A szegény parasztnéphez beszéd

A szegény parasztnéphez beszéd szerző: Orczy Lőrinc

Akit ártatlanul az irígy kevélység
Vetett kisded sorsra, kibe nincs dicsőség,
Ki második ízen nem tudod atyádat
S munkáddal szolgálod hazád s királyodat.

Sok hasznos polgárból álló díszes község!
Kit becsül bölcs, megvét udvari nemesség,
Ó szegény paraszt nép! múljon bosszúságod,
Hallgasd, megmutatom a te méltóságod.

Mások hízelkednek a fényes nagyoknak:
Én tenéked írok, megvetett csoportnak.
Mikor te megnézed urak fényességét
És hozzájuk veted magad szennyességét:

Irígy mord kedvedből szerencsét átkozod.
Nem tudod, nyomorult saját boldogságod:
Te vagy, országoknak ki súlyát viseled,
Bőség s dicsőségét egyedül te hinted.

Akár a szerencsés király uralkodjon,
S igaz törvény által népet kormányozzon,
Akár pedig község régi szabadságból
Nem szenved hatalmast s kiment jobbágyságból.

Akár erőszakos nyertes fegyverével
Székét támasztotta kiontott sok vérrel
És maga magának adott oly hatalmat,
Hogy törvényt megvetvén bírjon sokadalmat:

Te karod, te munkád tartja mindezeket
Te adsz királyoknak erőt és népeket:
Sok száz fejedelem sok nemes országnak
Mit adott egyebet, vasat a lábának.

Nagy háborúk által földet pusztítottak,
Melyet te kezeid plántáltak, arattak:
Akárki mondja bár: aljas a mesterség,
Nem hiszem, sőt tartom, tied az emberség.

Te kapád; te ásód, te baltád, gereblyéd
Lemez vasad, villád, ostorod és ekéd
Szebben fénylik nálam mint arany bárányka,
Arany kulcs, csillagok, korona s pántlika.

Melyeket szerencse elhány trónus körül,
Kinek csak balgatag, de okos nem örül,
A te mesterséged első a világban,
Eredete vagyon a Paradicsomban.

Hát ha a mezőről kit kezed munkája
Megrakott kévékkel s fénylik az adója,
Néked hízelkedni bémegyek városra,
És szememet vetem csinos utcájára;

Nézek felhőt érő házakat, tornyokat,
Benne élő, mozgó, futosó urakat,
A sokféle színben öltözött papokat,
Műhelyeket, drága partékás boltokat:

A föld kevélykedik ezen lakosiban,
Fényességét pedig neveti titokban,
Itt minden mesterség vagyon virágjában,
Kincs a kincset szüli, vagy arany folytában.

Mert akár van olyan, kit csak a kevélység
Kigondolt, de hasznos az ilyen mesterség,
Akár pedig olyas, kit büszke embernek
Ezer móddal világ tett már szükségesnek:

Mindezen mesterek te általad élnek,
Nálad nélkül pedig városok éheznek,
A te kalapácsod zuhog vashámorban,
Te zörögsz, csikorogsz lisztelő malmokban.

Te simítod amaz erős bálványokat
Te fejed, te nyírod, a szelíd juhokat,
És ha gyolcs ing, selyem ruhában járhatunk,
Simább daróc, bársony leplet hordozhatunk,

Fonalát lányodnak orsóján pergették,
Te csire társodnak rokkájáról szedték.
Márvány kezed által jő isten házában,
Az arany általad fénylik palotában.

És a te csákányod vágja ezt mélységben,
Te mi hivságunkért olvadsz melegségben,
És nem elégedel jót hozni hazádra:
Terjeszted munkádat az egész világra.

Hidat versz tengeren, a kincset meghozod,
Kereskedés által mutatod jóvoltod,
Ha a fejedelem földet akar nyerni,
A te fiaidnak kell azért perelni.

A te csemetéid országok bástyája,
Te vagy a hanyatló trónusnak istápja;
Akár elbírt hazát tűztől kell menteni,
Akár hív fegyverrel erőt kell kiverni.

De kisded előttem a kevély uraság,
Kinek dicsősége a lusta puhaság,
Ki alszik henyélve szerencse keblében
Mint hasztalan here méhek közepében.

Utálom ilyenek veszett gyengeségét,
Csak semmiben tartom kölcsön nemességét,
Bátor fitogtassa aranyas galandját,
Kicsiny énelőttem, s elvesztette rangját.

Hamis bírák vagyunk, ha másképp ítélünk,
És nagyfülű szamárt nyergéről dicsérünk,
Becsület abban áll, közjónak szolgáljunk,
Magunknak, másoknak hasznára dolgozzunk.

Balgatagság téged, köznép! meggyalázni,
Te tudsz országodért mind élni, mind halni.
De még más jó vagyon, ki benned tündöklik,
Mely a nemességben ritkán találtatik:

Szelid ártatlanság tenálad megvagyon:
Vétkek uralkodnak csak a gazdagokon.
Gazdagoknak a kincs jóra akadálya,
Parasztnak jó erkölcs s igazság osztálya.

A királyok bírnak roppant országokkal:
A nagyok birkóznak sok méltóságokkal:
Te együgyű lévén, a fehért fehérnek
Mondod, embere vagy te igéretidnek.

Mint tetszik énnékem paraszt egyenesség,
Kit el nem csábított mostani veszettség!
Ennek daróc alatt a szíve tündöklik,
Hasonló a gyöngyhöz, ki sárban feneklik.

Sok te dicséreted jólelkű parasztság,
Nálad lakik, mulat még az ártatlanság,
A gyilkos kéz akar koronához nyúlni,
Felszentelt fejekről le kívánja húzni,

Vagy békés országot felháborítani,
És a törvényeket zúzni és zavarni:
Ily cselekedetbe te nem avatkozol,
Árulást, pártütést soha nem okozol,

S ha megtörtént, szélvész téged elragadott,
Akkor is uraknak hajója hordozott.
Sőt ha oroszlánok tigrissel ütköznek,
Ordítással hegyet és völgyet töltenek

Te munkás-hangyácska magad zsombikjában
Kuppaszkodol s élést hordasz garmadában.
Köszönöm az égnek e jótéteményét,
Hogy meg nem engedte sorsom veszedelmét:

Életemnek rendét oly sorsban ejtette,
Honnan az irígység alább nem vethette.
Mert kincs és gazdagság, s a többi fényesség,
Születéstől reánk terjedett édesség,

Szerencsés életnek kelepcét vethetnek,
De alacsony rendűk messze nem eshetnek.
Nem fényes palotán lakik a boldogság,
Arany kárpitok közt több a szomorúság.

Bár nézzünk ezüsttel megrakott táblákat,
Unalom rakja fel ide a tálakat.
Hat pompás ló húzza az arany szekeret,
De búskomor nagyúr ablakán tekinget.

Fényes ugyan neve, kit vett ősatyjától,
De ő messze perdült régi jó fajától.
S mi haszna, ha szíve nem hajlik emberhez?
Keze ki nem terjed a szűrös szegényhez?

Ámbár késérőknek nagy legyen serege,
Kicsiny az ilyenek belső tisztessége.
Bár mennyezet alatt dicsérve vezessék,
Térddel, főhajtással utcán köszöngessék,

Ily szines semmiből nem mérem azokat,
Tőlem nem préselnek ők áldozatokat.
Többször az ilyenek fényes nyomorultak,
Noha szemeinkre hályogot felhúztak,

Nézd, község, nagyoknak elbágyadt testeket,
Halálos beteghez hasonló színeket.
Alig hágtak által harminc esztendőket,
Máris támogatják reszkető térdeket.

A sok gyönyörűség fogyasztja élteket,
Idején és korán töltnek temetőket.
Mert az irígységnek forr bennek epéje,
Bosszúállásokra törődik elméje,

Fáradván szüntelen terhelő munkával
Gyulladnak vágyódás epesztő lángjával.
És a bársony alatt szív dobogásával
Fedik haragjokat s közlik barátjával:

Te pedig, jó közrend, ment vagy mindezektől,
Nem félsz, nem is rettegsz komoly betegségtől.
Mert munkás fáradság erőt ad tagoknak
Nem tartozol hinni hazug doktoroknak:

Te zöld gyepen nyugszol, nyújtózol kedvesen,
Az úr bársony párnán virrad keservesen.
Láttam én sok nagyot annyira botlani,
A szent szokásokat akarván bontani,

Szívekből kivettek legszentebb neveket,
Nevezni nem mertek fiakat, férjeket:
Te pedig egyenlő a régi atyákhoz
Fiadat bocsátván szomszéd leányához.

Nem félted, nyúlhasson másnak falatjához,
Ki halála után just kérjen osztályhoz.
Hány szegény üresen megy el urak mellett,
Kit a te házadban vár jó meleg szeglet?

Kinek ha nem lehet segíteni sorsát,
Zokogod szívedből romlott állapotját.
Igaz, nem oly színes, nem csinos te módod
Életben, beszédben s a te forgódásod

Nem oly formás, mint a mostani grófoknak,
Srófon járó mozgó cifrázott báróknak:
Kik szavakat szokták kettősen ejteni,
Káros hazugsággal a valót rejteni,

És hogy a barátot külsővel csalhassák,
Az álarcát szemek s nyelvekre felhúzzák.
Valamint együgyű vagy te ruházatban,
Olyan vagy, és még jobb, beszédben, szavadban,

Tiszta és ártatlan is életed,
Nincs rosszal keverve te gyönyörűséged.
Szurkos fiacskádnak hamis mosolygása,
Szeretett társodnak cuppant csókolása,

Szép idő, friss szellő, madarak szólása
Végzik örömödet, s egy tál zsíros kása.
Ha az innep eljött, fűzfa furuglyával,
Beelégszel danolsz vígan a dudával,

És jó szomszédoknak leülvén padjára,
Mosolyogva nézel ifiak táncára.
Végre közelítvén életed végnapja,
Bánat nélkül látod, hogy eljött órája;

Törődött test vígan száll koporsójában,
Lelked emelkedik isten országában:
Úgy van, te a halált nagy szívvel nézheted,
Merthogy a kisbíró nem gyötri lelkedet.

Szabadabb költözöl ez árnyékvilágból,
Mint nagy úr, ki mézet ivott poharából,
Azonban mint néked, császárnak, királynak,
Ki kell menni egyszer minden halandónak

Még nagy különbség is vagyon elválásban
Könnyebben szál paraszt mint király a sírban.
Tudod-e, hogy napnak, időnek folytával,
Porod öszvevegyül uradnak porával.

S e hosszas álomban mit használ, ki voltál?
Kapa volt, kard, király-pálca mit forgattál?
Nem kérdik jövendők: s csákót koronával
Összehúznak, csuklyát vitéz sisakjával.

Köznép, ne szidolmazd többé a szerencsét;
Nem néked osztotta nehezebb bilincsét.
Becsüld életedet, ne félj a haláltól,
Ez a part, hová kell jutni a világból.

Boldog a te sorsod, nagy a dicsőséged,
Megmarad, örökös lesz te fényességed.
Mert minthogy a virtus adja a nagyságot
A hibák, a vétkek az alacsonyságot.
A szelíd s jó ember király lesz igazán
Így emeltetik fel a füstös kacagány.