nagy őse szerepel az irodalom történetében az amerikai Edgar Allan Poe, akin talán - éppen mert olyan nagy zseni volt és olyan nagy alkoholista - legmarkánsabban szemlélhetők ezek a különös tulajdonságok. Egy kiváló pszihiáter, Van Vleuten a nemi érzés rendellenes hiányosságát, a szociális ösztönök gyöngeségét, a természetérzés csökkenését, a borzalmasan és sötéten fantasztikus dolgok iránt való beteges fogékonyságát, a Holló költőjének alkoholizmusából magyarázza, sőt a Hollót magát, a világ egyik legszebb versét - egy delírium víziójának tekinti. És itt jön a német gambrinusi bölcsesség Hans Heinz Ewers személyében, aki úgy látszik nagyobb szakértő, mint a józan Van Vleuten, mert kimondja, hogy az ittasság állapotában sokkal fokozottabb a szexualitás, sőt egyes nagy zsenik, mint éppen E. A. Poe is, egyenesen a teremtő mámornak köszönhették ihletüket. Természetesen az ilyen sörszagú okoskodásban körülbelül annyi az igazság, mintha valaki azt állítaná, hogy Heine költészetére igen jótékony s fölemelő hatással volt a hátgerincsorvadása.
Ady Endre egy Magyar Pimodán című, merész és csábító tanulmányában legalább némi szociális igazolását próbálja adni annyi sok magyar tehetség, sőt lángész mámoros magafeledkezésének: a magyar ugaron a fajából kinőtt magyar költő, e túlérző fájvirág nem tudta mindig megtalálni az őt megillető környezetét, éltető levegőjét. Amit D'Annunzio, boldogabb kultúrák szerencsés szülötte, egy gazdag és meleg szellemi élet közepette szinte magától értetődően, lépten-nyomon föllelhet, azt a Katona Józsefek, a Csokonai Vitéz Mihályok a bor mámorában keresték hiába. Persze ez is féligazság, érdekes és tetszetős, mert hiszen ott van éppen Alfred de Musset és Paul Verlaine esete, akik egy szinte már túlérett kultúrában is az alkohol, még pedig a legmérgezőbb pálinka, a zöldszemű abszint rabjai és áldozatai lettek.
A világirodalom alkoholszámláján ott találjuk különben a már említetteken kívül, az angol Ben Jonson és Marlowe, Pope és Wilde, Goldsmith és Burns, a francia Musset, Gérard de Nerval, Baudelaire, Murger és Verlaine, a német Bürger, E. T. A. Hoffmann, Schiller, Grabbe és Hartleben, az olasz Tasso és az orosz Puskin neveit. Schillerről Thomas Mann írt egy meghatóan szép novellát, bemutatva, amint az ifjúkori ivások miatt elfáradt tragikus géniusz a Wallenstein trilógia megírása közben lelkiismeretét csitítgatva vívódik önmagával, amint a késő éjszakában fölkel íróasztalától, és megáll kihűlt szobája sarkában, hogy mintegy távlatot találjon a gondolatainak.
III. Eddig az alkohol és az írók viszonyáról volt szó, erről az áldatlan és tragikus viszonyról. Ha az alkoholról, mint az irodalom témájáról német alapossággal akarnánk beszélni, akkor úgyszólván az egész világirodalom minden valamire való munkáját föl kellene sorolnunk, kezdve Homérosz eposzain, amelyekben meglehetős sokat isznak az emberek és istenek, egészen, mondjuk, Claude Farrère nemrég magyarul is megjelent Les Civilisés-ig, amelyben már az ópium és társai szinte háttérbe szorítják az alkoholt, a civilizáció e legősibb és leggyakoribb narkotikumát. Mit szóljunk például a bordalokról, a líra e minden időkben kedvelt válfajáról? Anakreon volt az ős, akit Horatius, Villon, Ronsard, Bürger, Csokonai és Petőfi követtek századokról századokra. De ami éppen Anekreont illeti, ne feledjük, hogy ő nem koncentrált alkoholt fogyasztott, mint a mai bohémek, és öregkorában itta a nedüt, és írta a dalt. Vinum lac senum, a bor az öregek teje, mondja a latin babona, és annyi bizonyos, hogy az öreg Anakreonnak és az öreg Horatiusnak már nem árthatott úgy ez a különös tej, mint ahogy a fiatal Bürgernek vagy Burnsnek ártott. Ami pedig Petőfit illeti, róla csak a hazai legenda terjesztette, hogy szerette az italt. A legnagyobb magyar lírikus igen ritkán és igen mértékletesen élt a borral, amire két meggyőző példával szolgálhatunk. Az egyik saját nyilatkozata, amelyben igen erélyesen visszautasítja egyik pesti lapnak híresztelését, mintha ő az éjjel a Pilvax kávéházban mulatott volna, a másik egy kortárs közlése, amely szerint az ifjú költő nagyon különösnek találta, hogy Vörösmarty előtt boros üveg állott, amikor valamelyik délután irodalmi ügyben fölkereste a magyar költők akkori királyát. Hogy miért írt Petőfi oly kedvvel és oly sok bordalt: annak a művészi alkotás lélektanában rejlő igen egyszerű okai vannak. Először is az ifjúság maga mámor bor nélkül is, amint Goethe találóan mondja, és az ifjúsága gazdagságától méltán mámoros Petőfi ezekben a névleges bordalokban csapongó féktelenséggel élhette ki korlátlan költői magát. És divat is volt akkor bordalt írni, minden valamire való költő megpróbálkozott vele, tehát Petőfi is, de még Béranger is írt bordalokat, és Petőfi ebben is követte francia ideálját.
Természetesen, ami Petőfinél csak motívum volt, az utánzóinál lényeggé magasztosult, és például Lisznyai Damó Kálmánnak már fontosabb volt a bor, mint maga a bordal.
Ami az elbeszélő és drámai irodalmat illeti, témái között az alkoholizmus éppen olyan lényeges szerepet játszik, mint sajnos, magában a való életben. És az emberi haladásnak egyik örvendetes jellemző tünete, hogy minél közelebb érkezünk a mi korunkhoz, annál öntudatosabban és tanulságosabban, hogy úgy mondjam, mintegy propagatív erővel ábrázolja az irodalom az alkoholnak egyént és társadalmat pusztító, valóban emberirtó hatását. Még a régi jó öreg Homérosz erkölcsi érzéke szép csöndesen szundikál e tekintetben, sőt még Shakespeare-nél is szinte rokonszenves fickó, legalábbis a kritikátlan néző előtt és a kritikátlan színész beállításában a hetvenkedő és füllentő Falstaff, aki állandóan in Venere et Baccho excedál, de már az ivástól elpuhult Antoniusra kimondja a költő a szentenciát: Bűnt dobtak belé az istenek, hogy emberré tegyék. A modern irodalom már egész rémítő valóságában látja és láttatja az alkoholizmus romboló szerepét a beteg társadalom életében. Ibsen, korunknak kétségkívül legkomolyabban gondolkozó drámaírója, a Kísértetekben az átöröklés tudományos igazságát megdöbbentő művészi erővel demonstrálja. Alving Osvald apja idült alkoholista volt, az anya ezt valahogyan el tudta titkolni a fia és a társadalom előtt, de a kísértetek följárnak, a bibliai átok megfogant, Osvald az apai bűn következtében egyszerre fiatalon összeomlik: a paralizis halálra bénítja életét és művészetét. Mert Osvald festőművész, és így kétszeresen nagyobb a katasztrófája, amely hirtelen reászakad: aki még néhány hónap előtt, a túlfeszített idegek lázában, csodálatos, eddig még nem látott színekről álmodozott, az most ködös és réveteg tekintettel, tompán és elbutultan könyörögve kéri anyjától a napot, a napot.
Ibsen egy másik drámájának, a problematikus Hedda Gablernek egyik szomorú hőse Eilert Löwborg, az iszákos zseni, aki nyugtalanul botorkál mélyértelmű eszméi és a morál insanity között. Igen jellemző Ibsen mélyen átgondolt drámai pszihológiájára, hogy az élethazugságok szükséges és jótékony voltát hirdető Relling doktort is iszákosnak rajzolja, mintegy jelképezve ezzel is az alkohol erkölcsileg prostituáló hatását. És korunk legnagyobb élő epikusa, Anatole France is bizonyára nem ok nélkül tünteti fel derekas ivónak Coignard Jeromos abbét, amivel a romlás figuráinak sajátos elvtelenségét és érzékiségét kitűnően igazolja. A regény nagy mesterei közül, akik az alkoholista patológiájában kitűntek, emeljük ki Dosztojevszkij és Zola nevét és művét. Dosztojevszkij a Bűn és bünhődés Marmeladovjában, Zola az Assommoir Coupeau-jában adták tudományos és művészi tekintetben egyaránt tökéletes kórképét az idült alkoholizmusnak, egészen a delirium tremens potatorum borzalmas hűségű ábrázolásáig. Megint egy esetlegesnek tetsző részlet, azonban az egésznek igazságát tanúsítja: mind a két gyászos végű alkoholistának, Marmeladovnak és Coupeaunak, lánya, Szónya és Nana, prostituáltak lesznek, mintha csak Lombroso későbbi megállapítását akarnák előzetesen igazolni. Akik a háború és alkohol nem is olyan távoli viszonyát az irodalom tükrében (ebben az országúton mozgó tükörben, ahogyan Stendhal találóan nevezi a regényt) akarják meglátni, azokat jó lélekkel utasíthatjuk ugyancsak a Zola látnoki erővel megírt Débâcle-jához és Tolsztoj hatalmas Háború és békéjéhez. És minden kommentár nélkül lejegyezzük, e kényes pontról szólván, hogy Bernard Shaw, aki jelenleg Európa legvilágosabb elméje, valósággal a tisztánlátás zsenije, teljesen absztinens, valamint a pacifista Romain Rolland is, míg a háborúban nem egészen elfogulatlan Anatole France mérsékelt borivó, ellenben a háborús téboly olasz betege, Gabriele d'Annunzio nem ellensége semmiféle mámornak, így az alkoholnak sem.
A magyar epikus irodalomban az első antialkoholista írás a jó Tinódi Lantos Sebestyéné. Sokféle részögösökről címen az ő kezdetleges verselésével gúnyolja a garatra felöntőket, de végezetül ő maga bevallja, hogy mindezt azért teszi, mert nem adtak inni neki, szegény szomjas diáknak. Zrínyi, a költő, nagy eposzában érdekesen mutat be egy az asztal örömeinek mértéktelenül áldozó török vezért, aki e szenvedélye folytán elveszíti az ütközetet. A régi magyar ivási szokásoknak kritika nélküli, kedvtellő leírását találjuk az erősen konzervatív Apor Péter emlékiratában. Jósika Abafija, amelyben, mint előszavában maga mondja, egy erkölcsi javulást akar bemutatni: a korhely Abafi Olivér megtérésének történetét. Jellemző, hogy ez a regény nem csupán morális tekintetben, de művészi szempontból is legderekabb munkája a kissé gyorsan és felületesen dolgozó Jósikának. Az iskolákban sokat tárgyalják, töviről-hegyire meghányják-vetik Arany Toldijának egyik részletét, a csárdai mulatozás jelenetét. A fiatal, erős és egészséges Toldi, sorsa szerencsés fordulóján amúgy magyarosan kimulatja magát Bencével, a hű öreg cseléddel. Van bor és van nóta bőven, csak nő hiányzik. Írásbeli dolgozatok kedvenc és elcsépelt témája ez: hogyan mulat a magyar ember? De, sok tanár nem tudja vagy nem akarja meglátni, hogy a kedves duhajság e mesteri képe megkapó emberi és szociális tanulságokat rejteget, éppen az antialkoholista propaganda oly nagyon gyér alkalmat találó szempontjából. Itt szépen meg lehet magyarázni, hogy Miklósnak idegei, izmai rendben, egészségesek, ezért egy ideig bírja az alkoholt, de végül, mégiscsak az győz, s a gyönyörű gyermek bizony heveny mérgezéssel alszik el az asztal mellett, míg a kevesebb ellenálló képességgel rendelkező öreg Bence már jóval kisebb adag alkoholtól is teljesen elázik, egészen szégyenletes módon. Könnyen kapcsolatba hozhatjuk itt Arany János epikus idilljét a legszebb magyar drámai idillel, Gárdonyi Géza szintén klasszikus és szintén népies művével, A borral, ahol Baracs Imre családi viszályát éppen az ital okozza, amely a különben derék embert hirtelenné és igaztalanná változtatja. És rámutathat a tanár Arany egy másik epikai remekére, a Buda halálára, ahol sok egyéb jellembeli különbségen kívül, az is gyökeresen és tragikusan elválasztja Etelét Budától, hogy míg a nagyratermett és nagyratörő Etele józan, okos ember, addig a vénülő Buda a lakomák mámorában keres vigaszt és feledést az alulmaradás keserűségére. Sem az alkoholista írók, sem az alkohollal foglalkozó világirodalom műveinek felsorolása - a tárgy roppant terjedelménél fogva - nem teljes és nem is lehet az.
A világirodalomból még fölemlíteném Hauptmann első naturalista drámáját, a Vor Sonnenaufgangot, amelyben az alkoholista átöröklés szerepel, Gorkij Éjjeli menedékhelyét, amely az iszákosság végső azilumát festi a realizmus és költészet különösen kevert színeivel, Tolsztoj utolsó drámáját, az Élő halottat, ahol a züllöttségben is megnyilatkozó lelki értékeket csillogtatja meg a modern emberiség e nagy apostola, míg a szintén elég gazdag magyar irodalomból kiemelhetném még Móricz Zsigmond regényeit. Különösen az Isten háta mögött és A fáklya címűeket, amelyekben a vidéki magyar élet sírvavígadó alkoholizmusát egy kivételes megfigyelő és kifejező tehetség gazdagsága vetíti elénk. Olvassuk csak el a kisvárosi kocsma gőzében az erkölcsöt fölényesen és részegesen hirdető képviselő és nagybirtokos beszédét, és benne találjuk egy fél évszázad magyar politikai életének minden hazugságát és romlottságát. Analfabetizmus és tuberkulózis, panama és protekció, kulturális elmaradottság és világháború, mind, mind magyarázatot lelnek Arday beszédében, amely mintegy gramofonja a magyar politikai élet vásárjában kikiáltók úgynevezett világnézetének.
IV. Ha mármost a jövő fejlődés távlatát az antialkoholizmus szempontjából nézzük, fölmerül lelkünkben a kérdés, vajon eljön-e az az idő, amelyben a társadalom szellemi elitje, az írók közül többé senki sem lesz, gyönge idegei révén, rabja és áldozata az alkohol démonának, és amelyben az alkohol mint téma, fölöslegessé válik az irodalomban? Lesz-e idő, amikor a Csokonaiak és a Musset-k goethei életkort érhetnek el goethei örömben és az Ibseneknek és Zoláknak, e próféta poétáknak nem kell többé megdöbbentő képeket festeniök az Emberirtó egyént és fajt degeneráló rombolásairól? Én - annyi csalódás dacára - hiszek az emberi haladásban, és remélem, hogy a természettudományos világnézet terjedése, a szociális higiéne térfoglalása lassan, de biztosan elviszik a sokat szenvedett és sokszor tévelygett emberiséget abba a ma még utópiának tetsző állapotba, amelyben nem kell többé a szabad és egészséges embernek semmi más narkotikum, csupán kettő: az álom és a művészet!