A szfinx

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A szfinx
szerző: Oscar Wilde, fordító: Kosztolányi Dezső
Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám


Szobám sötétlő szögletén nagyon, nagyon régóta már
Egy néma, szép Szfinx csöndbe vár, árnyak közül sandít felém.

Olyan mozdulatlan és merő, még sose rezzent és hajolt,
Hiába ezüstlőtt a hold, hiába lángolt a verő.

Piroslik és szürkül a lég, holdfény hulláma nő-apad,
De nem megy Ő, ha kél a Nap s nem megy, ha az Alkonyat ég.

Hajnal lesz, Éj és Ő figyel, a furcsa Macska heverész,
Gyékényemen néz, egyre néz atlasz-arany szemeivel.

Gyékényemen csak banzsalit, mellén puha bundája rőt
Selymével betakarja őt, bodrozva hegyes füleit.

Jöjj hát, hatalmas, akarom! Te álmatag-álmos szobor!
Te furcsa-nagyszerű, komor! Félig asszony, félig barom!

Jöjj hát, te édes, renyhe Szfinx! Hadd simogassam melledet
S pöttyös hiúzi kellemed, míg térdemen alélva ringsz!

Hadd fogjam karmod ezt az ó ivort s farkad, mely göbölyül
Nehéz bársonymancsod körül, akárcsak egy Áspiskígyó.



Ezer fáradt század tiéd, fölötted már mind elhaladt
S én alig láttam húsz Nyarat felölteni az Ősz színét.

Te olvassz Hierogliphet homokkő-obeliszk falán,
Baziliszket láttál s talán röpülni a Hippogrifet.

Ó mondd, ott voltál, amikor Isis ölelte Osirist
S Kleopátra a drága díszt, gyöngyét feloldotta a bor

Nedvébe s kincsét megivá és amikor a nagy vezér
Sózott halat fogott s ezért a nő gúnnyal meredt reá?

S nézted Vénuszt, hogy könnyezett csókolva Adonist, a halk
Halottat s ugye Amenalk, a Nap-isten volt kedvesed?

S tudod, ki Thóth s a sápatag Io, ki holdasan kiált,
Ismertél sok festett királyt, kik gúlák alatt alszanak?



Nyisd fel atlasz-szemed szelíd éjét, mely mint a párna lágy!
Feküdj le, Szifinksz s dalold a vágy csudálatos emlékeit!

Dalold ama Zsidóleányt, ki Kisedével menekült
S a pusztán árnyékodba ült, pihenni vándornő gyanánt.

Dalolt a zöld alkonyatot, mikor a parton az árny
Dereglye surrant hangtalan s Antinous fölkacagott

S te szoptad a folyó vizét, bámulva szomjan az ivor
Testű rabszolgát és bíbor pomagránát száját, mi szép!

Dalold nekem azt a zömök kettős-bikát s az éjszakát,
Hogy másztál a templomba át, elhagyva gránit-oszlopod

S a bíbor boltokon csúnyán sikongtak skarlát íbiszek,
Míg künn gonosz harmat sziszeg a reszkető Nadragulyán.

S medencéjén krokodilus picsogott, füléről sötét
Dühvel tépdesve ékkövét, keresve, merre a Nílus

S te vitted a szent-szent Kígyót karmoddal, pálmafák alá,
Hogy vágyad csillapítaná s papok átkoztak szörnyűmód.



Mondd, kik szerettek azelőtt? ki bírt le te szörnyű ara?
Ki volt a Kéjed pohara? ki volt naponta szeretőd?

Óriás Gyík jött cammogón a szittyós part-sövényen át?
érctestű Griff ugrott reád legázolt állat-vackodon?

Irtózatos nagy víziló toccsant neked a ködben és
A Sárkány, az arany-mesés, gyötört-csikart, mint vízió?

Mily Rém röpült ki az öreg likiai sírból, hogy ott,
Míg láng-fejekkel rád rogyott csodákat adjon az öled?



Vagy elloptad a bús, süket vágyadnak és meghóditád
A hullámos Nereidát, kinek a melle, mint üveg?

Vagy látni vágytad volna tán a barna föníciait,
aki majd téged megtanít, ki Behemót, Leviatán?

Vagy akatusz-födötte út mentén osontál este lenn,
Hogy összecsókold esztelen a sötét etióp fiút?

Vagy míg a gálya lobogott alkonnyal a Nílus sekély
Morotváin s a denevér sodorta hornyolt templomod,

Kiszöktél a zátonyra, kis vizét átúszva hallgatag
S a roppant síri bolt alatt bordélyod lett a Piramis,

S pólyáit tépve hamarost ébredt a holtak csapata?
Vagy tán ágyadba csaltad a szarvas, csodás Tragelpahost?

A Légy-istent szeretted-e, ki verte a zsidókat, azt
S derékig mosdott borba? Pasht, kinek zöld berill a szeme?

Vagy ifjú tyrosid, aki csókosabb és szerelmesebb,
Mint Astarót galambja s szebb, az asszírt, kinek szárnyai

A furcsa héja-arc fölött ragyognak, mint a lenge füst
S a szárnyain vörös, ezüst ércpálcikák és fémkörök?

Vagy Ápis ugrott-e eléd a lábaidhoz, a merész,
S amelynek színe, íze méz, tündérrózsát dobott feléd?

Mily tikos arcod mosolya! Hát nem imádott vágyva sok?
Tudom, Ammon volt ágyasod s a Nílus volt a nyoszolya!

A víziló bőgött, ha ős pompába jött a Kedvesed.
Fűszerszám szele repdesett nyomába, gyanta és kenőcs.

Járt Ő a partnak fövenyén, mint ezüstgálya tocsogott
A vízbe s a hab locsogott, hogy érkezett a jövevény

A sivatagba, völgybe le, hol te feküdtél reszketeg
s reggel fekete melledet megérintette a keze.

Szájon csókoltad Szeretőd, a szarvas istent s erre ott
Trónjához állottál legott, titkos nevén nevezve Őt.

Szörnyű igékre oktatás, fülébe sugdosván s ezért
kevert bika- és kecskevért, szörnyű csudákra szoktatád.

Fehér Ammon hált te veled! A Nílus volt a nyoszolya!
S arcod torz-régi mosolya figyelte a Szerelmesed.



Olaj fénylett szemöldökén s mint déli sátor tárva volt,
Hótestétől az árva hold elsápadt és izzott a fény.

Hosszú haja kilenc araszt és sárga, mint az a topáz,
Mit félve csempész s tétováz eladni a jó kurd paraszt.

Az arca, mint a csobolyók gyöngyöt vető, friss újbora
S a tenger nem nevet soha, ahogy kék szeme mosolyog.

És tejfehér, vastag nyaka finom erekkel szőve kék,
S úgy hímzi selymes köntösét a drágagyöngy, mint zúzmara.



Gyöngy- s porfír-trónján állva Ő fénylett, hogy elvakult a föld.
Ivor mellén ott tündöklött a nagy smaragd, a drágakő,

A holdas ék, mit valaha a fekete és átkozott
Habokból a búvár hozott, tenéked, colchisi banya.

Aranynaszádját, mint cseléd voná sok részeg korbánt,
A bókoló sok elefánt letérdelt húzni szekerét

S a gránit-úton, ott, ahol hintóját vitte szerecsen.
Legyezte Őt a kerecsen-, a sólyom- és a páva-toll.

festett hajó neki csupa szalonna-követ szállított
S miből hétköznapon ivott, kriolitból volt a kupa.

Cédrusdobozt kapott, minő nincsen sehol, tündökletes;
Uszályát vitte a nemes: sok memphisi király, dicső.

Tízezer nyírt pap éjszak-nappal bókolt a templomán,
Tízezer lámpa halovány sugara reszketett, - de ma

Kölykével az alapzaton csak pöttyös vipera tanyáz,
mert összedőlt a büszke ház és rózsaszín márványa rom!

A vadszamár, bolygó sakál nyit erre rozzant kapukat,
A vaszatir itt párt kutat s a szent dobok közt kiabál.

Egy kékmajom ül egyedül a vén pillér-tetőn s badar
Nyelvvel mindent összehadar, amíg az oszlopsor ledűl.



Az isten itt van szerteszét, az aszú homokba esett,
de én láttam kétségbeesett titáni-nagy gránit-kezét.

A néger olykor idenéz, ha jó a sivatagon át,
rémülve látja a nyakát, mit át nem érhet semmi kéz.

És a szakállas beduin, a sárga burnuszos, fur
Arab, kinek Ő volt ura, elámul roppant izmain.



Menj és kutasd a roncsait, az esti hűs harmatba mosd,
A Szeretőd rakd össze most, hogy újra együtt lássad itt!

Menj és kutasd, hogy merre élt, hogy merre van a holt tömeg,
Az ágyasod! S a holt követ éleszd, gyújts benne szenvedélyt!

Fülébe szír himnuszt rikolts! szerette tested! és óhajt,
Locsolj hajára lágyolajt, takarja testét puha gyolcs!

Fejét övezze pénzfüzér! Sápadt száját piros gyümölcs!
rossz csípejére díszül ölts bíbort, mert vágyik a tűzér!



El Egyiptomba! Menj tova. Csak egy isten halt meg, kinek
Lándzsájával nyitotta meg az oldalát a katona.

De párod él mind és keres. Ott ül a roppant kapudísz
Alatt eb arcú Anubisz s lótuszvirággal egyre les.

Porfírtrónjáról szüntelen meresztve pillátlan szemét
A pusztából kiált feléd Memmon a sárga reggelen.

Nílus tört kürttel riog a sötét, iszapos nyoszolyán,
Menj és az áldott pocsolyán terem megint a gabona.

A párod él mind. Bájadat várják, ha hallják isteni
Szavad, ezen fog zengeni, vadul csókolják szájadat!

Szárnyazd föl a roppant hajót! Fogasd be ében szekered!
S ha az istent nem szereted, ki már réges-rég halott,

Kergess oroszlánt rézveres sivatagon, utána hát,
Fogd meg sörénye zászlaját és egy vadállatot szeress!

Feküdj mellé a rét füvén, harapjon torkába fehér
Fogad s ha elbődül, nem él, nagy bronz-comboddal fuss üdén

S ragadj meg egy tigrist buján, a foltos-arany tomporát
Nyergeld meg és tovább, tovább, nyargalj be Théba kapuján.

Cicázz vele szerelmesen s ha visszahorkan s mar nagyon
Jáspiskarmoddal verd agyon! törd össze agát-kebleden!



Mit vársz? El innen! Adj vigaszt! Már nem bírom tovább el ezt
A nézésed, kővé mereszt, álmos fönséged elriaszt.

Szörnyű-nehéz lehet nyihog s a gyertyám tőle lobbadoz,
Homlokomról csöpög a rossz éj harmata, halál-nyirok.

Szemed két hold egy babonás tavon és átokkal ver a
homlokomról csöpög a rossz éj harmata, halál-nyirok.

Verőered mérges zavar, torkod csak ásít feketén,
Mint lyuk, mit fáklyaláng s a szén a perzsaszőnyegekbe mar.

El! Már rohan nyugat fele a csillagok kénszín soka!
El! mert késő lesz és soha sem vesz föl ezüst szekere!

Nézd már a hajnal andalog a szürke tornyon és eső
Hull gyémánttájra, széteső könnyel vakítva a napot.

Milyek kígyófürt Fúria lopott el a mákkoszorús
Királynétól, ide a bús szobába, poklok Hurija?



Milye néma, béna és pogány szellem volt, aki idecsalt,
Lakomba, hol a gyertya halk világa reszket tétován?

Hát nincs fehérebb nálam, olya leprás, mint én és abban a
Pusztában Parphar s Abban a kiszáradt és rám szomjazol?

El innen, titkos, ronda Rém! E hát förtelmes fenevad!
Fölzaklatod a fene, vad ösztönt s barommá válok én.

Fényes hitem már nem ragyog, ébred parázna vágyam is,
Vérfoltos késével Atya jobb és különb, mint én vagyok.

Csalárd Szfinx! Már a Styx ereszt, látom révészét, Charonát,
Ki pénzért visz az áron át, legyen a szent kereszt

És sápadt terhe, ki a sír szélén egy lelket sem felejt,
Minden emberre könnyet ejt s mindenkiért hiába sír.