A világirodalom története/VI.-1. fejezet

← A barokk

A világirodalom története szerző: Szerb Antal VI.-1. fejezet – A manierizmus

A jezsuiták

Katolikus restauráció

1545-ben a katolikus egyház vezetői zsinatra gyűltek össze Tridentben, hogy állást foglaljanak a reformáció egyre növekvő mozgalmával szemben. Ezzel a zsinattal, a Tridentinummal, megindul a reformációnál nem kisebb lendületű katolikus restauráció, amelyet megszokásból ellenreformációnak nevezünk, bár a kifejezés nem helyes, mert a mozgalomnak csak negatív oldalát, a reformáció ellen való küzdelmet fejezi ki. Holott sokkal több ennél, nem merő reakció, egyáltalán nem olyan mozgalom, amely visszafelé irányul: a katolikus restaurációval a dél-európai népek vallásossága éppúgy új korszakba lép, mint az északiaké a reformációval.

Társadalmi háttér

A reformáció mozgalma kispolgári eredetű, és bár később a körülmények nyomása alatt a protestáns egyházak is közelednek az Udvarhoz, mindig megőriznek valami demokráciát a szellemben; az ellenreformáció vallásossága viszont felülről jön, a katolikus egyház először fejében és főpapjaiban újul meg és a vallásosság felfelé, az Udvar felé igazodik. A barokk kor nagy hitbuzgalmi írói és szónokai fejedelmi gyóntatók és udvari főpapok: Szalézi Szent Ferenc, Bossuet, Fénelon, Pázmány Péter; költői udvari költők, mint Tasso és Racine. A vallásháborúk protestáns hősei, Egmont, Coligny, Cromwell, sőt még Gusztáv Adolf is mindig valami nemesen republikánus közösség fejei gyanánt jelennek meg a képzeletben, a katolikum hőseit és mártírjait a végső előkelőség melankóliája és magányossága övezi: a Habsburgokat, a Guise-eket, Stuart Máriát és száműzött királyi ivadékait.

Az ellenreformáció apostolai és harcosai a jezsuiták. A Jézus-Társaság új fejezet a szerzetesség történetében, mint a barokk katolicizmus a keresztényi áhítatosság történetében.

A Jézus-Társaság

A jezsuita atya nem világtól visszavonult remete, nem is „barát”, aki a nép között jár, mint a ferencesek – a jezsuita az udvari idők szerzetese, a fejedelmek és főurak mindentudó bizalmasa, a humanista egyenes utóda, nevelési programjukban is a humanista hagyományt viszik tovább. Minthogy a fejedelmek és az ifjúság lelke a kezükben van, hatásuk az irodalomra igen erős. A XVII. századot a jezsuiták korának is szokás nevezni, a barokkot jezsuita stílusnak. Az első barokk templom a római Il Gesù, az ő székesegyházuk és az irodalmi barokk stílust erős szálak fűzik Loyola Szent Ignác Lelki gyakorlataihoz.

Loyola

Loyola Szent Ignácnak, a jezsuita rend megalapítójának (1491–1556) Exercitia Spirituáliája, amely 1541-ben jelent meg, irányítást ad vallási elmélkedések számára. Az ötödik elmélkedés a pokolról szól. „Az első pont: látni képzeletben a pokol nagy tüzeit és a lelkeket izzó testekbe, mintegy kemencékbe bezárva. Második: hallani képzeletben a panaszokat, jajveszékelést, szitkozódást, valamint Krisztusnak és szentjeinek káromlását, amely ott kitör. Harmadik: képzeletben szagolni a füst, kén, bélsár és rothadás bűzösségét. Negyedik: megízlelni a legkeserűbb dolgokat, a könnyeket, a rosszindulatot, a lelkiismeret férgét. Ötödször: megtapintani valamiképpen ama tüzeket, amelyek érintése által még a lelkek is égési sebeket kapnak.”

A példa rendkívül tanulságos. Látjuk, hogyan vonul fel a középkori áhítat értelmi (skolasztikus) és érzelmi (misztikus) formái mellé harmadikul a képzelet, a petrarcai, humanista örökség. Per imaginationem, imaginarie… Szent Ignác elmélkedése a képzelet állandó igénybevételéből és megfeszítéséből áll. Nemcsak látási és hallási képzetekre terjed ki; szagokat, ízeket és tapintási képzeteket is követel, tehát hogy úgy mondjuk, totális képzelet. Az elmélkedés annál sikeresebb, minél erősebben mozgósítja valamennyi érzékterületet. A középkorban az áhítat váltott ki a lélekből képzeteket, hallucinációkat – most a képzetek vannak arra hivatva, hogy áhítatot váltsanak ki. Szélsőséges megfogalmazásban: a középkori ember letérdelt, mert áhítatot érzett, a barokk ember letérdel, hogy áhítatot érezzen.

Vajon a jezsuita lelkigyakorlat befolyásolta a kor művészetét és irodalmát abban az irányban, hogy mindenáron keresse az érzékeket megindító, viharos, nagyfeszültségű, szuggesztív képeket, vagy pedig a művészet szelleme hozta létre a jezsuita lelkigyakorlatokat, nehéz megállapítani. De a barokk áhítat és a barokk kifejezés egygyökerűsége kétségtelen és nyilvánvaló.

Manierizmus

A totális képzelet uralma és a feltétlen udvarközéppontúság nyilvánul meg abban a földi valóságtól eltávolodott, nagyon előkelő és ma nagyon mesterkéltnek ható irodalmi stílusban, amelyet az egykorú képzőművészettel való rokonsága alapján talán erőltetés nélkül manierizmusnak nevezhetünk. Semmit sem mondanak el egyszerűen: keresik a meglepő ellentéteket, szeretik a szójátékot, humanista örökség gyanánt fitogtatják mitológiai, földrajzi és naiv természetrajzi ismereteiket, szellemes körülírásokkal ragyognak. Az előző fejezetben, az angol Sidneyvel és Lylyvel kapcsolatban idéztünk néhány példát e stílus szemléltetésére. A manierista stílus először a lírában, az olasz petrarkizálók költészetében alakult ki – de minthogy ennek a korai manierista lírának egyetlen nagy képviselője sincs, elmellőzhetjük. Annál fontosabb a manierista elbeszélő költészet.

A kor elbeszélő irodalmát három nagy témakör foglalkoztatja, mindegyik az élet egy-egy oldalának kifejeződése: a heroikus, a pásztori és kettejük visszája, a pikareszk témakör.

A barokk hősiesség

Az olasz renaissance megbeszélésénél már észrevettük, hogy a lovagi epika egyáltalán nem ér véget a középkor lealkonyodtával; népi formákban tovább él a cantastoriek ajkán, prózai nyomtatott népkönyvekben forog francia, német és angol olvasók kezén, művészi magaslatait is a renaissanceban éri el Boiardo és Ariosto költészetében. Rabelais is a lovagi epikából indul ki. Ezen a téren a gótika minden törés nélkül megy át a barokkba.

Irrealitás

De minél inkább elszakad a lovagi epika a mitikus gyökerektől, annál tágabb tere nyílik a szerző felelőtlen fantáziájának. A középkori lovagi epika még úgy viselkedett, mintha igaz történet volna: a szerzők, pl. Wolfram, forrásokra hivatkoztak, a történet igyekezett megmaradni bizonyos lovagi valószínűség határai közt. De minél későbbi egy mű, annál valószínűtlenebb a benne elmondott történet: gondoljunk Ariostóra. Céljuk most már az, hogy fiktív csodálatos eseményekkel meglepjék, megdöbbentsék az olvasót. Az olvasó maga is tudja már, hogy amit olvas, hazugság. A regény ezen az ősi fokon nem a valóság felé, hanem a valóságtól elvezet, nem realisztikus, hanem de-realisztikus.

Amadís

A lovagepikából kinőtt felelőtlen burjánzású regények leghíresebb képviselője az Amadís-regény.^[1] A végtelen hosszúságú, több foliánsot betöltő regény meséje rendkívül bonyolult és rendkívül egyhangú: Amadís gall királyfi tiszta és hűséges szerelemmel szereti a nem kevésbé tiszta és hűséges Orianát, gyermekük is születik, Esplandrián, az utolsó kötet hőse, de házasságuk elé az utolsó pillanatban mindig valami akadály gördül. Az átalakult világra igen jellemző, hogy a varázslók itt sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint a lovagok, akik olykor köteteken keresztül elvarázsolva fekszenek a tenger valamelyik szigetén.

De még az Amadís-regények, törpéik, óriásaik és varázslóik dacára sem vezetnek olyan hazug világba, mint pl. késői elkorcsosult utódjuk, a cowboy-regény. Amadís de Gaulának, unokatestvérének, Amadís de Graeciának és a konkurrens vállalkozónak, Palmerino de Olivának története a közönség egy része számára mégis hiteles lehetett valamiképp: a hagyomány szerint egy spanyol nemesember családostul gyászruhát öltött, amikor ahhoz a fejezethez ért, ahol Amadís meghal. A hagyomány hidalgóról beszél: Amadís világa nem a nép naiv gyermekei szemében hiteles, hanem a nemesség szemében.

Arisztokratikus világkép

Mert a barokk kor nemessége, kiváltképpen Spanyolországban, egy pillanatig sem hajlandó elismerni, hogy a lovagkor véget ért. Az arisztokrácia a régi lovagok vér szerint való leszármazottja, a régi lovagság dicsőségében nemcsak társadalmi osztályát, hanem őseinek halhatatlanságát is tiszteli. A barokk eposz legtöbbször egy család dicséretére íródik, mint ahogy Ariosto az Estéket dicsőíti, úgy halhatatla nítja a magyar barokk-eposz költője, Zrínyi Miklós, saját családját. A barokk heroizmus rokon a barokk áhítattal: a szellem roppant erőfeszítése, hogy épségben tartja az arisztokratikus társadalom ideológiáját. Mint a jezsuita áhítat, ez is megragad és szélsőségesen kifejleszt minden külsőséget, hogy a külső forma megrögzítse az elröppenni készülő tartalmat.

Az eposz

Ez a barokk heroizmus olyan erős szellemi tényező, hogy még a legmagasabb műfajokat is új élettel tudja eltölteni. A barokk kor eposzai közül még a XVI. század második felében születik meg kettő, amelyet az utókor a halhatatlan művek közé sorolt, a Luziadák és a Megszabadított Jeruzsálem.

Camoes

Camoesnek, a portugálok nemzeti költőjének (1524–1580) élete is romantikus regény, sokat foglalkoztatta az utókor íróit. Nyomora elől menekülve Indiába vetődött, majd a hagyomány szerint a távol kínai partokon, Macao közelében egy barlangba zárkózva írta meg nagy költeményét; hazafelé jövet hajótörést szenvedett és kéziratát a hullámok fölé emelve, élete kockáztatásával mentette meg. Szegény és félreismert maradt mindhalálig, elhagyatva halt meg, a sorsüldözte költő mítoszává növekedve.

A Luziadák

Műve, Os Lusíadas (a. m. Lusus fiai, a luzitánok, vagyis a portugálok, 1572-ben jelent meg) nemzeti eposz, a legtudatosabban az; ami a nagy francia Ronsard-nak nem sikerült Franciade-jával, sikerült a portugál költőnek. A kis nemzetek hazaszeretete erősebb hangot talál, mint a nagyoké, amelyeket jobban megosztanak törzsi és táji partikularitások.

Portugália

A portugáloknak különben is ez világtörténelmi pillanatuk: a renaissance életlendülete őket tengerjáró kalandokra küldi, a sokkal hatalmasabb spanyolokkal versenyezve meghódítják az egzotikus partokat. Camoes költeményében nyer irodalmi formát a kor egyik legfontosabb történelmi mozzanata, a Föld felfedezése, a fausti ember nagy expanziója a térben.

Tartalma

Az eposz meséje eléggé sovány: Vasco de Gama, kit Venus támogat, Bacchus ellenben akadályoz útjában, hajósaival szerencsésen Indiába érkezik. Visszafelé jövet Venus vendégül látja egy varázsszigeten, ahol nimfái minden rendelkezésükre álló eszközzel szórakoztatják az érdemes hajósokat. A magánélet és a lélek élete teljesen hiányzik az eposzból, tehát úgyszólván minden emberi érdekesség.

Mitológia

A Luziadák nagy és szerencsétlenül megoldott nehézsége a mitológiai apparátus. A cselekményt olyan istenek irányítják, akik maguk sem tudják, végeredményben mi közük a portugál nemzethez. Egy pillanatig sem tudnak többek lenni apparátusnál; erre lassanként maguk is rájönnek és végül is azt mondják:

Csak emberek regéi

Vagyunk mi: Juppiter, Juno s a mások

Agyrémek, a botorság képzeményi

– Hogy lengje báj s varázs át versírástok.

Nekünk, halandók, csak azért kell élni.

(Ford.: Szász Károly)

Ha az Istenek ilyen hűvös-józan kételkedéssel nyilatkoznak önmagukról, mit szóljon hozzájuk az olvasó? Furcsa önellentmondás a keresztény és nemzeti eposzban Venus nimfa-háreme: de ez az önellentmondás, barokk vallásosság és barokk erotikum egymásmellettisége a kor nagy paradoxiái közé tartozik.

Tasso élete

Sokkal nagyobb arányú, nemzetekfölötti jelentőségű Torquato Tasso (1544–1595) eposza. Tasso is kalandoséletű költő, egyformán üldözik a sors és önnön zavart lelkének démonjai. Kora ifjúságától kezdve az apjától örökölt életpályára, az udvari költő mesterségére készül. Az Esték ferrarai udvarába kerül, mint nyomasztó fényű elődje, a mintakép, akitől nem tud szabadulni, Ariosto. Tasso a hagyomány szerint beleszeret előbb Lucrezia, majd Eleonora hercegnőbe és ez az oka tragédiájának. Az őrület jelei akkor kezdtek mutatkozni rajta, amikor nagy művét befejezte (1575) s az alkotás láza és fegyelme elmúlt. A vallásos aggályokra hajlamos költő az inkvizíció üldözésétől reszketett. Kényszerképzetei mindinkább úrrá lettek rajta és mikor kést rántott egy szolgára, akit azzal gyanúsított, hogy kihallgatja Lucrezia hercegnővel folytatott beszélgetését, a herceg pihenni küldte a Belriguardo-kastélyba. Itt odáig ragadtatta magát, hogy meg akarta csókolni Eleonora hercegnőt. Erre a Szent Anna-kolostorba zárták és annak rabja maradt évekig. Innen álruhában megszökött és nővéréhez menekült Sorrentóba. De nem bírta sokáig a távollétet, ismét visszatért Ferrarába és most már úgy viselkedett, hogy a herceg jónak látta az őrültek házába csukatni. Csak a mantovai herceg közbenjárására bocsátották idővel szabadon. Életének utolsó tíz esztendejében nyugtalanul bolyongott Itália városaiban, míg végre 1594-ben VIII. Kelemen pápa Rómába hívta, hogy a költők fejedelmévé koronáztassa. De a pápa betegsége miatt az ünnepélyt és a javadalom kiosztását elhalasztották és a megtört, fáradt Tasso a Sant'Onofrio-kolostorba vonult meghalni.

A mű sorsa

Mint költő is a legnagyobb szerencsétlenség osztályrészese volt, ami csak érhet költőt. Mialatt fogságban sínylődött, valaki megszerezte művének kéziratát és kiadta (1580). Az aggályos Tasso művét már előzőleg megbíráltatta egyházi férfiakkal hittisztasági és az Accademia della Crusca tagjaival nyelvhelyességi szempontból és e bírálatok tekintetbevételével át akarta dolgozni. Rettenetes csapás volt számára, hogy az át nem dolgozott, ifjúkori vétkeiben pompázó kézirat került a nyilvánosság elé. Utána évekig javítgatott még művén, míg végre 1592-ben megjelent Gerusalemme Conquistata, a Meghódított Jeruzsálem címen. Ez a könyv úgy aránylik az első kiadáshoz, mint szerzője, a megkopott, halálra gyötört Tasso a régi Tassóhoz, a hercegnők elkényeztetett kedvencéhez. Elveszett belőle a merész képzelet, az érzéki lágyság, amelynek hatását köszönhette. Költő még nem vitt véghez ennél szörnyűbb öncsonkítást.

Keresztény eposz

Tasso a Gerusalemme Liberatával a kor legnagyobb költői feladatára vállalkozott: megírni az egész keresztény nemzet eposzát. Tárgyul a kereszténység legnagyobb közös vállalkozása, az első keresztes hadjárat kínálkozott, hősül Bouillon Godfrid. Eposzának hangja a magas tárgynak megfelelően mindvégig ünnepélyes, kimért és komor zengésű, hősi hang. Magva a Rinaldo-Armida epizód. Armida varázsszigetén kényezteti a vitéz Rinaldót, hogy távoltartsa a harctól, mint ahogy Angelica elcsalta a harctól Nagy Károly vitézeit (l. Ariosto). Közben a Jeruzsálem előtt álló keresztes vitézek nem tudnak ostromgépeket szerkeszteni, mert egy varázsló elbűvölte az erdőt, ahonnan fát kellene szerezniük: a fák sírnak, sóhajtoznak és egyéb, fák részéről szokatlan dolgokat visznek véghez, ami a lovagokat annyira megrendíti, hogy nem mernek a fákhoz közeledni. Az erdőt csak Rinaldo mentheti fel a varázs alól. Két vitéz felkeresi tehát Rinaldót a csodaszigeten és egy pajzs tükrében megmutatja neki elpuhult, hőshöz méltatlan arcát. Rinaldo elrémül és visszatér a sereghez, az elhagyott Armida pedig felfedezi, hogy Rinaldót nemcsak stratégiai okokból, hanem őszintén és mélyen szereti.

Belső heroizmus

Tehát az eposz azon fordul meg, hogy Rinaldo legyőzi magában a szenvedélyt, az érzékiséget és vállalja a hősi élet kemény fáradalmait. Túl vagyunk már az európai erkölcstan nagy fordulatán: jó és rossz harca most már nem kívül játszódik le, a térben, mint Dante költeményében, hanem belül, az egyén lelkiismeretében, amelynek vizsgálatára Loyola Szent Ignác megtanította az emberiséget. De van még ennél is lényegesebb különbség a két nagy katolikus eposz, a Commedia és a Gerusalemme között. Dante vallásossága nyugodtan és

Ellenreformáció

szilárdan áll a három Másvilág alapzatán; tudja minden dolog helyét a keresztény kozmoszban és szemlélődő nyugalommal járja be az életentúli birodalmakat. Tasso vallásossága görcsös és nyugtalan: az ellenreformációs katolicizmus már nem Dante nagyszerű álló-látomása, hanem eksztatikusan megfeszített, hősies vállalkozás, állandó fájdalmas egzaltáció.

Líraisága

Az ellenreformációs vallásosság és barokk heroizmus eme legnagyszerűbb kifejeződése halhatatlanságát mégsem vallási és hősi elemeinek köszönheti, hanem annak, hogy a költő akarata ellenére eluralkodik a költeményen az, amit totális képzeletnek neveztünk. Azok a részek élnek, ahol az eposz tiszta mese. Tasso tája az elvarázsolt erdő és a tündérsziget. Ezen a tájon minden lágy, érzékies és szerelmes. Lírai táj, nincs köze a nyers valósághoz, délszaki táj, a Nápoly környékéről származó költő gyermekkori tájélményeit és finom erotikumát oly édes és jóillatú párlatban hordozza magában, mint a délolasz bor a délolasz nyarat.

In queste voci languide risuona

Un non so che di flebile e soave.^[2]

A lélek

Ez a „non so che”, amely Tasso hangjain megszólal: a lélek; a lélek a szónak abban a beteg, önimádó és nagyszerű értelmében, ahogy a későbbi, lelküktől megrészegedett korok, ahogy Werther, Musset és Rilke érti majd. Erminia idilli élete a természet ölén, Armida, a boszorkány, aki Rinaldo távozása után ráeszmél, hogy elsősorban asszony: ezek már a lélek szomorú diadalai.

Kontraszthatás

A költemény különös szépsége az olasz táj szépségével rokon. Egyfelől bájos, világos, harmonikus színek, az ég kékebb, a fák barátságosabbak, a házak kedvesebbek, mint máshol, minden azt mondja, hogy élni jó és a holnappal nem érdemes törődni. De a háttérben egy hegy emelkedik, magas, hóborította hegy, oldalán nem terem semmi, kövek mindenfelé, mintha a csontok átütnének a föld bőrén. A vidám virágok mellett feltűnik sötétzöld kemény levelével a babérfa, amely a képeken Tasso homlokát övezi. A tájban és a tassói feszültségben közös az asprezza, az érdesség, a komor önmegtagadás, amely Rinaldót kiűzi Armida karjaiból, amikor e szavakat hallja:

Signor, non sotto l'ombra in piaggia molle

Tra fonti e fior, tra ninfe e tra sirene,

Ma in cima all'erto e faticoso colle

Della virtú riposto é il nostro bene^[3]

Virágok és nimfák és fölöttük magasan az Erény hegyorma: ez a kettősség Tasso költészete. Látszólag mit sem vitt be magasztos költészetébe hányatott és őrült életéből, de valójában megtaláljuk a műben is lényének tragikus meghasonlottságát, egész korának tragikus meghasonlottságát lágy, lenyűgöző erotikum és elérhetetlenül magas erkölcsi eszmények között. Amint De Sanctis oly szépen mondja: „Szívének és képzeletének szerencsétlen játékszere volt; ez mártíriuma és ez glóriája.”

Marino

Tasso hagyományaiból indul ki az olasz barokk legünnepeltebb költője, Giambattista Marino (v. Marini) lovag (1569–1625), az olasz fejedelmi udvaroknak, majd Valois Margit és Medici Mária Párizsának dédelgetett költő-primadonnája, aki hatlovas hintón, diadalmenetben, hercegek és akadémiák ovációja közt tért vissza hazájába, Nápolyba, ahonnan szerelmi bonyodalmak miatt kellett menekülnie. A barokk szellemesség, képgazdagság és modorosság benne éri el tetőfokát. Tassótól azt vette át és érlelte tovább, amit Tasso mintegy jószándékai ellenére vitt bele művébe: az érzékiséget, az olvadó délszaki lágyságot, ehhez Marinónál még hozzájárul valami enyhén perverz gyönyörködés a véres és kegyetlen dolgokban is, pl. a betlehemi gyermekgyilkosságban, amelyről eposzt írt. Ez is barokk vonás; Herodes rémtettét a kor festői is kedvvel ábrázolták. Marino fő művét, a húszénekes Adonet, ma már nem lehet elolvasni. Sic transit…

Barokk eposz

Tasso és Marino követői sok barokk eposzt írtak, életidegen, távoleső tárggyal, dekoratív célokat szolgáló mitológiával. De ez a mitológia – amint újabban Calcaterra bizonyítgatja – már magában rejti a természetfilozófia, a panteista újpogányság csíráit is, a barokk istenek Marinónál és híveinél lassanként átalakulnak a természeti erők költői kifejezésévé.

Tassoni

A komoly és nagyhangú eposzok mellett számos víg eposz is keletkezett, legnevezetesebb közöttük Alessandro Tassoni (1565–1635) Secchia Rapitája, Elrabolt vödörje, barokkos gazdag fantázia-játék, komolyság és vidámság dekoratív keveréke; szatirikus éle az úrhatnám polgár ellen irányul, az arisztokratikus világrendben a hamis előkelőség a legnevetségesebb emberi vonás.

A pásztori költészet

A manierizmus korának legjellemzőbb műfaja a pásztorregény. Ezt a műfajt még a XVI. század elején teremtette meg Sannazaro, a nápolyi humanista (1456–1530), Arcadiajával; klasszikus alkotása a műfajnak Torquato Tasso Amintája (1573). Az Amintát utánozza, de a mesét érdekesebbé és bonyolultabbá teszi Guarini (1538–1612) Pastor Fidójában; az ellenreformáció nagy hittudósa, Bellarmin, azt mondta, hogy Guarino többet ártott a híveknek, mint Luther. A spanyol Jorge de Montemayor (1520–1561) új irányba, szélesebb lehetőségek felé terelte a pásztorregényt Dianájával (1542): pásztorai már nem Arcadiában élnek, hanem Spanyolországban, a pásztori elemek lovagi-heroikus elemekkel keverednek. Őt követte az angol Sir Philip Sidney Arcadiájával, amelyről az előző fejezetben is beszéltünk már. Sidney regényében a pásztorország már csak epizódjellegű, a regény nagy részét lovagi tettek, udvari intrikák és főképp udvari szerelmek foglalják el, amelyek egy manierisztikus Görögországban játszódnak le: idősebb királynő szerelmes lánya udvarlójába, apródruhás királylány találkozik amazonruhás herceggel, kalózok, lázadás, párbajok és örökösödési háborúk – ez már a Shakespeare-vígjátékok és a nagy barokk regények világa.

L'Astrée

A francia szellemhez Honoré d'Urfé (1568–1625) alkalmazta a pásztorregényt L'Astrée-jával. Ez óriás terjedelmű könyv hősének neve az egyetlen, ami a pásztori műfajból élve maradt a tudatban: Celadon. Celadon pásztor a Lignon folyó partján, a gall időkben; bele is öli magát a folyóba, mert Astrée, a pásztorlány megharagszik rá, de szerencsére egy nimfa kimenti. Ezután több könyvön keresztül epekedik és térdenáll, míg végre Astrée megbocsát és színe elé bocsátja. A könyvben elejétől végig szerelemről van szó – a nagy francia szerelmi pszichológia egyik első fegyverténye. A manierizmus elsősorban a szereplők választékos és kissé szertartásos szellemességében nyilvánul meg.

A műfaj értelme

A pásztorregény magva az antik eredetű hit a hajdani boldog aranykorban. Amint a civilizáció növekszik, a társas élet bonyolultságába belefáradó ember mind erősebben visszavágyódik az egyszerű pásztorok képzelt őskorába, a „természetes életbe”. Optimista felfogás ez: valamikor mindenki egyszerű, jó és pásztor volt, csak idővel romlottak el az emberek. Furcsa módon a pásztorregény ugyanabból a világképből ered, mint a XVII. század kihatásaiban leginkább forradalmi újsága, a természeti jog. A pásztorok, amikor az irodalomban már elvesztik népszerűségüket, még nagyon sokáig élnek az opera színpadán és a képzőművészetekben.

Unalom

A pásztorregények mai szemmel nézve igen unalmasak – ez talán az egész irodalomtörténet legunalmasabb műfaja. A barokk általában az unalom érzését váltja ki, ha tömegben lép fel: ezt érzi az ember, amikor Róma templomait vagy egy nagy képtár barokk termeit látogatja. Nehezen is értjük meg, mit szerettek valamikor ezekben a regényekben, amelyeknek látszólag semmihez semmi közük, ami az embert igazán foglalkoztathatja. De ha jobban odafigyelünk, ezek a regények

Udvari regények

nem is olyan teljesen valóságmentesek. Sidney könyvében politikai személyek és események szerepelnek görög beöltöztetésben; D'Urfé pásztorai, juhaiktól eltekintve, udvari emberek – a valóságtól messzire elrugaszkodott lovagregények után most mégis a valóság egy darabja vonul be a regénybe: az udvar. Ebben az időben, IV. Henrik uralkodásának későbbi éveiben alakul ki Franciaországban a monde, a Társaság, amely azután évszázadokon át megszabja a francia civilizáció irányát. A gáláns és lovagias előkelő világ minden stilizáció dacára önmagát látta D'Urfé epekedő pásztoraiban.

A pikareszk regények

Ez a regényfajta talán az előbbi kettő ellenhatásaképp keletkezett. Hőse a pícaro, a csavargó, színhelye az alvilág, a szélhámosok, lókötők és kerítőnők világa. Az alvilág, nem az alsó társadalmi rétegek: a regény hőse inas vagy másképp függeléke a felső osztálynak, így az első pícaro-regény, a Lazarillo de Tormes (1554, szerzője ismeretlen) nem is szól másról, mint egy fiatal inas tapasztalatairól különböző gazdáinál. Ebből is látszik, hogy ez a regényfajta mintegy visszája annak az előkelő világképnek, amely a lovag- és pásztorregényekben tükröződik. Amilyen feltétlenül optimisták azok az ember természetére vonatkozóan, olyan feltétlenül és olyan megokolatlanul pesszimisták ezek: minden ember szélhámos, csirkefogó, pícaro – a hős neveltetése abból áll, hogy megcsaltból csalóvá lesz abban a mértékben, amint megismeri az életet.

Valóság?

Mindez úgy hangzik, mintha a pícaro-műfaj a naturalizmus őse volna – talán az is; a hétköznapi csúnya valóság ábrázolása a képzőművészetben is a torz hatásának felfedezésével kezdődik. De a pikareszk írók még nem akartak valóságot ábrázolni; ők a torzban gyönyörködnek, az előkelőség visszájában és világuk végeredményben éppoly egyoldalú stilizáció, mint a pásztorregényeké. A pikareszk regény epizódokból áll, amelyeket csak a hős személye tart össze; az epizód rendszerint valami burleszk végjelenetbe torkollik, pofonok, verések nagy szerepet játszanak.

Guzman

A pikareszk regény klasszikus földje Spanyolország. A már említett Lazarillón kívül leghíresebb a Guzman de Alfarache, szerzője Mateo Alemán (1547–1615?). Míg a Lazarillo pusztán tényeket mond el, Guzman önéletrajzában az eseményeknél nagyobb helyet foglalnak el a szatirikus és erkölcsi elmélkedések; ezeknek köszönhette nagy sikerét. Mintájára csaknem minden nyugati nemzet kitermelte pikareszk-irodalmát. (Az angol drámára való hatásáról már beszéltünk.)

Lesage

A műfaj elkésett, legjobb alkotásai a francia Alain René Lesage (1668–1747) regényei: Le Diable Boiteux (A sánta ördög} és a Gil Blas de Santillane. Konvencióból Spanyolországban játszódnak, de francia világot mutatnak be: így pl. a színház körüli bohémek életét. Lesage regényei vezetnek át a pikareszk regényből a realista regénybe, a valóság sokféleségében való gyönyörködés itt már épp akkora szerepet játszik, mint a groteszk elem, amint a Le Diable Boiteux keretmeséje is mutatja: egy sánta ördög leemeli a házak tetejét és megmutatja az intérieurök rejtett életét.

Lovagregény, pásztorregény és pikareszk-regény előkészíti az első igazán nagy regényt, a Don Quijotét. A Don Quijote a lovagregények paródiája, közbeszőtt novellái kis pásztorregények, az egész pedig a pikareszk világában játszódik le.

Cervantes

A Don Quijote tartalmát mindenki ismeri; az „ingenioso hidalgo” és hűséges csatlósa, a józan, paraszti, közmondásokban beszélő Sancho Panza mindenkinek örökös útitársa. A gyermekkori Don Quijote-emlékek kissé félrevezetők: a szélmalomharc, a repülés az egyhelyben álló faparipán, az izinkekre hasított bábszínház stb., szóval a burleszk részek a műben aránylag kis helyet foglalnak el és nem ezek adják meg igazi értékét.

Don Quijote és Amadís

Cervantes^[4] regénye a regény történetének legnagyobb fordulata. Idáig a regény csodálatos kitalált események tárháza: az Amadís-regények, amelyek ellen Cervantes hadbavonul. De hadjárata „fogtam törököt, nem ereszt”: az Amadís-regények csodavilága belekerül a Don Quijotéba is, hiszen a manchai lovag minden kalandja egy Amadís-regény valamelyik kalandjának paródiája. A különbség az, hogy míg az Amadís-regényben a csodavilág úgy viselkedik, mintha objektív valóság volna, a Don Quijotéban szubjektív valóság, Don Quijote téveszméje. A csoda kívülről belülre került. Itt kezdődik a pszichológia szerepe a regényben. Cervantes nemcsak olyan dolgokat ábrázol, amelyek kívül történnek, hanem olyanokat is, amelyek belül, a hős lelkében mennek végbe – sőt, mint a legmodernebb regényekben, a látomás fontosabb a látványnál.

Két valóság

Regényében két valóság harcol egymás ellen: a valóság, ahogy Don Quijote látja és a valóság, ahogy a többi ember és elsősorban Sancho Panza látja. A panzai valóságnak, amellyel a szerző is azonosítja magát, vannak bizonyos érvei, amelyek segítségével be tudja bizonyítani, hogy ő az igazi. Ezek az érvek durvák és parasztosak. Don Quijote fejjel nekimegy a tudomásul nem vett panzai valóságnak és póruljár. Az érv elsősorban a ritmikusan visszatérő verésből áll: a verés, amelyet a Búsképű Lovag és csatlósa kap, a hétköznapi valóság jelképes és egyben jelképesen kicsinyes bosszúja.

Csakhogy a quijotei valóságnak is van érve, amellyel még elverve is be tudja bizonyítani, hogy mégis ő az igazi. Ez az érv finom és szellemi: a varázslat fogalma. Ha Sancho Panza azt, amit Don Quijote Mambrino óriás sisakjának néz, borbélytányérnak látja, ha a megtámadott óriás úgy viselkedik, mint egy szélmalom, ha a szétvert pogány seregre azt mondják, hogy juhok voltak és kártérítést kell fizetni: Don Quijote mindig tisztában van vele, hogy egy gonosz varázsló keze van a dologban, tönkre akarják tenni lovagi hírnevét. A panzai valóság Don Quijote felől nézve: varázslók által felidézett hitvány fantazmagória. Don Quijote és Sancho Panza a világ két örök arculata. „Idealizmus” és „realizmus” nagyon vértelen, leegyszerűsített megjelölés a két világlehetőség számára.

Bolond-e?

Maga Cervantes tiltakozott a leghevesebben, amikor egy silány kontár folytatást írt a regény első részéhez és Don Quijotét bolondnak, Panzát közönséges parasztnak rajzolta. Hogy Don Quijote mennyire nem bolond, mutatja a csodálatos jelenet, amikor előkészületeket tesz, hogy őrjöngeni kezdjen. Őrjöngeni akar, mert lovagi mintaképei is őrjöngtek időnként szerelmi bánatukban. Sancho megpróbálja lebeszélni tervéről, mondván, hogy hiszen Dulcinea semmi okot nem adott rá, hogy őrjöngjön (igaz, hogy az ellenkezőjére sem). Don Quijote erre azt feleli, éppen ezért különb ő valamennyi többi lovagnál, mert azok csak akkor őrjöngtek kedvesükért, ha okuk volt rá, ő pedig egész spontánul, minden ok nélkül is kész őrjöngeni Dulcinea kedvéért. Egyébként is bölcs dolog őrjöngeni, mondja: mert ha Sancho Dulcineától jó hírrel tér vissza, Don Quijote mindjárt magához tér és boldog lesz, ha pedig rossz hírrel, akkor egyszerűen őrült marad és nem érti meg, mit mond neki Sancho. Ezek után még azon elmélkedik, vajon formálisan őrjöngjön-e, mint Orlando, vagy pedig csak sírjon, mint Amadís. Végre a hatásosabb őrjöngés mellett dönt. De nem viszi túlzásba az őrjöngést, csak óvatosan és méltóságteljesen őrjöng, mindössze egy-két bukfencet vet és meghagyja Sanchónak, hogy az esetet kellőképp kiszínezve adja elő megfelelő helyen.

Don Quijote, az elit-ember

Cervantes nemcsak hogy nem tartja őrültnek Don Quijotét, hanem még attól sem idegenkedik, hogy időnként az elit emberének, választott és szerencsétlen nagy léleknek ne tartsa. Don Quijote nemcsak majmolja az elavult lovagideált, hanem csakugyan az utolsó jó lovag is: vakmerően bátor, mélységesen lovagias a hölgyekkel szemben, állandóan kész síkra szállni az elnyomottakért, bőkezű, áldozatkész, szavaiban és gesztusaiban bájosan udvarias. És azonkívül a lovagideálnál újabb és humánusabb eszmények is élnek már benne, példa rá a foglyok felszabadítása és hogy jótettéért éppúgy elveszi büntetését, mint Kemény Zsigmond és Tolsztoj jobbágyfelszabadító hősei.

Elméleti ember

Thomas Mann Don Quijotéban a doktrinért látja, akinek elvei csődöt mondanak a gyakorlatban. „Amit Don Quijote mond – írja Thomas Mann –, az mind jó és értelmes, de amit tesz, az mind értelmetlen, bolondul vakmerő és torz; és csaknem az a benyomásunk, hogy a költő ezt mint a magasabb erkölcsi életnek természetes és elkerülhetetlen antinomiáját akarja bemutatni.”

Könyvember

A quijotei világ magyarul a könyvek világa. Don Quijote könyvember, ezért annyira szívügye minden későbbi írónak és szenvedélyes olvasónak. Cervantes iróniája groteszk és kétértelmű játékot űz Don Quijote könyvember-voltával. Don Quijote nemcsak könyvember, hanem egyúttal könyvalak is, regényt él és egyúttal tudja is magáról, hogy regényhős. A második rész legszebb kalandjainak az az előfeltevésük, hogy a bennük szereplő emberek olvasták már a regény első részét. A herceg vendégszeretete már a népszerű regényhősnek szól. A herceg egy quijotei világot rendez be Don Quijote körül, aki most már csakugyan megbolondul, vagyis végleg megerősödik a maga igazában. Sőt Panza is megtér Don Quijote hitére, amikor csakugyan kormányzó lesz belőle, ahogy a lovag megígérte. A manchai hidalgo még szomorú halálát is annak köszönheti, hogy regényalak: meg kell halnia a II. rész végén, nehogy illetéktelen kezek megint tovább írhassák kalandjait.

Dulcinea titka

A két világ elválaszthatatlan, reménytelen különvoltát, a nagy modern belső hasadás kezdetét leginkább a mű hősnőjének, Dulcinea del Tobosónak szerepe szemlélteti. Ez a regényhősnő abban különbözik valamennyi elődjétől és csaknem valamennyi utódjáról, hogy nem jelenik meg a színen, csak kétszer: egyszer a Lovag barlangi látomásában és egyszer, mikor Sancho Panza ráfogja egy parasztasszonyra, hogy az Dulcinea és hogy Don Quijote csak azért nem ismeri fel, mert elvarázsolták. A jóságos hercegné megkérdi Don Quijotét, vajon csakugyan létezik-e Dulcinea, vagy pedig csak fantom, költői ábránd? Az olvasó tudja, hogy Dulcinea csakugyan a világon van; hiszen Don Quijote ismerte is valamikor fiatal korában, amikor a lovagi démonia még nem szállta meg és megírta róla Cide Hamete Benengeli, Cervantes fiktív forrása, hogy messze földön nem értett úgy senki disznók besózásához, mint az a parasztlány, akit Don Quijote Dulcineának nevezett el. És Don Quijote, lényének őrült bölcsességével mégis így felel a hercegnő kérdésére: „Csak az Isten tudja, van-e a világon Dulcinea vagy nincs, puszta fantom-e ő vagy sem, s ez nem is olyan tárgy, ami felől szükséges volna az utolsó porcikáig bizonyosságot szerezni.”

Újra azzal a bűvészien megfogott kettősséggel állunk szemben, mint az őrjöngési jelenetben: Don Quijote egyfelől fantaszta bolond, Szép Helenát lát egy parasztlányban – másfelől embertelenül józan. A géniusz hideg éleslátásával tudja, hogy az a Dulcinea, akire ő gondol, nem létezik, legalábbis nem olyan egyszerűen, mint ahogy a hercegnő feltételezi, mert a másik világban létezik, Don Quijote világában.

Novelas ejemplares

Cervantes sokat írt a Don Quijotén kívül is, így tizenkét kitűnő novellát, Novelas ejemplares címen; a „mintaszerű” szó itt nem a novellák művészi kivitelére vonatkozik, hanem erkölcsi példázatot jelent.

Simplicissimus

A pikareszk regény vonalához tartozik a német barokk egyetlen nagyszabású, világirodalomba nyúló alkotása, Grimmelshausen Simplicissimusa.^[5] Grimmelshausen kívül állt a kor nagyképű irodalmi életén. Bár a pikareszk regény hagyományait követte, egyénisége, akár nagy elődeié, Wolframé és Waltheré, áttört a műfaj konvencionális korlátain. Regényét személyes visszaemlékezéseiből építette fel és jámbor csirkefogójának, Simplicissimusnak alakja köré hatalmas és riasztó festményekben odarajzolta a harmincéves háború Németországának kísérteties képét. A háború későbbi fázisában vagyunk; a harc már csak azért folyik, mert a katonák nem engedik abbahagyni, nehogy elveszítsék létjogosultságukat. Simplicissimus végigszenvedi ennek az öncélú szoldateszkának minden kegyetlenségét, amíg rájön, hogy a legokosabb, ha ő is katona lesz és megkínzottból kínzóvá válik. Majd váratlanul pénzhez jut és otthagyja Németországot; Párizsban, mint hivatásos szépfiú, Beau Allemand él, amíg meg nem undorodik az élettől és remete nem lesz.

A regény alaphangulatát ugyanaz az iszonyat alkotja, amelyről a reformációval kapcsolatban beszéltünk; az iszonyat, amely a nagy német mesterek, Cranach, Dürer, Grünewald képein nyilatkozott meg. Közelebbről nehéz meghatározni, talán a szegény ember félelme ez a kiszámíthatatlan sorssal szemben. A Simplicissimus is azt tanúsítja, hogy az emberi állapot rettenetességéről a régiek közül a németek tudnak legtöbbet. A Simplicissimus egész műfaj ősévé lett, van Ungarischer und Siebenbürgerischer Simplicissimus is.

Lábjegyzetek

1. Szerzője ismeretlen, azt sem lehet biztosan tudni, spanyol vagy portugál eredetű-e. Legrégibb ránk maradt formája az, amelyet a spanyol Garcia, Ordoñez de Montalvo adott ki 1508-ban. Herberay des Essarts I. Ferenc király megbízásából 1540–48-ban franciára fordította.
2. Ezekben a bágyatag hangokban valami, nem tudom mi, sírnivaló és kellemes csendül meg.
3. Uram, nem az árnyban, puha fövenyen, források és virágok közt, nimfák és szirének közt, hanem az erény meredek és fáradságos hegyének ormán nyugszik legfőbb javunk.
4. Miguel Cervantes de Saavedra szül. 1547-ben Alcalában. 1569-ben egy kardinális kíséretének tagjaként Olaszországba megy. Majd katona lesz, 1571-ben részt vesz a lepantói tengeri ütközetben és elveszti félkezét, de tovább folytatja hadi pályáját. 1575-ben, amikor hazajelé tart, kalózok fogják el és Algírba viszik. 1580-ig fogságban van, közben négyszer kísérli meg a szökést, végre kiváltják. Ettől kezdve szegényes irodalmár-életet él. 1587-től állami szolgálatban áll, adóvégrehajtó, elszámolási nehézségek miatt kétszer bebörtönzik. A Don Quijote első része 1605-ben jelent meg. 1614-ben egy Aveilaneda nevű kontár folytatást írt hozzá, mire Cervantes sietve befejezte és 1615-ben kiadta a második részt. A rákövetkező évben meghalt.
5. Hans Jacob Christoffel von Grimmelshausen szül. kb. 1620-ban Gelnhausenben, megh. 1676-ban, katona, vendéglős, jószágkormányzó, falusi bíró volt. A Simplicius Simplicissimus 1669-ben jelent meg: több folytatást írt hozzá.