A világirodalom története/VI. rész

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A világirodalom története
szerző: Szerb Antal
VI. A barokk
A manierizmus →
A renaissance a művészetek és a gondolkozás történetében két ellentétes irányban hatott tovább: részben felszabadította a képzeletet és szertelenségek felé ragadta, részben éppen ellenkezőleg, szigorú szabályok közé szorította. A renaissance előbbi következménye a  b a r o k k, az utóbbi pedig a  k l a s s z i c i z m u s. A kettő egymással csaknem egyidőben lép fel és ellentétessége dacára összekeveredik: a francia klasszikus korszakban igen lényeges barokk elemeket találunk, a XVII. századi angol irodalom legnagyobb költőjét, Miltont ugyanannyi joggal tekinthetjük barokk, mint klasszicisztikus költőnek stb. A német irodalomtudomány az egész korszakot a „barokk” címszava alatt foglalja össze.
A „barokk” szó valamikor csúfnév volt, éppúgy, mint a „gótikus”. A múlt század második felének renaissance-rajongói a renaissance-ot felváltó stílustól, a barokktól éppúgy megtagadtak minden értéket, mint a renaissance-ot közvetlenül megelőző korszaktól, a késő-középkortól. Jacob Burckhardt a barokk művészetben nem látott mást, mint a renaissance elfajulását, hanyatlását. Napjainkban, ennek a felfogásnak ellenhatásaként, mind határozottabban rámutatnak, hogy a barokk nem a renaissance elfajulása, hanem inkább a gótikus szellem folytatása és beteljesedése; e kor saját értelmét és értékét végeredményben éppúgy magában hordja, mint a renaissance. Spengler szerint, amint már mondtuk, a renaissance csak szép közjáték, de a nyugati kultúra igazi útvonala a gótikából a barokkba vezet. Míg a renaissance csak szűk helyre és társadalmi rétegre kiterjedő elit-mozgalom, a barokk általános érvényű, kifejezésre jut Európa valamennyi országában és a kultúra valamennyi területén. Udvari jellege dacára formálóan nyúlik le az egész társadalmi ranglétrán a legalsó, a népi rétegekig. A barokk jelentősége különös erővel érezhető azokban az országokban, amelyek egykor Habsburg-uralom alatt álltak, így Magyarországon is: régi irodalmunkat, képzőművészetünket, építészetünket ez a stílus hozza közeli kapcsolatba Európa egy jelentékeny részével, a Spanyolországtól Erdélyig terjedő egykori Habsburg-birodalommal.
A szellemi elit újabban, talán kissé túlzó mértékben is elismeri a barokkot, kezd annyira divatos lenni, mint régebben a renaissance és még régebben a középkor. De a korszak, amelyben a barokk uralkodik, a XVI. század második fele és a XVII. század, csakugyan nagy kor, klasszikus kor, a klasszicisztikus ízléstől eltekintve is. Ekkor érik teljességre a nyugati ember idealizmusa, hősiessége, végtelenbe törő akaratkultusza és azok az intézmények, amelyekben eszményei politikai testet öltöttek, a katolikus egyház, az abszolút királyság és a hozzájuk tartozó udvari kultúra. A következő században már kezdetét veszi a bomlási folyamat, az átörökölt eszmeerők értelmen felül álló, kikezdhetetlen tekintélye megdől, megindul a kritikus vizsgálódás, a kultúra lassanként helyet enged a civilizációnak.