A titkos írás

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A titkos írás
szerző: Somlyó Zoltán

1
November-éj volt, borzongós, hideg,
mikor csontjukat zörgetik a holtak,
mikor gyökerét rázva sok virág
nyarát siratja, gémberedve sorvad.
A Sándor utca házsora felett
éles szelek száguldtak el vihogva.
S a cégtáblák, mint fekete karok,
a házakon sötétlettek lobogva…
November-éjjek: csöndes zokogás!
nyári emlékek búgó rekviemje!
Mikor felzeng a szívek rejtekén
az ifjúságnak hamvadt önszerelme.
Mikor eszünkbe jut a sok madár,
amelyek egykor felszálltak ijedten…
És egy se szállhat soha vissza már,
de szárnycsapásuk még szivünkbe lebben.
Ó, mért is színez, mért fantáziál
a szív, e vézna, éhes, beteg festő!
Ó, mért lát kertet, rózsaligetet,
hol egyetlen bimbó búsul, egy feslő?
Minek zúgatja tengerek vizét,
mikor csak árva, kis bádog-csatornán
csurog a víz falusi ereszen
s villám szalad a kicsi templom tornyán?
Minek kavargat élő szíveket,
mikor szegényen jár, koldús-gunyában?
…Szegényes ágyban, álmatlan hevert
Felicián egy kis manzard-szobában.
Vastag falak közt hevert betegen,
bár névtelen volt ez a bús betegség.
Hiába bújnál tudós könyveket,
amelyekből e kór neve kitessék.
A fizikum oly ép, miként a makk,
csak éppen, hogy nincs mit kezdeni véle.
Az izmok között bús penész zokog
és megszakad az artériák vére.
A láb szeretne futni sebesen
és nincs erő, hogy ágyából kiszálljon.
A sziven bagoly huhog rémitőn
és hangtalan jaj hólyagzik a szájon.
A két karon sebeknek tűze ég,
de földi szem e sebeket nem látja.
És egy moloch jő: szemedbe nevet
és irtózatos szájöblét kitátja…
Felicián bámulta a plafónt,
amelyről egy bús villanykörte csüngött.
Egy szék támláján a hervadt homály
beárnyalt mellényt, nyakkendőt, meg inget,
miket levetett jó Felicián,
közönnyel, mintha nem is övé volna.
Mert bágyadt férfi volt és életúnt,
a szeme fáradt, arca meg mogorva.
Aludni szegény sehogysem tudott
ez életben, az éberben, a rútban.
Agyában a bú fúrt sötét utat,
mint gyémánttű egy hosszú alagútban.
Magányos utas volt e földtekén,
kihez senki se húzott, ki se féltett,
kinek élete félig élet volt
és minden tette elhibázott, fél-tett.
Éjfél után egy óra lehetett,
a lépcsőházból macskahang nyivákolt.
Majd ez a hang síróra, búsra vált
és alján forró, rőt sziporka lángolt.
Nászéjszaka lehetett odakint
a szellős, odvas, sötét kapualjban:
egy cica sírt szívfojtó keserűn
s egy macskahang dorombolt csöndbe, halkan.
A kis cica sirása keserűn,
minthogyha gyenge lánytorokból jönne:
jajgatva búgott és sikítva szállt,
egy szűzi lánynak szíve sajgott benne.
Feliciánnak szíve felneszelt
és felszikrázik mellében az ábránd:
rakosgatja emlékeit szegény,
mint matrózok a hajókon a kátrányt,
az indigót, a kávét, selymeket,
amikkel olyan messziről jövének…
S bizony, helyükön szegény mit se lelt
s felbúg szivében a szomorú ének.
Be jó volt otthon, gyermekkor ölén,
be jó volt nyári kertek közt henyélni.
Az életet csak lesni nagybohón,
csak várni rá, de benne még nem élni.
Nem tudni semmit, ami bizonyos,
csak sejteni sok mindent, ami kétes…
és nézni a konyhában álmodón,
hogyan készül a déli mákosrétes.
És nézni nyári délutánokon
a kerítésen át, a naptul resten,
hogy imbolyg el a sok parasztleány,
alma arcával, ringóan, begyessen.
Utánuk nézni, míg a szív dobog,
és lesni, lesni szoknyák csipkefodrát,
amely alatt nincs semmi, semmi más –
és érezni az ifjú vérnek sodrát.
Aztán osonva bújni el a hűs
szénapadlásnak homályos zugába
és elképzelni mindent, ami nincs –
fürödni képzelt, langy női ruhákba.
Vakító testet álmodni vadul
az illatos, zizzenve hajló szénán…
S elnyúlni aztán mámorittasan,
lecsüngő karral, zúgó fejjel, némán…
Feliciánnak ezen éccakán
eszébe jutott, hogy még ma is gyermek,
akit az ábránd és a képzelet
még ma is szögek korbácsával vernek.
Eszébe jutott, hogy ő itt maradt
a lelkével, mely sehogysem öregszik.
Mely szomjazik egy más lélek után,
amíg a teste tétlen, tunyán fekszik.
Eszébe jutott a multak ködén
jó Eduárd, nagybátyja, ez a furcsa
kékfestősegéd, aki kóborolt,
mert elveszett az életének kulcsa.
Ki hosszú volt és paraszti szavú,
ha estelenkint elkezdett mesélni.
De pajkos nyelvek azt mondták, hogy úgy,
mint ő, talán senki se tudott élni.
A bajsza szőke s igen hetyke volt,
kétoldalt szúrós csavarba pödörve:
ez volt a nőknek vágya akkoron,
az álmatag női sziveknek örve.
Gavallér volt valahol Kanizsán,
mindég a zsidó lányokat kísérte,
azt tartotta, hogy vérük fűszeres –
(később pár gyermeket kapott is érte…)
Dolgozni soha, soha nem tudott,
csak szívta az erős virzsiniákat.
Tönkre is tette néhány év alatt
az apját és a kelmefestő gyárat.
A mellénye mély kivágásu volt
s nagy kék gyűrűt viselt, akár a püspök.
S ha bárhová ment, nem feledte el
a kampós sétapálcát, az ezüstöt.
Ha eső hullt, egész nap hegedült,
valami kószalelkű trubadúr volt.
Nem dolgozott s nem parancsolt sosem,
amolyan hetyke, tunyalelkü úr volt.
Vére Feliciánra átragadt
s ahogy most éjjel Eduárdra gondolt:
megfejtette a nagy élet-talányt,
mig kint a macska bókokat dorombolt…
…Már reggel volt, a cingár szemetes
már csengetett fülethasító hangon.
És megindult a zűrös csoszogás
a hosszú, piszkos, visszhangozó gangon –
s Felicián még egyre éberen
feküdt a gyűrött és idegen párnán.
Átgondolá ő egész életét,
mely megfeneklett elhagyatva, árván.
S amíg a reggel szürke árnya kúszott
a durva színű szoba padlatán:
Felicián új gyógyszert írt magának,
miként valami naiv sarlatán.
Polgár leszek!… így szólt gyerekes daccal,
lesz énnekem is meleg tűzhelyem
s a józantalanságnak ím ezennel
keményen a hadat megüzenem!
Elég volt már a kósza éccakázás,
a kölcsönvett szerelmek vesszenek!
Legyintsék meg a szívemet a békés,
az áldott, csöndes, jó meleg szelek!
Egy rendes öltönyt vásárlok magamnak
és tisztességesen megnősülök.
Lesz legalább, ki jóétvágyat kíván,
ha délidőben ebédhez ülök.
Lesz legalább, ki rendbetartja holmim,
lesz mellettem egy kedves feleség.
A szomszédban épp most nyitotta boltját
s vígan pipált az ajtóban a pék.
S Felicián már látta is a kedves,
puha lakást s a kis konyhát, ahol
a feleség pecsenyét süt a roston,
míg a cseléd szép nótákat dalol.
S a hálószoba halvány ámpolnáját,
mely kisbabára szórja majd a fényt…
S Felicián máris felült az ágyban,
már új ember volt és mitől se félt.
Szent önbízó lett ő, aki még tegnap
kétségbeesett jövője miatt,
ki a napfénytől reszketett s a zordon,
hideg jövőtől meg visszariadt.
És már acélos, tetterős kezekkel
nyúlt kabátja után; és amíg
öltözködött, eléje színeződött
a szép jövő, a boldog, és a víg…
Kikeresett egy élénkszínü, omló
szép nyakkendőt és csokorba köté.
S a tükör előtt állva, égi fény szállt
kissé megtörött alakja köré.
És Felicián elindult hazulról,
a kávéházba reggelizni ment.
Elolvasta ott a lapokat sorba,
a napi híreket és a hyment.
S az apróhirdetéseket betűzve,
ajkára ült a gúnyos nevetés:
hát ez az, amit szerelemnek hívnak!?
hát ez az örök szent „egybekelés”?…
És csöndesen moralizálni kezdett,
akár egy konok, rendes, öreg „spisz”;
ki megrögzötten halálig erényes
s egy istenbe s egy feleségbe hisz.
És megdobálta ezt a romlott Pestet
lázadt lelkének kis köveivel
s szivének méltó fölháborodása
a cifra paloták fölé ivel.
Egy nőre gondolt, kinek nincs aranyja,
sem arcán festék, mesterkélt bibor;
ki szent hitet s áldott nőiességet
istentelenül lábbal nem tipor.
Kit jóerkölcsü tejjel tartott anyja,
kinek erszénye helyett lelke dús…
S dobogni kezd Feliciánnak szíve
és elborul a lelke, arca bús.
Hol keresse ez áldott, szűz Madonnát,
ő, kit a sorsa cölöpökre vert;
akit az élet, e hazárdjátékos
kegyetlen az alsók közé kevert!…
…S már este újra kislelkűvé vedlett,
a vendéglőben ürmöst hozatott.
És éjféltájon úgy lengett az utcán,
mint esőázott, gyenge moszatok.
A barátai messze elkerülték:
de ő még így is emberszív maradt.
És bandukolva a körúti csöndben,
a derűs kőemeletek alatt,
még ittasan is látta bús szemével
a lázas, boldog és szent víziót…
S bús kezével ketté akarta törni
az életet, e kőkemény diót!
A sötét éjben megszorult az ökle
s megfenyegette az ablakokat!
Az életébe vetett vak bizalma
az éj sötétjében le nem lohadt.
S lefeküdt otthon a szegényes ágyba,
hol száz gyűrődés száz álmot lehelt.
És úgy feküdt ott, mint akinek ajka
elfáradt, mert nagy kérdésre felelt…

2
Esténként az Andrássy úton sétált,
hol szépasszonyok, lányok rajzanak.
Hol a remények napról-napra élnek
s egy durva szótól el nem alszanak.
Hol nagyvárosi zűrzavart hazudnak
a nagy ívlámpák és a sok selyem.
Hol a szerénység, ez a bús gyalogló,
a kocsiúton menni kénytelen.
Itt sétálgatott hátratett kezekkel
szegény, megkopott, jó Felicián.
És tűrte, hogy az arcába vihogjon
a sok suhanva járó szép leány.
A könyökükkel meg-megveregették,
mint ablakot a jerikói lonc,
úgy ment a lármás, hetyke, nagy tömegben,
mint durva zsandár előtt a tolonc…
S egy édes, forró, végeláthatatlan,
szelíd regénybe álmodta magát,
melyből az író őtet kifeledte
s amelyen szivek száguldanak át,
míg az övével senki nem törődik,
a szárnyalásban bárha megszakad –
s e pillanatban a szerelem tűje
Feliciánnak szivébe szaladt.
A lombos fák alatt sötét ruhában,
amik suhogtak, mint a könnyű szél,
egy lányalak suhant a forró járdán,
libbenve lengő kalap szép fején.
Egy gyermekarcú, érett testü lány volt,
a termékenység karcsú angyala,
és felbúgott Felicián szivében
egy titkos óraműnek lágy dala.
Az arc, miként Murillo szende női,
szelíden hajló, gyengéd, gyermeteg,
mely örök-kérdő, szent csodálkozással
emel az égig egy dús termetet.
Az ajk, mint egy mesteri mívü erkély,
oly önbízóan áll a föld felett.
És rajt, miként egy alvó grófkisasszony,
egy szenderedve lengő szó nevet…
A homlok, mint a nárcisz szirma, fénylő
és messziről is tündérillatos.
A szem, miként a gyermeké, dacos szem,
kissé mosolygó, kissé haragos.
S szemet és ajkat érett kebel ringat,
mely, mint egy rózsa, olyan dús, teli.
S a kerek vállon könnyü selyemgallér,
kis zászlóként a szellő lengeti.
Egy gyermeké ez arc s egy szent anyáé
a termet, ez a Rembrandt-alkotás.
A test s a lélek hű harmóniája
kimondhatlan, csudálatos, csodás!…
Egy pillanat volt mindez… s újra eltűnt
a vízió, mint egy hullámtaraj.
S Feliciánnal emelkedni kezdett
a gőzölgő, olvadt flasztertalaj.
Akarta, ámde nem tudott megállni,
félt, hogy megfordul s utána szalad
s letérdel majd előtte, ott az utcán,
az opálfényü nyári ég alatt.
És itt, habár nem illik, én bevallom,
a nyájas olvasó is sejti tán,
hogy rendkívüli, furcsa ember volt ő,
nem rendes ember, jó Felicián.
Vagy rendes ember-é, akinek nincsen
foglalkozása, csak úgy éldegél,
máról-holnapra, komoly alap nélkül
e komolyságtól zúgó földtekén?
Akinek nincsen egy megszabott útja,
ki percre percet perget álmatag.
Ki ma még mindent szívére szorítna
s holnap már mindent, mindent megtagad.
Kinek ma itt van, holnap ott lakása,
mert nem köti őt sehová se rög.
Csak mint a csiga kisgyerek kezében,
az élet ostorától úgy pörög.
Vagy rendes ember-é, ki minden reggel
új országot köszönt és új napot?
Új életet kezd minden napsugárral
és minden napsugárral új halott.
Ki nem épít és nem rombol, csak tűri
az életkáoszt s benne önmagát:
egyszóval költő volt, rímek rovója,
csukott szájjal dalolgatta dalát…
Lihegve dőlt egy ház poros falához,
valahol fönt, az Opera körül.
És jönni látta a boldog jövendőt,
amely szeméről mindent letörül:
a sok-sok szörnyü szomorító képet,
mely rossz órákban rakódott oda. –
Jön, jön feléje a szép régi álom,
az álmodott, a várva-várt csoda!…
Szent fluidumként pergett a szivébe
a lányalaknak fénye, amidőn
továbbhaladt a zajos utca szélén
s végigtekintett sok szép lenge nőn.
Ezek mind: csupa halovány utánzat!
Játékszerek, belül mind csupa kóc.
Úgy imbolyognak festett szívvel, arccal
az élet felszinén, mint a bohóc.
Csak egy-egy vonal, szürke ákom-bákom
mind, nem egyéb az érett férfinek,
ki a mély titkok hieroglifáit
böngészve, hűs mosollyal érti meg!
Ki tudja, hogy a földi szerelemben
ha nem nyerhetjük el, mi kell nekünk:
nem fogadhatjuk el, mi könnyü, olcsó –
mert drága árért fordul ellenünk!…
S hogy hánykódva a lanyha éccakában,
e nőre gondolt jó Felicián,
az egész képre emlékezni kezdett –
a játszma máris billenő és vesztett,
mert volt ott még egy, még egy furcsa lány…
Emlékezett, hogy ott a szürke járdán
nem egymagában szállt a tűnemény:
karján egy furcsa, diabólikus nő,
rejtett ravaszság csillogott szemén.
A homlokán két nyugtalan szemöldök,
s mi női arcon oly rút s beteges:
a kétes jellem görbe iránytűje:
a hajlott orr, amely szagokra les…
Hosszú karok, mik kihívón kaszálnak,
korcs nőstény, kinél megtorpant a nem.
S Feliciánt, e nőre emlékezve,
elfogta egy felsajgó félelem.
Az ily barátnő nem jó bizonyítvány!
De hátha puszta ismerős talán?…
……………………………………………….
És másnap meglátta őt újra este,
a karján ott a görbeorru lány…
Utánuk ment és bár nem hallgatózott,
sok olyat hallott, ami szörnyüség:
fanyar dalát a kihívó szavaknak,
amiktől a férfiak felkacagnak,
gyújtván őket szívbéli könnyüség.
Egy-egy tekintet jobbra is, meg balra,
az ajkuk nyílott egy-egy olcsó dalra,
ott kint az utcán, ezer szem előtt…
Ó, Istenem, mily anya szülte őket?
Ó, Istenem, vajjon hol nevelődtek?…
S Felicián kételye egyre nőtt.
És látta, hogy a rút leány majd erre,
majd arra kacag hetykén, szenvtelen.
A férfiak megállanak vihogva,
a tekintetük sértő, szemtelen.
De ők csak mennek, két feslett rakéta
tudatlanságnak kétes égivén –
S Feliciánnak mérges nyíl szaladt át
a szerelemtől vonagló szivén.
Egy titkos érzés azt súgta szivébe,
hogy ez a másik annak veszte lesz!
(De aztán lassan elpirult az arca,
mert férfiszégyen lelket fűszerez.)
Honnan képzel ehhez jogot magának,
hogy egy idegen lánynak életén,
mint zongoránk poros hátán, ujját
így végighúzza gyáván, könnyedén!
Hisz mindössze csak egyszer-kétszer látta,
és semmi több, még nem beszélt vele.
És nem lehet joga, hogy életébe
hivatlan szemmel meredjen bele.
Talán csak puszta látszat mind e lenge,
ledér, kacér, vad pantomímia!…
És hallgató, zárt ajkkal nézte őket,
e lengve lejtő, talányszerű nőket,
mint egy balzsamba pólyált múmia.
És életét, mint ó-pincéknek dombját,
zavaros, buja dudva lepte el.
Oly ember lett, kit egy női mosolynál
egyéb már nem hív és nem érdekel.
Nem dolgozott és lompos lumppá vedlett,
bohémtársak közt lanyhán éldegélt.
A pénztelenség rozsdás, bús lakatja
kopott ruhákba láncolta szegényt.
Így jelent meg, mig szégyen égett arcán,
a züllött kávéházi karzaton,
hol bús zseniknek társasága trónolt,
egy furcsa színü, rikító szalón.
Szagos mügével táplálkozó, renyhe
gáminek, zsibbadt, vágyó agyvelők,
mikből a tettnek kemény acélrúdját
kimozditották feslett, durva nők.
Vad piktorok, kiknek borús ecsetjét
az ördög tartja fogva, s ők ezér
az eljövendő szent jövőbe bíznak,
amelyről csak a tunyaság beszél.
Tehetséges poéták, kik a rímet
a témájuk fölébe helyezik.
És aki mást mond, az komisz eretnek,
azt ünnepélyesen lefejezik.
Stíl nélküli novellaíró-tábor,
vitatván, hogy a tétlenség mi jó.
S regényírók, akikben nincs egy csöppnyi
fantázia, szín és konstrukció.
Vastag szivarral dugják bé a szájuk
és oly nyugodtak, mint az angyalok
a barokk stílü mennyezet alapján –
de reményeik óriás-nagyok.
Felicián leült a rossz diványra,
melyből a lószőr kikívánkozott.
Egy borzas festő habzó szájjal éppen
a nagy Cézanne fölött vitatkozott.
Azt mondta rá, hogy nincsen létalapja,
hogy ravasz ál-praerafaelita…
S ahogy Felicián leült helyére,
abbamaradt az értékes vita.
Egy ifjú piktor mellé ült, ki újdon,
szűz felfogásban rajzolt akkoron;
Hennernek hívták, jó bohó fiú volt,
kissé híres már a piktor-soron.
Franciával keverte azt a módit,
amely magyar volt, s csupa förtelem.
Tehetséges volt, üres lelkülettel,
kissé konok, kissé erkölcstelen.
Felicián mesélni kezdte néki,
hogy milyen árva, milyen elhagyott.
Hogy a kutyánál, annál is kivertebb,
hogy valóságos útszéli halott.
S hogy ehhez még szerelmes is, sötéten,
s reménytelen; s leírta azt a nőt…
S amíg beszélt, Henner csak ámult-bámult
s a rossz díványhoz szinte odanőtt.
– Hisz nővérem e nő, kit ily rajongva
tükröz szemed és dicsérget a szád!…
No jó, öreg, majd bemutatlak néki,
csak légy nyugodt, majd lesz gondom reád…
…………………………………………….
S Feliciánból vulkán tört magasra,
az égre írva forró betüvel
egy lánynevet, a szép Aníziáét,
egy égi fénnyel írt iniciálét,
mely minden csillagnál szebben tüzel…

3
Ki tud egy költőt elkisérni útján,
mikor szerelmi tébolyban lebeg?
Mikor lelkében ihletre ragadják
az átkozott, a gonosz végletek.
Mikor a világ közepére lépve,
úgy érzi, hogy minden csak tőle függ.
Hogy az angyalok mind az ő leányi
és tőle kapták szépségük s nevük.
Mikor az ajkát nem tudja lezárni
s a szíve nyitva, mint egy rossz szekér,
amely felhőkről álmodik s döcögve
zörög, zörög s bizony nem messze ér…
Felicián azt hitte, hogy király lett
s hogy örök pünkösd nyitott rá kapút.
Úgy lépegetett, mintha csupa bársony
és rózsa lenne alatta az út.
Még este elment ürmöst hajtogatni
s rubinnak nézte az ürmös szinét,
míg messziről, a szerelem honából
felzengett, lágyan egy álom-spinét…
A feje már elkábult egy kevéssé
az alkoholnak gőzében; nyitott
szivével és szájával új reményt nyelt –
s a lelke lázas mélyéig ivott.
Aztán az ajka, mint egy prédikáló,
bölcs lelkipásztor, suttogásba fog:
Cyrano hetyke rímeit szavalva,
míg körülötte röpke élc forog.
S míg ott eveztek borharmatos ajkán
a foszfor-terhes, puffogó igék,
heves, mohó vágy kapta el a lelkét,
hogy elszédüljön, halálig igyék.
Hogy semmi, semmi ne maradjon abból
tompa fejében, ami a való,
hogy álomképek kússzanak a falra,
a reményadta szép, a csalfa jó…
Már nyakkendője bambán félrecsúszott
s két bús szemében könnyek árnya járt,
mikor Henner nevetve, nagy robajjal
kilökte a vendéglő ajtaját.
Feliciánhoz rohant s a borából
egy hosszu kortyot ivott szótlanul;
majd derűs arccal az arcába nézve
s kacagva csöndbe karja fele nyúl.
Fejére teszi gyűrődött kalapját
és az utcára kivonszolja őt…
S mintha a bor valóra váltna mindent –
ott áll a lány Felicián előtt…
– Elhoztam őt – szólt Henner, és szemében
a büszkeségnek fénye fellobog; –
s beszéltem érted, tudtam, vén iszákos,
hogy itt leszel. Legyetek boldogok.
S Feliciánnak a lába bokáig
mintha a földbe sülyedne, szegény.
A szégyen és a zavar kipiroslik
az arcán és két szeme szögletén.
De Anízia, mintha mindöröktől
ismerné már, a szava oly meleg.
Meginti őt, hogy sokat inni méreg,
s Felicián pár kúsza szót hebeg.
Aníziának arcát nézi, nézi,
melyen a bőr oly krémes sápatag,
miként a vaj a hószínű kalácson,
májusban, mikor rózsaszín a nap.
S a lépteit, ez omló, telt csipőknek
elandalítón fáradt ütemét…
S Felicián elkapta csöndbe, lopva
tűzvészbe hullott, szikrázó szemét.
Majd apró-cseprő dolgokról beszéltek.
S hova mehetnénk? – így szólott a lány. –
S beléptek egy mozinak széles, hangos,
olcsó szíveket váró ajtaján.
Felicián bárgyún állt a sötétben,
nem tudta, hol van? merre és miért?…
S e pillanatban Anízia karja
megreszkettetőn az övéhez ért.
Fínom, meleg kezét feléje tárta
s magával vonta a zsöllyék közé.
Szegény Feliciánnal minden forgott,
s a vér megfojtja, ó, úgy érezé.
Az öntudatra nem lehet lakattal
erőszakolni azt, ami hazúg!
Jól tudta ő, hogy eme mozdulatban
a nőietlenség parancsa zúg…
Hogy aki lány, lélekben, testben szűzi,
az nem tesz ilyet soha-soha meg.
Ha bármily vágynak ostora is űzi,
ha hozzáérnek, szégyenlőn remeg…
Jól tudta ő, hogy mi az ideális,
az igazi, a gyöngédlelkü lány…
…De, hogy leültek, már a vére szólott,
s ott érezte a parfőmjét magán.
Az Otkolonnak citromligetekből
szívekbe zengő, friss lélekzetét,
amelybe nehéz Lorigant leheltek,
Lorigant, mely vágylüktető, setét.
S ott ülve a homályos nézőtéren,
a szűk zsöllyének puha bársonyán,
hozzája ért a combnak körteforma
kemény íve és fent a puha váll…
S amíg mindezt, mint kéjes meleg fürdőt,
magábaszívta mohón és vadul,
érezte, hogy most menekülni kéne,
el innen, gyorsan, el nyomtalanul!…
Mert ez a mély, e vérig és velőig
ható gyönyör, ó, nem az, ami kell!
Ami a békés, szent családi fészket
az istenig magasztosítja fel.
Hogy ez a lány nem nő, hanem a nőstény,
hogy ez a szív nem lélek, puszta vér,
amely porban véli magát királynak
s kegyetlenül követel, sose kér…
De – zsongitó dal szállt a zongorából
s a vetítőgép tompán berregett,
s a félhomályban néha ki-kivillant
a vajszín bőr a dús selymek megett…
S mikor kijöttek későn este, fáradt
sugárt hintett rájuk a méla hold.
S Felicián keserü szájjal tudta,
hogy játszani kezd véle egy kobold.
Hogy nincsen csapda, amely erősebben
tarthatna fogva férfit, mint a vér –
ez átkozott, e csalfa bíborfesték,
amelynek titkát hiába keresnéd,
a földből indul s csak a földig ér…

4
S a napok teltek, álmodóan szálltak
a buja vágyak kövér szárnyain.
A költő lengett messzi ligetekben
a dús hasonlatok uszályain.
Mérget kevert morális életének
kristálykelyhébe öntudatosan;
s a méreg olyan édes volt szivének
s ő fulladozva itta, boldogan.
Esténként már ott ült ő Henneréknél
s Anízia anyjával diskurált,
ki termetes, édeskés asszonyság volt;
és majd mindennap náluk vacsorált.
Biz eleinte nehéz volt lenyelni
a falatot a puszta asztalon,
melyre nem raktak sohasem terítőt,
oly furcsa helyzet volt, vígasztalan.
Papírról ettek, nem tehettek róla,
ez volt őnáluk a tradíció,
mit Felicián tiszteletbe tartott;
de meg-megfogta egy-egy vízió:
az otthoni, a tiszta kép, mig anyja
patyolatfehér abroszon terít,
ezüst villával s pengő ezüstkéssel,
az asztal fölé jámbor lendüléssel
áldástosztón kitárva kezeit.
Az egyszerű, az illatos, az áldott
sültburgonyának rózsaszín bele
a csillogó, a tiszta porcellánon,
mely áhitatos fénnyel van tele.
S az estnek békés, vígaszteli csendje,
a harmonikus, falusi család…
S Felicián, míg evett, képzeletben
átölelte az anyja asztalát…
De – ekkor már gyökeret vert a lába
az érzékeknek omló, süppedő
bizonytalan talaján, hol az erkölcs
fehér sugára ritkán tűn elő.
Aníziának gömbölyű, virágzó,
fehér karjára hajtá a fejét,
és teli szájjal szívta be a bőre
mandulaízü, langy lehelletét.
Már ekkor hallgatólagosan, csöndbe
menyasszony s vőlegény volt ez a pár,
a lelkük messzi, más-más régiókban,
nem illettek sehogyse össze bár.
A költő, aki zengésekre szomjas
és hűségről fon örökzöld-mesét.
A lány, ki egy férfiban nem lát többet,
legfeljebb rabját, éhes kedvesét…
S így többnyire a vérükön keresztül
beszélgethettek csupán. A szavak
Feliciánnak ajkán, ha kibújtak,
mint temetői fekete szalag:
úgy fonódtak rá ónnyakára, gyilkos,
vad szoritással, amely fojtogat –
a megnemértés kínpadjára kötve,
Felicián titokba sírt sokat…
A Hennerék lakása bús lakás volt:
olcsó pálmák közt kopott bútorok.
Nyűtt drapériák fönn a síró ajtón,
fölötte pókok, dolgos-botorok.
A fal mellett nagy szőttes, hátasdívány –
ó, szent trónus királynő-comb alatt!…
Az ágy fölött elzüllött ingaóra,
a mutatója egyhelyben maradt.
A falakon néhány keserű portré,
egy szélmalom s egy tébolyteli park.
Odébb egy furcsa, bősz kubista vászon:
egy cirkusz-bódé?… vagy egy katafalk?…
Ily bizonytalan minden: mintha kézzel
sosem nyúlnának itten semmihez;
minthogyha csak a mult s a jelen volna
s nem kérdeznék meg sosem, hogy: mi lesz?
A két ablak egy szomorún-homályos
utcára nyílott, ahol éccakán
le-fel sétált a szerelem-kenyéren
tengődve élő sok festett leány.
Fel-felkacagtak ők az ablakokba
a tisztességes nőkhöz, hogyha jött
az alkonyat s a munka tikkadt gőze
nehezen szállt a háztetők fölött.
Gyűlölet volt e kiapadt szemekben,
és a hullává csókolt sok kebel,
mint szennyes áron ringó labdarózsa,
oly aléltan, utálva mered el…
Aníziát e kép tartotta fogva,
maga se hitte, – öntudatlanul.
A lélek sokszor bújva, leplezetten,
mint éhes diák, titokba tanul.
Csak nézte, nézte még kislány korában
s mint nagylány is, előtte volt e kép –
az elcsúszott, buja szép női láb, mely
a sárba is selyemcipőbe lép…
Az átellenes üres telek bambán
ásítgatott sok nyári délután.
Hátul valami ócska gyár sipolgat
a kis bárányfelhők közé tunyán.
Vigasztalan, kilátástalan, kormos
bús horizont volt, amely a szemet
sötét színekkel halálra zsufolja
és bekormozza a tekintetet.
Szabad, szállongó léleknek van útja
minden mélységbül a magas felé.
De aki gyenge, ingadozó lélek,
nincs annak útja semerre szegénynek,
mi előtte van, abba lép belé…
Egy este is, hogy túláradt a lelke,
Hennerékhez ment el Felicián.
Anízia ott trónolt önfeledten,
valami ócska, tarka bús cihán.
Körötte anyja, meg a görbeorrú,
s fiatalurak, egész nagy sereg.
Máriás járta, kezükben a kártya,
mint babonás, diabólikus hártya, –
Feliciánnak szíve megremeg.
Mint aki vétlen a pokolba lépett,
úgy égette az arcát az a fény,
amely a langyos lámpaernyő szélén
szűrődött lanyhán. Ottan ült a vén
szabólegény, tíz ujja vásott bütykös,
rokonuk volt, így mondták, jó gyerek.
Minden ötpercben félreállt a szája,
és így kiáltott: Most biztos nyerek!
Odébb, közvetlen Anízia mellett,
hogy húsos válla az övéhez ért:
ott ült a furcsa, gnómarcú szinész, ki
minden ütésnél csöndben inni kért.
Anízia ilyenkor lanyha nesszel
felemelkedett és vizért szaladt;
míg a szinész, nagy loppal, észrevétlen,
lábujjhegyen utána kiszaladt.
Csak Felicián vette észre őket,
hogy összebújtak az ajtó mögött…
Fejébe szállt a vére, belesápadt,
e rettenetes, véres öntusákat
átkínlódván, a lelke megtörött.
S a harmadik, egy vad paraszti, durva,
ki festő volt, ajkán hóhéri dac,
félóránként így zúgott: már elég volt!
S Anízia így szólt rá: itt maradsz!
Mert mindnyájával lágyan tegeződött,
és Felicián, a szelíd, naiv,
bátran hihette, hogy minden szavával
mohóan titkos ölelésre hív…
Mert aki férfi, féltékeny a szóra,
a földre, vízre, még az égre is.
Csupán egész világot tudna adni,
szerelmének nyila a mélybe visz.
Egész asszonyt kíván egész szivének
és félti őt és félti önmagát.
Hogy látnia ne kelljen véres ívben
lehulló, fényes tündércsillagát.
Mert, tudjátok-e, mi a féltékenység?
A félelem, hogy elveszítjük hőn,
imádattal szeretett, drága kincsünk
egy átkos pillanatban, amidőn
az utcakő messzire viszi tőlünk,
a levegő segíti tüdejét,
az ég ragyog felette bíztatóan
s a tengerek hetykén így súgnak: jól van!
a szerelem lejárja idejét.
A szellők is a hóna alá nyúlnak,
a selymes vállat elröpítik ők,
mert mindent, mindent könnyedén legyőznek
és a jármukba hajtanak a nők.
S te ott maradsz, a vágy-e, vagy a szégyen? –
valami elfojt és torkonragad.
És nem tudod, hogy önmagadat öld meg,
vagy lökd a vízbe a nagy hídakat;
vagy azt kiáltsd ki széles e világba,
hogy rádhajolt egy nő és kirabolt –
míg meg nem ért majd senki és mosolygva
néznek reád, és kikacag a hold…
Felicián szivén a vád virágzott,
mint verdeső, mint csipkedő csalán.
A vádnak titkos, névtelen fulánkja
be-beszúrt néha a szíve falán.
A szemét is sokszor lehúnyni készté,
az ajkát is bezárni szigorún;
s a két kezét vak ökölbe szorulni,
míg minden vére fejébe tolul…
De néma maradt, fennen gyanakodni
hogy is mert volna ez a bús-szegény,
a nőre, akit egyetlennek vállalt,
kit ajándékba küldött a remény!
Kivel átszőtte élte minden tervét,
akire szent palotát épitett.
Akire feltett jelent és jövendőt,
nyugalmat, békét, bizalmat, hitet.
Mindég gyávának, kislelkűnek mondták
barátai, mert merni nem tudott;
s hogy a keserű vád kínozta lelkét,
most minden sebten eszébe jutott.
Bizonnyal ő az, kit a vád elérhet,
ki rosszat lát, bár nincs rá semmi ok,
a falon árnyat, felhőket az égen, –
minden kis mákszem őnéki titok!…
Így korholgatta önmagát, miközben
az idő múlott, már éjfélre járt…
S csak nézte, nézte szomjas pillantással,
szerelmes szívvel őt, Aníziát.
Vajas vonalu, tompafényü vállát,
mit pongyolája fedetlen hagyott.
Mert mindég, mindég pongyolát viselt ő,
sötétpirosat, lágy, omlatagot.
Amely a keblén átalvetve, lengén
hanyagul habos fodrokat vetett.
Felette ajka, ez a hasadt ringló,
gőgös mosollyal hetykén nevetett.
Jaj, óvakodj a nőtől, kinek ajkán
konok virág az oktalan mosoly.
Ki mindent, ami útjába kerül, langy
unalma párfőmjével meglocsol.
Kinek a száján ott virít a röpke,
a lepkeszárnyú, testszín könnyüség,
mert azt hiszi, hogy vidámság: az érték,
a lelkéből hiányzik ama mérték,
mely fölméri a könnyek bús hüsét…
Jaj, óvakodj a nőtől, kinek búgó
trillája van csak, mely a testbül él!
A kacaja: a testének beszéde
és e beszéd a poklokból beszél!…
Az embergőzös, zsúfolt kis szobában
már fojtó volt a cigarettafüst,
mit kettévágott a hold sarlójából
az ablakon beívelő ezüst;
egy kócos kis parasztcseléd becammog
s a két ágyat felbontja; püffeteg
kis arcán fáradt húnyó pír világol,
a lépte lassú, téveteg, beteg.
S az ágy bele kidől a nyers-profánul
bámészkodó férfiszemek előtt,
és méregetik a helyét a párnán
és ágybafekve képzelik el őt…
…Búcsúzkodás. A szabólegény félszeg
hajlással a lány vállát öleli,
és mohó, nedves csókjával tapad rá
az ajakára, amely kéjteli…
És sorbajár a többi. Legutolsó
Felicián a konyha szögletén,
ott vár sorára, szégyenében égve,
de mégis, mégis egy csókot remélve –
amely után rég epedett szegény.
És elmentek. A léptük tompa nesszel
visszhangozik a mély lépcsősoron.
S Felicián ott áll a konyha mélyén
Aníziát ölelve: egy torony
felhők közé meredve szúró csúcsán
érzi magát; már nem bántja szivét
a féltékenység, ez a sánta ördög
s a sok szivébe mardosó miért…
Csak egy tüzeli már, e jó valóság,
hogy átölelve tartja azt a nőt,
ki lázas éccakáinak ivébe
csábítgató szoborként odanőtt.
Kit úgy kivánt magának, oly remegve
s ki feltüzelte vérét és agyát…
S e pillanatban maguk előtt látják
a holdfényben feltűnni az anyát…
A gömbölyű karok puhán leválnak
s eltávolodnak a tapadt tagok.
És valahonnan, egy sötét fiókból
kiáradnak a konyhaillatok.
A villanyóra tompa ketyegése
a falon, a gyúródeszka felett,
mint egy titokban hazajáró lélek,
vagy mint a hűvös lelkiismeret.
S Felicián lement. S ahogy zsebében
a kapupénzt keresve kotorász,
mikéntha tompán a mellére ülne
az ócska, fülledt, piszkos, régi ház.
S csoszogva jő egy zöldszemű boszorkány,
a házmesterné s kinyújtja kezét,
fogatlan ajka piszkos szókra nyílik
s komisz szivéből hull-hull a szemét:
– Az embert itt még aludni se hagyják,
csak dáridóznak mindig reggelig –
ma ez az úr, holnap egy más gavallér,
nagyon is sok a férfi, hát telik!…
… És fellélekzik odakinn az uccán,
mintha tűnődve lépne. Fenn az ég
oly tiszta, olyan kékes, enyhe békés,
ó, nem lehet így hazamenni még.
S Felicián sétálni viszi fáradt,
gyalázatba lökött szivét. A hold
finom ködöket bocsájtott a földre,
amikben a vak éjjel megbotolt.
Már messze volt Felicián, a víznél,
a Margit-hídon nézte a Dunát,
hol fínom, messzi, lágy, selymes morajlás
dúdolt valami dalt a hídon át:
az öngyilkosok andalító-édes,
csábítgató, csitító énekét,
a megbotlottak búcsúzsolozsmáját,
az ifjúan elaggott vénekét…
…S egy hajó jött az olajfényü vízen
nagy nesztelen, s az éj vak köpenyén
átfúródott pár pislákoló lámpa,
pár szende, lenge, aranycsíku fény.
Orrával egyre közelébb suhanva
némán eltűnt a Margit-híd alatt,
nyomában egy mély fekete barázda,
hol Felicián szeme fennakadt.
Vaj, lesz-e árva, szegény életének
Anízia lelkében ily nyoma?
Vaj, lesz-e néki féltő és segítő,
gondoskodó, szerető asszonya?…
És bámulva a hajó útja-hosszát,
a kis barázdát befödte a víz,
Felicián megindult most az úton,
amelyről tudta, hogy a mélybe visz.
Piciny hajóm, csak menj a magad útján! –
így suttogott s megindult tétován;
s hogy hazafelé ment, egy nemes liljom
pattant ki csöndbe lelke mély taván…

5
A júliusi forrón sütő napban
Felicián Aníziához ment.
Ó, holnap lesz a mennyegző, a boldog,
a tiszta nász, az isteni, a szent.
Felicián, bár sose szokta tenni,
beállt egy laphoz s vígan dolgozott;
nem éjjelezett s kora reggel kelt fel,
amit pedig ő sohasem szokott.
S igen nagy gondot fordított magára,
a borbélynál félóra hosszat ült.
A vendéglőben alkoholt nem rendelt,
egy pohár víz, leves, kis adag sült.
És általában más emberré vedlett,
ki polgárias, már nem szabados;
kinek kezében kemény állomáshoz
érkezik el a kis nikkel-hatos.
Csak virágokra költött bőkezűen,
naponta kétszer küldött patyolat,
habos-fehér s tüzes-piros virágot,
elküldte volna az egész világot –
még annál is többet; nagyon sokat.
Szíve dobolt és lázba jött a vére,
hogy arra gondolt: holnap mi leszen…
– A boldogságból istenadta részem
tiszta kezekkel végre kiveszem!
Úgy fogok nyúlni hozzá, mint a gyönge
pólyásbabához a jó anyakéz.
És leomolva úgy fogom imádni,
ha szemérmesen a szemembe néz…
Vigyázni fogok rája és becézni
fogom a testét, lelkét szűntelen;
ó, Istenem, legyen a neved áldott,
hogy ily kegyes vagy s bőkezű velem!…
Így fogadkozott s röpíté a hála
a mennyekig. – És ahogy benyitott,
a levegőben homályos köd úszott,
valami baj… valami rossz titok…
Anízia csak kacag s fejét rázza:
félig mezítlen; a két telt kebelt
valami fátyol égre lódította –
így ült a mohó festőnek modellt.
Aranypára nyakának kéjvonalján,
mint lágy kígyóhas, zöldbe ívelő…
Odébb egy piszkos, rozzant festőállvány,
a vásznon egy nőalak tűnt elő.
A körvonalak bizonytalan szürke,
lágy tónusa a vászonra omolt.
(A szobában mintha szétfújtak volna
olajfestéket, kámfort és Odolt.)
A bútorok eltolva, mint egy furcsa,
bizarr, vadóc, piciny atelié…
S e zűrzavarban kéjesen világol
a hűs kebel fénye, a telié…
Hogy Felicián az ajtóba lépett,
a festő ott állt a dívány előtt,
Anízia fodrait igazítá,
szakértő kézzel rendezgette őt.
S az ablakon szélesen kihajolva,
mint hogyha ott se volna, csöndesen,
az őrszem figyelt ki, a görbeorrú
az ablakon az utcára, lesen!
E pillanatban a festő lihegve
Aníziának egy kis cédulát
nyomott kezébe… Felicián ott áll…
előtte összefolyik a világ…
Aníziára csap, ki a kezében
összegyűri a titkos papirost,
de előront a görbeorrú, s gyorsan
a kis papírt magához rántja most,
ezer darabra szétszakítja cinkos
kezével, és a kis papírhalom,
mint mély titok, amely halálig az lesz,
könyörtelen kiszáll az ablakon.
Felicián keze ökölbe görbül
és kidagadnak nyakán az erek,
majd úgy áll ott, mint egy naiv, tudatlan,
síró szegény, tehetetlen gyerek.
Erőt vesz lelkén, amely undort érez
az esküvő előtti szent napon
s tekintete kiszáll a forró nyárba,
a sárga nap felé az ablakon…
… Mélységes csönd… Aníziának ajkán
mint gyöngyszemek, úgy perg a kacagás.
Feliciánt a könnyek fojtogatják,
a mérhetetlen szégyen, a sirás…
Szelíd a hangja, amikor megszólal:
– Mi volt rá irva és mért titkolod?…
Anízia csak kacag s fejét rázza:
– Ne törődj vele, ártatlan dolog.
Élceket írtunk egymásnak, s bolondos
figurákat rajzoltunk, semmiség…
… S Feliciánnak düh száll a szivébe
és látja, ó, a fekete misét,
melyben a papnő: Anízia s feslett
barátnője: a sekrestyés, s a rút,
féltehetségű festő: az eretnek,
aki velük a kárhozatba fut…
– Ha semmiség, hát épp azért ne titkold,
azonnal mondd meg, van hozzá jogom!
E palástolt, e bűnös hallgatást én
továbbra tűrni már nem akarom!…
S Anízia két szép gömbölyü térdét
hanyag lengéssel keresztbe veti,
hogy felrepül a pongyolának széle,
amely az ingét is meglengeti,
s egy pillanatra szemérmetlen daccal
a síkos, fehér bőr előmered…
S rekedten szól: E nyers, e durva hangot
velem szemben használni hogy mered?
Mi jogon faggatsz?… Rabszolgád vagyok tán?…
Mi közöd ahhoz, amit én teszek!…
Én úgy cselekszem, ahogy jónak látom
s amilyen vagyok, csak olyan leszek!
Féltékenységed nem bírom, nem állom
és hogy kételkedsz bennem: vérig sért!
Én nem lehetek felesége annak,
ki les reám és aki meg nem ért.
Hisz azt mondtad, hogy rengeteg a dolgod,
hogy nincs időd és este jössz csak el.
Hát mért jöttél már ily korán, mivégre!
az ember néked már mit higyjen el?!…
Mindíg hazudsz és rajta akarsz csípni,
a házasságot nem így képzelem.
Nekem szükségem van a szabadságra
s megárt ez az örökös félelem,
hogy semmi se jó úgy, ahogy csinálom,
ha megcsókolom a kuzínomat,
vagy ha leülök, vagy hogyha felállok,
csak isten látja az én kínomat.
Még jókor van, még vissza lehet lépni,
itt a gyűrűd – és kihúzva magát,
a festőnek így szól, a hangja hetyke:
– Folytassa hát a munkát, csak tovább!…
… S a festő újra fölveszi ecsetjét
és elkever egy csepp ultramarint
kis okkerrel s a görbeorrú lánynak
félig elrejtett nevetéssel int.
S Anízia arcán a gőg virágzik,
a testnek silány gőgje és meredt
szemével egy fix pontra réved, lanyhán
eresztve el a síma térdeket…
S Felicián a múlt időkre gondol,
a kis falura, ahol született.
Hol nincs se kék, se okker, se hazugság,
hol fehérrel festik az életet.
Hol a leány, mint gyenge cukorbábú,
úgy mállik el a vőlegény szaván.
Ahogy egymásra éveken keresztül
szelíden vár a férfi és a lány.
Hol a csipőket és a kerek vállat
nem uralja a külön öntudat.
Hol fehér rózsa s fehér csipkefüggöny
illatosítják a nászi utat…
Keserű bánat: a bús megbánásé,
marcangoló. Aztán észbekapott,
egy pillanatig szótlan állt, majd némán
körülnézett s ajkába harapott
és fojtott hangon, mely a férfierkölcs
kemény húrjain csendül hidegen,
megszólal: Úgy akartam, hogy tevéled
boldog lehessek, s te is énvelem!
A boldogságnak tisztaság az ágya,
amely fölött a szűzi baldachin:
a lélek igaz, nyilt gondolkodása,
melyen nem törhet át a szenny, a kín.
E nőt, ki néked hű, meghitt barátnőd,
megmondom nyiltan, nem bocsáthatom
a házasságunk szentelt édenébe,
felhőtaraj lesz a nyugalmas éjbe…
Válassz közöttünk! Hogy kit: rádhagyom!…
S Anízia leomló barna fürtjét
fehér kezével fejére tüzi.
A karjának ovális görbülése
oly gyengéd, olyan ártatlan, szüzi.
Felicián mellében, mint a gyászdob,
tompán pereg egy sötét induló. –
Anízia felugrik, arca lángol,
a torka száraz, liheg, elfuló.
Odarohan a görbeorrú lányhoz
s őt szenvedélyes vággyal ölelőn,
mély megvetéssel néz Feliciánra
s az ajkán harsány kacaj tör elő…
És berohannak a másik szobából
az anyja, meg egy nénje, meg egy ősz
nagybátyjuk, egy ferencjózsef-szakállú
hordár s egy kiérdemesült dizőz.
Mind rárohannak ők Feliciánra,
és durván szidalmazzák őt, eme
megőrült firkászt, ki nem való férjnek,
nem lenne más: a család szégyene!
És Aníziát vígasztalni kezdik,
izzadt karjukkal ölelik a lányt
és bíztatgatják: kapsz te vőlegényt még,
ki megbecsül majd, aki sose bánt.
Úgy kell neked, a főpincér nem kellett,
egy főpincér, aki naponta száz
koronát keres, jutna abból minden,
ruha, kocsi s tán egy körúti ház!…
…S Felicián kitántorog az ajtón
és lebotorkál lassan, valahogy.
A kapu alatt lent a szennyes kőre
két összecsukló lábával lerogy.
Már fáj a szíve és már visszamenne,
már bűnös lelkűnek érzi magát.
S hogy az ablakba még feltekinthessen,
kínlódva megy a túlsó sorra át.
S megáll. Szivét szeretné kihasítni
s Aníziának feldobni oda,
hogy olvashasson benne; percek múlnak,
kezét szivére nyomja; tétova,
könyörgő hangon a nevét kiáltja
és várja Anízia egy szavát –
s helyette a vén hordár meg a néni
rákvörös arccal az ablakon át
lekiáltanak hozzá minden undok,
komisz szidalmat. Piszkos csődület
támad körötte. Mert a csőcseléknek
füle az ilyen hangra nem süket.
Pár uccalány, a botránynak örülve,
néhány inas, kocsis mind odagyűl;
míg odafent a szidalomnak árja
szegény Felicián fejére dül…
Maga se tudta, hogy került ki onnan,
két tenyerével arcát elfedi,
úgy vágott lassan, csöndben imbolyogva
az utcának, a láz remegteti.
Lelkében porbahullt a szentelt oltár,
már égett alkonypírba hullva Pest.
Az Andrássy-út, mint egy temetői
hosszú menet, komoran, egyenest,
a bukó naptól piros ablakokkal
szomorúságot lehelt kétfelől.
…Most hova menjen?… merre meneküljön
sebzett szívével önmaga elől?…

6
Hajnalodott. Felicián ruhástul
feküdt az ágyon. Mellén a pokol
síkos varangya, egy vén boszorkány ül:
az álmatlanság – és dobol, dobol…
S e dobszóra a gondolatok sorba,
mint katonák, egymáshoz állanak.
És árkon-bokron keresztül ugorva,
újra egy éllé merednek: falak,
miket az ellen: a nyugodnivágyás
le sosem győzhet.
  És Felicián
most fölveti sápadt fejét és lassan
emlékezni kezd a gyűrött cihán.
Szemébe a tipikus pesti udvar
milljó szeplőjével benéz. Fehér
falak merednek hátul föl az égre,
miken a foltok, mint sok kis egér,
szaladnak föl és furcsa figurákká
tömörülnek a tűzfalak fokán.
Hol a kémények közt két szürke macska
szökell nagy-fürgén egymás nyomdokán.
Köröskörül a rozzant korridórok,
mint álomútak, görbe vonalak:
amikre lépni halálos-veszélyű,
s a vasrácsok, e kusza fonalak,
mint rabbilincs a pesti ember testén,
tömlöcrács, az ideget verdeső.
S a fakó rozzant, köves pádimentum,
mibe barázdát vájt a sok eső.
Lent csatorna-nyílás sok bús homokkal,
amelyből néha lomhán, undokul
egy-egy kövér patkány szalad a napra
s fénylő hátával a rácsnak szorul.
Odébb, kétoldalt pesti bánatos fák,
ez ősrabok, amelyek a napot
csak lopva kapják, zöld színük oly gyászos
s a pesti füsttől s koromtól kopott.
A hátsó lépcsőn, amely idetátong,
mint lusta, züllött, nagy asszonyi száj:
egy-egy rongyos cseléd szalad le rajta,
akinek mindig dalolni muszáj.
És az öreg, a reszkető szakállú
handlé, ki mint a kántor, úgy kiált…
…S hogy mindezt nézi, öldöklő, halálos
keserüség marja Feliciánt.
Kiszabadulni innen, bármi áron,
nem lenni ilyen egyedül, vadon…
Egy asszonykézben kissé felvidulni,
ölébe bújni langy-álmatagon.
Ha rossz hibái vannak, majd becézve
megváltozik Anízia talán. –
S Felicián a vágynak permetegjét
nyári esőként érezi magán…
A Hennerék ajtaja zárva. Tompa
neszek szürődnek. A napfény ragyog.
A júliusi reggel illatában
kis bárányfelhők. Kúsza angyalok
nevetnek le a pesti bérkaszárnya
kis udvarára. Részvétlen világ!
S Felicián a bús Canossa-útnak
elszántan és konokul nekivág.
Előbb csak gyáván zörget be az ajtón,
de nem jő senki. Csak a kis cseléd
fejét mutatja át a szennyes függöny,
ki ijedten kapja fel két kezét.
És beszalad. S a másik pillanatban
már durva szavak, szitkok szállanak.
S Anízia borzasan, pongyolában
kijő és szól: Sokszor megszántalak;
és sokszor megbocsájtottam tenéked –
de elviselhetetlen ez tovább.
Te beteg ember vagy és megváltoznod
lehetetlen. Már nincsenek csodák.
Elromlottál, mert mindig komisz nőkkel
hányódtál és azt hiszed rólam is,
hogy olyan vagyok, mint azok, akiknek
szavuk hazúg, a lelkük meg hamis.
Ha nem tudsz bízni, szentül hinni bennem,
mit akarsz tőlem! hagyj magamra hát!
Vagy mért kivánod, hogy apácamódra
tengődjek és úgy tekintsek reád,
mint egy istenre, mért vagy olyan önző!
én nem tiltottam néked meg sosem,
hogy más nőkhöz is kedves légy, az embert
hagyd élni szépen, nyugton, csöndesen.
A lelked túlzó, heves, abnormális
s a szerelmet rosszul értelmezed.
Nem, édesem, mi nem illünk egymáshoz,
váljunk el, mert ez jóra nem vezet!
És előjönnek a másik szobából
az anyja, meg a görbeorru lány,
akinek mohó káröröm villódzik
kipirosított vastag ajakán.
Belékapaszkodnak Aníziába
s elvonszolják. Gyalázkodó szavak!
Anízia egy kurta pillanatra
még visszatekint, még visszakacag.
És ettől újra gyúl Feliciánnak
reménye s az ajtót megdöngeti,
de mind elmentek. És az ajtó zárva,
hideg a vas, nem nyílik ki neki.
Dühében most az üveget bevágja
s a résen át így a závárhoz ér,
kinyitja és belép s a jobbkezéből
sötétpirosan patakzik a vér.
És berohan, a vértül undorodva
fordulnak el, megvetik mélyen őt,
szidalmazzák és kergetik, akárcsak
egy besurranó tolvaj betörőt.
Majd rendőrért kiáltoznak s a háznép,
e tarka káosz mind előszalad…
… S Anízia s Felicián egy csókban
hajolnak össze ottbent ezalatt…
Tíz óra van. Anízián a mirtusz,
mint cézári korona, tündököl,
Feliciánt meg sajgatva kínozza
a ronggyá vagdalt, vérező ököl.
Így mennek el szomorú, sivár sorban
a templomba, a gyertyaláng remeg.
A pap áldóan két kezét kitárja:
– Frigyeteket az isten áldja meg!…
A nap kíváncsi fénysugárt lövell be
a csúcsosívű színes üvegen,
s mint fénykaréj, szitálva széjjelárad
a kékesbársony papi süvegen.
Az orgona is libeg egyet-kettőt,
hogy ne maradjon ő se szótalan,
de köhécselve elfullad a hangja,
ő tudja, hogy mindez haszontalan…
A rokonok ott hátul összebújva
sírvafakadnak; mit tudják: miért!
S Felicián a pap előtt letörli
bús kezéről az odatapadt vért,
amelyet szentelt szimbolumnak érez –
de minden rosszat feledni akar.
Nem látja ő, hogy az ifjú menyasszony
gyönyörű arca eltorzult, fanyar;
s hogy nem úgy áll ott, mint a szelíd jóság,
hanem keményen, elszánt-hidegen,
az istentől s a jóságtól oly messze,
oly elkülönböző… Oly idegen…

7
A fülledt, meleg nyári délutánban,
a gőzös nagy-fújtatva indul el.
Dobog a föld a vágányok vonalján;
a napfény, mint egy vakító lepel,
végigterül a forró sík vidéken,
rohan a gőzös árkon-bokron át.
A viadukt korlátja, mint a játék,
olyan piciny. S mint a játékbabák,
oly apróak az emberek s kaszájuk
csillanva vágja a barna buzát.
Odébb fénylő pipacspalást dalolja
a nyárnak örök, égő himnuszát.
A kupé ablakán beleng a függöny,
a forró szél meg-megremegteti,
mintha az élet reszkető kezében
egy zászló lengne be, és vészteli
jelekkel intne: vigyázzunk a szívre!
Ne higyjünk neki ifjan, botoran!
Mert önbizalmunk önvérünket szívja,
a nyíl repül, de itt marad az íjja –
és életünkkel a sírba rohan!…
Felicián csak itt eszmél magára,
hogy meglátja a görbeorrú lányt…
Anízia magával hozta őt is,
és súgva szól: Ne haragudj!… ne bándd!…
Oly jó leány és ragaszkodik hozzám,
megosztom vele boldogságomat.
Szegény, senkije nincs, aki szeresse,
sok bút ró rá a sorsa, ó, sokat.
Szeressed őt, a kedvemért, velünk lesz,
elmúlt lányságom szép emlékeül…
S Felicián közelebb símul hozzá,
de, mintha késsel vagdosnák belül:
mint annyiszor, megint a szégyen marja,
az embertelen megaláztatás…
És száll a táj és kattog a kerék, míg
egymást kergeti sok kis állomás.
És Felicián nézi, majd felissza
tekintetével a gyönyörű nőt,
akit a sors ím őmelléje rendelt
és védelmébe adott, s aminőt
gyerekkorában álmodott magának,
mikor még nincsen a lélekbe gond,
se tépelődés, csak szem, mely a szépet
ámulva nézi, mint a szent-bolond.
Amikor még nincs éjji tépelődés
csupán egy forró ölről álmodunk,
amely puhává, sugarassá váltja
szegényes, árva, elhagyott odunk.
Mikor e szókat: erkölcs… vágy… és jellem,
még nem ismerjük, s az a fenevad,
amely az embert torz kínná apasztja,
a léleknek bús gondot még nem ad…
S mikor előttük feltűnik a tenger,
az áldott kékszín, boldog Adria,
valami szűzi vágy űzi a lelkét,
hogy most az égbe kell felszállnia.
Lelkének minden szárnyas vitorláját
az ég felé feszítni… A vonat
megáll, fáradtan pöfékel, kiszállnak.
Ó, hol van most a pillangó-fogat,
a boldogságos nász felé röpítő,
hol végre ketten, vágyón, egyedül,
egymás szívébe fogózhatnak s vérük
az örökkévalóságba merül…
A hotelben a széles, piros szőnyeg
a léptüket elnyeli. Tarka nép
sürög-forog a hallban, fátyolokkal
kreolszín asszonyok, karcsú derék;
téglavörösre égett férfiarcok,
déli tengerésztisztek, kik a part
fövenyén kissé tágra gombolóznak,
az oldalukon sárga, kurta kard.
Szédült futásban rohanó, mosolygó
picinyke groomok, pár pocakos úr.
S e zűrzavaros, bolond, bizarr képre
valami tompa, fáradt nesz borul.
Fönt a szobák, a mályvaszínű függöny,
a zömök ágy négy oszlopa fölött.
A nagytükör a tenger fénykaréját
leheli vissza, mint tündér-ködöt.
Egy empire-szekrény, kövér angyalokkal
s egy dús kristályú csillár. A falon
Napóleonnak hetyke lovasképe;
s Felicián felsóhajt: angyalom!…
Majd az erkélyre lépnek, mely a tenger
rejtelmestitkú ölét nyujtja fel.
Az enyhe, langyos, hűvös párázatban
minden álmos, sós ízeket lehel.
Nehány kis bárka lengő függönyökkel,
a lámpájukat most gyujtják. Odébb
egy csónakból egy mandolinos ember
s egy tikkadt hölgy a partra épp kilép.
Valahonnan a forró szél szeliden
zongorahangot hajt a víz felett.
S egy halszagú, sötét osteriából
idecsattog a pajkos kasztanyett.
A hold, mint egy menyasszony, szűzi tisztán
a tengerből kilép. Egy habcsokor
lágy bárányfellegekből a nyakára
borul szelíden s pántlikát sodor
köréje, melyet ezüstcsillagokkal
hímez teli a csöndes alkonyat. –
S az ágy felől a mályvaszínű függöny
bizalmas lebbenéssel bólogat…
S valami titkos, nagy erő lefogja
mindkettőjük szivét. Már éji csend.
A görbeorrú lány ott kacarászik,
míg lágy morajlás suttog odalent
és pajkos, ámde durva tettetéssel
Aníziára hunyorgat szemet.
Felicián csak nézi ezt a két nőt,
az egyik, akit imádva szeret,
a másik, aki csúf, gonosz és bamba
és mégis erős, mert Anízia
önti beléje dacos kedvteléssel
önerejét: a poklok fattyuja!…
S ahogy a vízen szétterül a nagy csönd,
megejtő vágyba hull Felicián
s mintha egy szikla dőlt volna szivére,
szinte elájul a malicián:
Anízia s a másik ásítgatva
tunyán leoldják a lágy selymeket
a karcsú, feszes, csillámló derékról
s lassan levállanak egymás felett,
tüllkönnyűségű habfodrok karéjja,
kebelszorító, váll- és mellfüző,
melyek közé a lázas vágyu férfi
fantáziája misztikumot sző.
Csak ámul és csak bámul, mind a ketten,
mint öntudatlan, ártatlan, szelíd
kisgyermekek, akik nyugodni térnek,
a testükről csöndesen leszedik
a szent s a milljó álomterhességtől
csillogva égő, apró kis ruhát;
a kis cipőt, amelynek orra fénylik
és az áttört harisnyát, a puhát.
Egy széken, mint a hab az almafákon,
kis tömzsi, könnyü selyembugyogó,
köröskörül a szélin könnyü csipke,
a szék sötét bársonyán ragyogó;
kétoldalt fényes gyöngyházgomb, még forró
a lányujjak hegyétől, és egy ing,
az opálszínű női test helyett most
a szellő bújt belé és rengve ring…
A sötétvörös szőnyegen a sárga
selyemharisnyakötő… Félhomály…
Feliciánnak sápadt ajka béna,
szeme lezárul és a szíve fáj…
És könnycseppek iramlanak az arcán –
míg onnan, a függöny mögül, buján
vihogva hangzik a teli torokból
vad kacagás… A két borzas leány
fejét kidugja s jójcakát kivánva,
az ifju férjet gúnnyal neveti…
Felicián magát a puszta kőre
az erkélyen zokogva leveti
s meredt szemével néz a csillagokba,
amikben sorsa vérrel írva áll…
S bent a lecsúszott takarók alól lágy
kerekség villog ki: a puszta váll…
… Szelidfényű, sugaras ékkövekkel
ívelten kél föl keleten a nap.
Feliciánnak két kezén hidegség,
mint odvas tömlöc mélyében a rab,
úgy ébred fel, a szeme bambán réved
feje fölött a baldachínon át…
Ott fekszik árván, hűvös-önmagában,
mi ez?… az ágyban találja magát…
A szobában kívüle senki. Csönd van.
Mintha kísérteteket hallana.
S kivülről zagyva, monoton ütemben
behangzik a hajósok dallama.
Felugrik, gyors irammal ki az ágyból,
lázas sietséggel felöltözik.
Szivébe, amely gyenge, hirtelen vad,
erőszakos indulat költözik.
Mint tébolyult, úgy rohan le a lépcsőn,
utánanéznek, de ő csak szalad…
S a két nőt ott találja nagyvidáman
a reggelinél, egy ernyő alatt…
Aníziát karonragadja durva,
zord mozdulattal és parancsolón
viszi magával. Oly nehéz a lába,
a feje és a szíve, mint az ón…
S két szív, melyet a szerelem nevében
nem hajthat össze a szent áhitat,
a durva kéjben semmivé így válik,
és így épít a halálba hidat…

8
A szerelemnek fényes kapujában
két őr vigyáz: két csöndes; éber őr.
Egy angyal, kinek apró tarsolyában
nincs semmi más, egy égi fényü tőr,
amely, ha nyílként surran be a szívbe,
nyomába édes illatár pörög. –
S egy ördög, kinek semmi sincs kezében,
csak rőt szemével arcodba röhög.
A sorsod adja: melyik jut tenéked,
az angyal-é, az ördög-é, vajon;
de ha megtörtént, nincs mód változtatnod
a halálos, az ördögi bajon.
Csak olyan ez, mint réteken a búza,
az isten tudja, belőle mi lesz?
Mit ád az isten: kora dért, esőt-e?
mely barna földet szőkével himez…
Vagy olyan ez, mint kis magzat a méhben,
nincs akaratja, sorsa van csupán.
Van olyan méh, mely éltet ajándékoz,
s van, amely száz halált egymásután.
Akik vagyunk, akik világra lettünk,
mind szerelem gyermekei vagyunk.
Két ajk borult egymás fölébe halkan,
hogy fölrepüljön a mi hő napunk.
Két mell szorult egymáshoz, mell a mellnek,
két katona a harc fojtó hevén,
hogy béke szálljon a négy kar homályos
árnya közé a vérnek ütemén.
A férfi, kit elért a szerelemnek
kegyetlen, orvul száguldó szele,
a csúcsra ért, hogy nyugalmas szemével
nevethessen a szürke mélybe le.
A lelkét meg nem legyintheti ennél
hatalmasabb, ujjongóbb érzelem.
A férfinek a szent száma az egyes:
egy élet, egy halál s egy szerelem!
Nem kérdezi, hogy körűle mi történt,
megújult a világ, ha ő szeret!
A nő kutatva, vijjogó madárként
szakítja fel kis csőrével szemed
és beléönti silány, pici kertje
mérges porzójú, hűs virágait,
hogy szétkuszálja s ájulásba döntse
az érzéseid és a vágyaid.
Rabságban érzi lelkét és a testét,
ha szíve-lelke szerelembe hull:
ő nem szeretni akar: őt szeressék, –
mert olyan gyáva s forró, mint a nyúl…
Ki álmodta már súlyos éjszakákon,
mig kint a vihar csattogva dörög,
hogy angyalok csókolják kebletáját…
S mire felébred: csalfa ördögök
fogóznak bele megcsapzott hajába –
mert nincs is angyal seholse talán…
… A násztalan nász vérző glóriáját
így hurcolá fején Felicián.
Ó, női testnek mérges, sötét magva:
te szeplőtelen bölcső, csodakút,
amelyen át oly nyomtalan, vakító,
oly öntudatlan kígyózik az út!
Mélységed álmán összecsap felettünk
a vágykerítő seb, a szörnyü kör…
S hiába nézünk belé, mit se látunk:
örök titok e fekete tükör!…
A tenger, az csak halkan dúdorászott
s a víz fölött a hold kutatva járt,
mert ő az égi misztikus detektív,
ki sárga sugarával száz halált
kémlel nyugodtan, meg nem hatja semmi,
nem könnyezik, csak gúnyosan nevet,
s ha könnyü kezét a válladra ejti,
szived dobog, a lelked megmered.
És megkezdődik az éjjeli, kínos,
sebekkel gyötrő inkvizíció,
kicsalja minden rejtett bűnöd, titkod
a nyilazó sugár, a vért szívó.
És holdkórosak vagyunk mind, ha terhes
lelkünkbe nyúl a hűvösujjú fény…
Felicián sokat beszélt a holddal
a könytelen sírás sok éjjelén.
A földobott kő útján meg nem állhat,
meglódították, széles ívbe száll.
Felicián ég s föld közé szorúlva
imbolygott élte sötét tavaszán.
A féltékenység halálos betegség,
hiába tiltja a szent biblia.
Hiába szégyen és hiába rejti
szemgödrébe a bús emberfia.
Mint mikor vérünk megfogja a métely,
melyet apáink bűne hágy reánk:
úgy vágja csápját orvul életünkbe
a gyalázatot lövellő fulánk.
A homlokunkra sárga bélyeget nyom
és megroppan a térd, a mell, a váll,
s mint fegyencek egymás karjára szívet,
szívünk fölé egy máglyát tetovál;
és el kell égnünk, ó, ezen a máglyán
és hallgatnunk annak a kacaját,
aki lelkünknek tiszta liliomján
sarkantyús és szöges csizmába járt…
Egy reggelen, az ég kéken mosolygott,
sétálni mentek megenyhülten ők.
S a parton – ott a festő, vékony arcán
elbízott mosoly, hetyke és ripők.
S Anízia már mindent elfeledve,
gyors mozdulattal mellette terem.
Felicián csak áll, mozdulni nem bír,
mintha megfogta volna egy verem.
Kart karba öltve, boldogan csevegnek,
mint testvérek… vagy boldog mátkapár?!…
Feliciánra már ügyet se vetve,
a karjuk boldog ölelésre vár.
S Felicián otthagyja őket. Tompa
lépése koppan a kis köveken.
Behúnyt szemekkel szökve, elfehérült
ajakkal, némán, görnyedt-öregen.
És sajgó koponyájának falában,
mintha száz szeme volna… fut, szalad…
ki a városból, erdős rengetegbe,
és ott megáll a lombos fák alatt.
A törzsüket gyengéden símogatja
és átöleli – menekvés sehol…
És fától-fához, sebtől-sebhez ájul,
s előtte sötét bánatkapu tárul,
melyet leírni: nincs se kéz, se toll…
… Már éccakára járt. A sűrű erdőn
titokzatos neszek. Már szél suhant.
Lába alatt meg-megingott a barna
a porhanyó, kövér-hajlásu hant.
Ruháján harmat, arca könnytül nedves,
fejére lehull itt-ott egy toboz.
A lombok milljó, sűrü szövevénye
minden picinyke neszt megsokszoroz.
Aléltan indul el. A város alszik,
a tengeren szerelmes gondolák.
Az erkélyek, mint nyitott női keblek,
és fénylenek a tornyok s kupolák.
Az utcákon csak könnyű szél barangol,
csak egy-egy sötét, árnyas szögleten
lopódzik el egy-egy bús paletójú
alak, oly halkan, mint a szőnyegen…
A hotelben nagy álmos csönd. A lépcsőn
szivére nyomja mind a két kezét. –
Benyit. Üres, rideg a puha fészek,
a bútorok mind szerte, szanaszét:
Anízia, a görbeorrú és a
festő itthagyták a bús nyomokat
és elutaztak. Messze viszi őket
szegény Feliciántól a vonat…
Az asztalon levél, nagy szarkalábas
betűkkel, nyilván későn érkezett,
Anízia már el se olvashatta,
az anyja írta benne ezeket:
„Kicsiny leányom, éltem koronája,
vigyázz magadra, féltsd és óvd magad,
hogy ne szülessen gyermeked. A testen
ennek rikító, csúf nyoma marad.
Meghalnék rögtön szörnyű bánatomban,
az én kislányom maradjon csak szép.
Ha csókol is, ha kell is csókolózni,
azért el ne veszítse az eszét…”
…Ahogy elolvasta, Feliciánnak
az ajkán tompa hördülés remeg.
Kitámolyog az erkélyre s a lelkén
új sebek nyílnak, halálos sebek.
Sötét madarak húznak el lebegve
amott a kéklő messzi golfon át…
…S hogy hajnal lett, Felicián is indult,
lelkében hordva a bánat dalát…

9
Ó, gyenge lelkek holdkóros szerelme,
szembekötősdi zord bozót ölén,
hol bújva les a vágy, e szörnyű mammut
s a súlyos talpú, szomjas csókbölény!
Mint vak koldús, úgy járt-kelt önmagában
Felicián a pesti éccakán.
Ahol virágot látott, mind elküldte,
Aníziáról bármit hallott: tűrte…
nem is hitt róla rosszat el talán.
S megleste egyszer itt és másszor ottan,
mindig útjába akadt hirtelen.
Kibékültek és összevesztek újra,
csalán között liliom nem terem.
S egy hideg estén, mikor összebújtak
a pesti kis lakásban szótlanul,
rájukborult a bűnbánat szelíden,
mely lelket idomít, szivet gyalul.
Jól tudták ők, hogy még százszor, ezerszer
kergeti őket széjjel majd a vér.
A testük szétrepül, de megtört lelkük
a messzeségben is majd összeér:
egy büszke szív, mely selymek mögé búvik
s egy alázatos szív, mely könyörög…
S szemükben lángzó lávaként lobognak
az éj felé a boldog gyönyörök.
Vágytam utánad nagyon… szól a férfi, –
nagyon vágytam utánad… szól a nő…
S játékos kedvvel furcsa titkos írás
tűnik egy kis papírlapon elő.
Felicián szeszélyes változatban
betűket rak, szavakat fűzöget,
amikből egy megbeszélt kulccsal három
felszárnyazott szó lángzón integet:
„Vágytam utánad nagyon!…”, mint egy chiffre,
mely röptében világokat tipor –
a három szó, mely vérükbe világol
vadul: „Alentin Talanta Tilor!…”
És úgy tudnak örülni, mint a gyermek,
ki megtalálta szép játékszerét.
Mint három csók, a szájukon úgy csattog
a három szó. Mint vad, buja zenét,
úgy zümmögik egymás fülébe halkan,
felolvadva az andalító dalban,
meglelve egymást csókfátylak megett…
– Ugye, most már velem maradsz örökre?…
– Veled maradok most már, csak veled!…
S a vér ágyában szunnyadozó kétség
újra felébreszti Feliciánt:
– De hogyha mégis újra messze mennél,
ha tőlem bármi ujra messzi ránt,
ha már csak álmaimban lész ölemben
s nem lesz enyém a szád, e csepp bibor,
és megkivánlak, elég lesz izennem
csak ezt: „Alentin Talanta Tilor…”?
S megpecsételik forró öleléssel,
mely hajnalig tart…
  A hold elszökött.
A nap világló, üde arculatja
kileng a felhőpongyolák mögött.
És új élet kezdődik, jaj de főnix-
madárként nincsen újraéledés.
A hamuban ott égett minden, minden:
biztos halál az élet-tévedés.
…A messzi kertek orgonát leheltek,
nyári esőnek illata szitált.
Felicián most még jobban szerette,
mint valaha, nejét, Aníziát.
Már csak Ziának nevezte szelíden,
hogy kurtább légyen a szó, mely után
a csók az öröklétbe szárnyalhasson. –
Künn barangoltak éjfélig Budán,
kis kocsmákban boldogan vacsoráztak,
Ziának arca égett, kipirult
a rubinszínű bortól. És szivükben
a második szerelem kivirult.
És hazafelé gyermekes-bolondul
szétszaladtak egymástól nagybohón,
hogy a másik uccában ujra össze-
szaladhassanak éhesen, mohón.
S egymás ajkába martak, vérigérő,
vad csókok égtek ajkuk bársonyán.
A szerelemnek két nomád-cigánya
így csalta egymást az uccák során.
Nem tudtak ők sehogyse eggyé lenni,
se szabadulni; két szegény bolond.
Vagy nem bolond-é, akinek a vére
forró igent s az agya nemet mond?
Vagy adhat-é a nap hűvös világot?
Vagy adhat-é a hold jó meleget?…
…És egy napon Anízia elsíklott
a hűség tündérfátyola megett.
Elég volt néki már a jó karokból,
melyek szilárdan tartották szivét.
Elég volt már a kérés, a könyörgés,
mely szabadsága fátylát tépte szét.
Erdei nimfa élt a lelke mélyén,
faunok felé suhant a réten át.
S a zöldes fény, a hűs lombkoronákról
szívébe marta kétes vágy dalát…
Megtartani az asszonyt lehetetlen,
ki dámaságra lett, míg puszta nő.
Megtartani az asszonyt lehetetlen,
kinek a vágya messzeívelő.
Megtartani az asszonyt lehetetlen,
kinek méhét önátok zárja el.
Megtartani az asszonyt lehetetlen,
ki mindig kérd és sohasem felel.
Megtartani az asszonyt lehetetlen,
kinek könnye: mosoly, s mosolya: könny,
ki úgy megy el tőled, mint egy komorna,
s királynőt mímel, hogyha visszajön.
Ki büszke rá, hogy szép kerek a keble
s nem gondol arra, mily kerek a föld…
Megtartani az asszonyt lehetetlen,
ki komisz mérget szent kehelybe tölt!…

10
Ha csúf zimankós éccakán a kedves
elhal mellőled, sóhajtva neved,
s az égzengés rikoltja a szivedbe
a borzasztó, a bús gyászéneket;
s még ott fekszik az ajkad közelében
a meleg párnán a hideg halott:
belényugodhatsz. Isten így akarta –
szíved könnyeidbe takarhatod.
De ha kiszáll a szíved ablakából,
hol melengető ágya int feléd,
ha minden napnak minden egyes perce
új s más alakban kergeti eléd;
egyszer egyetlen hajfürt, mit a szellő
az ablakodon a karodra hajt;
másszor egy arc e zűrzavaros uccán
s az ő mosolya lengedezik rajt;
vagy egy sikoltás a vak éccakában,
mikor nem tudod: honnan?… hova száll?…
és lebegővé válik, ami test volt,
a drága kéz… a szemek… és a váll…
Mikor a sorssal te már elvégezted,
hogy ő kell néked csak és senki más,
és ő beleszól csengő kacagással:
ez gyilkosod lesz, ez a kacagás!…
Nem, nem lehet az asszonyt elfeledni,
a testednek s lelkednek asszonyát!
Nem, nem lehet engedni, hogy a fátyolt
egy más asszony karja akassza rád,
amelyet ő hasított el, a lelke
sötétségében, melybe elmerült…
…Feliciánnak fülébe az élet
kihívó, fájó trillákat fütyült.
A napjaira gyászfátyolt borított
a férfi vágya és a lelki bú,
olyan volt mint egy kidőlt, bedőlt kunyhó,
amely fölött a múlt szellője fú.
A multat látta minden pillanatban
s ha reggelenként korán ébredett,
eszébe jutott régi kis szobája,
és fel-felsajgott belé szíve tája:
hogy kezdjen el most egy új életet?…
És – jött az idő. Ez a hideg orvos.
Feliciánnak gyógyszereket írt.
Ziáról néha egy-egy szó repült szét,
s a rossz szájak megtoldották a hírt.
Ha összebújva látták egy zuguccán
a férfiakkal gyönyörű fejét,
Feliciánnak azt mondták, hogy rossz lett
s az ördögnek adta el mindenét.
Felicián ilyenkor tompa daccal
csak bólogatott. Aztán hazament.
Egy imát mondott el Aníziáért
s zokogva mondta rája az ament.
Íróasztala egyik fiókjában
hetek óta hevert egy kis levél,
csak három szó volt reszkető írással
odaírva az egyik szegletén,
a három szó, az elfelejthetetlen,
a titkos chiffre, a szárnyas irás…
elővette és széjjelszakította
s erőt vett rajta a csukló sirás.
És aztán új levélpapírra írta,
ráírta újra, újra ugyanazt.
Mert vágyódott utána, nagyon vágyott,
de ajka nem tűrt egyetlen panaszt.
Fehér papírra írta, majd pirosra,
majd zöldre gyásza sok bús éjjelén…
Míg egy napon ott rémlett a szívében
a három szó sötéten, feketén…
December volt már. Apró hópihékkel
volt telehintve mind a szép világ.
Felicián begombolja kabátját
s a téli alkonyatnak nekivág.
Egy álomország volt neki az ucca:
a fehér havon lila fátyolok,
melyek mögött a zűrzavaros élet
majd hetykén lépdel, majd meg támolyog.
A nagy kapúknak szétfolyó homálya,
a paloták és a havas tetők
s a hintókban pöffeszkedő gavallér
s a drága, csókonhízott szeretők.
A villanyos, e buta sárga állat,
ahogy megtorpan s újra tovaszáll.
És éhes arcok, sárga szemek bamba
tekintetükkel: itt megy a halál!
Az óriási kávéházi ablak
mögött a széles, festettarcu nő,
ki merész férfiszemek könnyű lángján
remegni kezd és gyorsan tűzbejő.
S a rikkancsok, e rekedt kis heroldok
s a falakon a sok szines plakát.
Felicián feltűrte most a gallért,
hogy e világtól elzárja magát.
Az Oktogonhoz ért. A hátgerincén
végigszaladt a hasító hideg.
Itt-ott egy-egy pénzéhes, pici, püffedt
fehércseléd lágy-osonva libeg.
Az Andrássy-út hatalmas fatestén
autó sípol és rossz konflis kocog.
Az ívlámpák violaszínben égnek,
mint tengeren a messzi fároszok.
Már messze járt künn, ahol a ligetnek
tar bokrait a szél tépázza meg,
a Műcsarnok előtt egy ifjú, lázas
szerelmespár vad csókokban remeg.
Itten megállt. A csöndbe körülnézett.
Be jó e néma, ez a fagyos csend.
Homályos felhők úsztak el az égen
és büszkén trónolt a hold odafent.
Ki tudja, mit gondolt Feliciánról,
ki csendben állt ott, akár egy szobor…
Egy pillanat és meglibbent körötte
a sűrü, fagyos nagy párafodor.
Két lámpafény tört át vakítva rajta,
utána egy hintó s a burkolat
dacosan, tompán kopogott a hóban
a négy kerék s a lópaták alatt.
Felicián fel sem tekintett rája,
csak megindult az úton lefele,
s hogy a kocsi mellette eliramlik,
egy ismerős kacaj játszik vele… .
S e pillanatban egy fehér papírlap
a lába elé le a hóra hull –
Felicián megáll… a hóra bámul
meredten, meglepetten, szótlanul.
Majd lehajol és fölveszi a hóból
a papírlapot; a fény tovatűn.
Tekintetével végigszalad gyorsan
egy sor sietve leírott betűn.
S ahogy olvassa, lelke csöndes útján
a múlt emléke keresztültipor:
a papírlapon három szó sötétlik
csupán: „Alentin Talanta Tilor…”
A szél sipolva zúg a puszta fák közt,
valahonnan egy szélkakas kiált.
Felicián a papírt széjjeltépi,
s a hóba szórja, mint mérges hinárt.
Oly idegen e három szó fülének,
hol is hallotta?… s vajon mit jelent?…
Bundájáról a sok havat lerázta,
aztán bement egy csöndes kávéházba,
s a holdat nézte, a könyörtelent…