A vándor (Kisfaludy Károly)

A vándor szerző: Kisfaludy Károly

Fellengző szabad lélekkel
Elhagytam én honomat,
Égig ható reményekkel,
Tünemény álomképekkel
Kezdém vándorlásomat,

Az ifjuság kellemekkel,
A világ szép örömekkel
Énnekem kedveskedett;
Elmém, még szabad voltába’,
A csillagok országába
Könnyen fölemelkedett.

Az igazság oltárához,
A bölcseség thronusához
Lépésim siettetém,
A szerencse változásit,
A világ hiu szokásit,
Mosolyogva megvetém.

Gyülölvén a különbséget,
Széles e föld tyrannját:
Csak magát az egyességet
S a jótevő békességet,
Mint éltünk legszebb javát.

Szivdobogva óhajtottam;
Nagy dolgokról gondolkodtam,
Tündér ábrándozásim
Az egek felé ragadtak,
És mellemben gyarapodtak
Kivánó sóhajtásim.

De soha meg nem érhettek
Ájtatos reményeim;
Valóságot nem nyerhettek,
Gyümölcsöket nem szedhettek
Arany feltételeim.

Mert csak hasztalan törődtem,
Homályban maradt előttem
Az igazság sugára:
Csak a reménység követett,
S néha bágyadt napfényt vetett
Pályám sötét utjára.

Láttam laurust zöldelleni
A köz félénk homlokán;
Dicsőséget tündökleni,
Érdemcsillagot fényleni
Méltatlannak oldalán.

Láttam az embert voltában:
A hazafit országában
Egy Hetaera ölében
Elfajulni, elpártulni,
Végre más idegent dulni
Ősei törvényében.

Láttam a nagyobb világot,
Titkait kikémleltem,
És azon nagy igazságot
Hogy a tündér boldogságot,
Melyet egykor képzeltem.

Az ifjuság maga kéri,
S senki soha nem isméri,
Neki bármely sorsa lőn,
S hogy az élet békessége,
Ember legszebb nyeresége
Egyedül a szivből jön.

A mit a sziv buzgón imád
Fenlángoló hevében;
A mit tüzképzelet ád,
A mit a szem magasnak lát
Az ifjuság évében.

Ah be hamar meghóditja
S keskeny körébe szoritja
A valóság bilincse,
Hogy az embernek semmi más,
Csak maga a tapasztalás
Marad legdrágább kincse.

Igy a lélek visszatérvén
Csendesen önmagába;
De uj élelmet keresvén,
Ártatlanul bedőltem én
A szerelem karjába.

A szivnek várt nyugodalmát,
Az erkölcs égi jutalmát
Ott véltem, hogy meglelem;
Oh de nyájas eredete
Uj sebeknek lőn kezdete,
S üres maradt kebelem.

Végre tehát búcsut vettem
A nagy világ zajától;
Boldog én, hogy menekedtem,
Még ép szivvel kijöhettem
Izetlen pompájától.

Amott látom hajlékomat,
Csörgedező patakomat
A napnál tündökleni;
Szép honom erdős hegyeit,
Felhőkig meredt bérczeit
Előttem kékelleni.

Itt hol sok szép reményekkel
Pályámat elkezdettem,
És kiterjesztett kezekkel
Számtalan örömkönnyekkel
E tájtól búcsut vettem.

Itt állok most aggott ember,
S szivem megint örömmel ver,
Hogy ujra megláthatom,
S hogy magányos csendességben
Munkálkodó békességben
Éltem itt folytathatom.

S mig létemnek végadóját
Az örökség kivánja:
A jövendő akármit ád,
Itt éltemnek kis hajóját
A fergeteg nem hányja.

A természet anyamellén,
A barátság hű kebelén
Megnyugszik a jobb lélek:
Itt tiszta szép szabadságban
Csendes házi boldogságban
Megelégedve élek.