A tündérek vacsorája

A tündérek vacsorája szerző: Kis János

   Korán elholt gazdag szülék egy gyermeke,
Gróf Keszei, szépség s ifjuság remeke,
Mindennel birt, mire az asszonyok vágynak,
Még is gyülölője volt a házas ágynak.
Mammonnak, melly szívét rozsda gyanánt ette,
Magát már ifjontan szolgájává tette:
Szép, jó, nagy, felséges iránt érzéketlen,
Magához sanyarú, másokhoz kegyetlen,
Minden boldogságát csak abban találta,
Ha kincsét, s birtokát a vak nép csudálta.
Minden élők között csak gazdasszonyával
Éva lyányainak legravaszabbjával
Látta barátkozni, a világ csufjára,
A Rába balpartján épült régi vára.

   Egykor dohos mécse halvány világánál,
Zárt ajtók közt ülvén almáriománál,
Szíve bálványait abból előszedte,
S aranyán s ezüstjén szemét legeltette,
S egyszer is, a miről nem is álmodhatott,
Midőn tizenkettőt az óra kongatott,
Egy három arasznyi emberke mellette
Teremvén, illy nem várt hírrel rémitette:
Engem a tündérek királya küld hozzád,
S általam tudtodra olly izenetet ád,
Hogy fél óra múlva szobádat megszállja
S itt egész udvarát pompásan traktálja.
Vagy akarod vagy nem: vendégeid leszünk.
Hajnal hasadtáig vígan iszunk eszünk,
S akkorra föld alá setét országunkba
Eltününk, hol senki nem érhet nyomunkba.
Parancsold meg: senki motszanni se merjen,
Hanem megholt gyanánt ágyában heverjen.
Elköltözésünkkor királyunk számodra
Három ajándékot hágy, fordítsd javadra,
Orvosold meg velek lelked nyavalyáját
S intézd jobb cél felé életed pályáját."

   Igy szólván a törpe, könnyű szép módjára
Láthatatlanná lett s elsuhant dolgára.
A gróf felejtett most mulatni kincsével,
Bezárta ládáját reszkető kezével,
Nyakra főre magát az ágyba temette,
Két cselédjét, Katit s Palkót, becsengette,
S meghagyta keményen, bár melly zajt halljanak
Magoktól legkisebb hangot se adjanak.
Takaródzójába fülig elrejtezve
Várván várta mi van felőle végezve,
S csak hamar repűlő lángsebességével
S ezer kas méheknek siket döngésével
Hivatlan vendégit hallja megjelenni,
S tág ebédlőjében asztalnál helyt venni.
Azt is a tréfálás, nevetés neszéből,
S poharak százszoros öszveütéséből,
Bár szemét behunyta, eléggé sejthette,
Hogy a társaságot öröm élesztette.

   De mihelyt az első kakasszó hallatott,
A vendégek zaja tüstént elhallgatott,
S mint a szél, melly kurta tarlón fú suhogva,
Az ajtón kifelé mentek tódologva.

   A ház ura látván a játék illy végét,
Felejti lassanként kinzó ijedségét.
Nyughatatlan várja, hogy az éj kárpitja
Széljel vonattassék, ebédlőjét nyitja,
S borzadások között, mint a kit a halál
A sírból kibocsát, kémleli mit talál.
S im egy nagy ezüst tált, melly tíz fontot tenne,
S egy szivet, egy gyürüt, s egy kulcsot lát benne.
Melly becses ajándék! mint örűl magában
Hogy még nem birt kincs van ismét birtokában.
Örűl, vagy örűlne! de jaj nem sokára
Reá emlékezik a törpe szavára,
Melly arra intette hogy az ajándékot
Úgy nézze mint jóra serkentő szándékot,
Hogy velek lelkének sebeit gyógyítsa,
Utját változtassa, életét jobbítsa.
Itt elfogja szivét új kin, új gyötrelem,
Sokkép töprenkedik millyen veszedelem
Lappang a dologban, minek lehet jele
A hármas ajándék, s mit kell tenni vele?
Egész nap gyötrődik, váltig gondolkodik:
Hiában, semmikép el nem igazodik,
Mig éjfélkor ismét a tündér szolgája
Meg nem látogatja s így nem szól hozzája:
"Néked, kemény lélek, nincsen érző szived,
Nincsen gyürüd által eljegyzett szép hived,
Kulcsod nincs ládádnak akkor nyitására
Mikor jót kell tenni szegények számára.
Vad ember, szégyenlve gondold meg ezeket,
S ha jó kell, vetkezd le a jelelt vétkeket."

   Ujobban megrémül e szók hallására
A gróf, s már a dolgot nem véli tréfára.
Egész életének tüstént uj rendet szab,
Eltépi láncait, mint megszabadult rab.
Kincseivel siet hasznos sáfár lenni,
S a szűkölködőkkel, mint illik, jót tenni
Hív párt keres, kivel nemz olly magzatokat,
Kikből az ország nyer dicső oszlopokat,
S egy szóval a mammon alacsony szolgája
Olly férfivá válik, kit áldhat hazája.