A szívbajos éjszakája
| A szívbajos éjszakája szerző: Krúdy Gyula |
Gesztenyefák álltak a ház körül, és mindenféle bogarakat termeltek, amelyek berepültek a közeli ház nyitott ablakán. A házban, amely csak akkora volt, mint az a házikó, amely valamely svájci kártyán szerepel: egy bolond költő lakott, aki szívbajával „laborált”, mint mondogatta.
- Csak gyertek, skarabeusok, pogány, nagy időkből itt maradott bogarak, egyétek meg a szívemet - mondta a szívbajos költő, amikor éjszakánként a gesztenyefák kimenőt adtak a bogaraknak, hogy azok a nagy fák biztonságain kívül megismerkedjenek a nagyvilági élet veszedelmeivel is. És a bogarak bejárogattak a költő ablakán a villamos körtéhez, az orvosságos pohárhoz, a tükörhöz, amely előtt nappal a költő szokott borotválkozni, és a kiskutyája megugatta a költő tükörbeli képmását, mint valami idegen embert. (A kutyák másként szagolják a gazdájukat, mint ahogy a tükrök mutatják.)
Egy ilyen éjszakán, amelyet a költő végzetes álomtalanságban töltött, miután nem merte lehunyni a szemét, mert félt már az álmaitól, mint akár az orvosaitól - könnyű nekik, ők itt maradnak -, egy éji bogár, sovány, fekete, vézna, mert a bogarak a maguk családjaiban egyformák, mint a gyermekek, egy éji bogár a költő mutatóujjára szállott, és kis szerveivel belekapaszkodott a költő bőrébe, s ott himbálózott. Valamit mondott is, de az nyilván ősegyiptomi nyelven volt, mert a költő nem értette, habár már vénségére azt hitte, hogy a világ minden nyelvét ismeri.
Csúnya volt, mint minden bogár.
- Mit akarsz? - kérdezte a költő, és azon gondolkozott, hogy milyen halálnemmel pusztítja el az éjszakai tolakodót. - Mit akarsz itt, hiszen még nem haltam meg, még érzem, hogy most éjfél előtti szaga van az éjszakának, a nagy éjfél messzire van. Talán valami történik is közben, hogy a nagy éjfélig sohase érkezzen el az óramutató. Talán megáll az idő fejlődő betegségem felett, és szívem mindvégig ilyen állapotban marad, amellyel majd csak lehet tovább „laborálni”.
A bogár szemtelen volt, mert a gesztenyefán nem nevelték tisztességre. Tovább is a költő mutatóujjába kapaszkodott, kapart szörnyű kis lábaival, mintha lyukat akarna ásni.
- Sohasem volt egymással dolgunk, mert mindig leráztalak magamról, ha a régi tavaszokon, nyarakon a kalapomon vagy a vállamon akartál elhelyezkedni. Ha nem mentél el az első fricskára, hát elmentél a pofonra. Ember voltam, erős, jól táplált ember, aki még rád is taposott, ha nem tértél ki útjából. Mit akarsz itt szemtelenkedéssel, hiszen még nem haltam meg?
A bogár valamely zizzenő hangot hallatott, amelynek bizonyára megvan a jelentősége az őskori nyelvekben, amelyeket úgy alkottak, hogy emberek, állatok egyformán megérthették. (Csak a halak maradtak némák.) A költő tovább kérlelte a gesztenyefa bogarát, mintha az valamely hatósági személy lenne.
- Tudom, hogy gazdád, a Nagy Fa haragszik rám, mert elfelejtettem felkötni rá magamat, holott erre az életben többször lett volna alkalmam, okom, akaratom. Talán ő küldött hozzám, hogy kétségbe ejtsél csúnyaságoddal, tolakodásoddal, nem nyugvásoddal, hogy eszembe jussanak nők, akiktől csak a legnagyobb furfanggal, balsorssal, az élet szerencséjével tudtam megszabadulni, hogy végre nyugodtan meghalhassak? Igen, te vagy az öreganyám, aki dióverővel kergetett; te vagy a szomszéd kislánya, aki gonoszságában egyszer megharapta a lábamat; te vagy a vak lány, aki halálos ölelésével meg akart fojtani, mint egy pók; te vagy Zongori kisasszony, aki azzal akarta figyelmemet felhívni bájaira, hogy gyakran leöntött szemetes vízzel az ablakából, ha éjszaka meglesett... Te vagy az a nő, aki halálig mardossa a férfiak szívét, aki miatt már annyian szöktek el a másvilágra. Mondd meg, hogy te vagy az, csúnya bogaram, aki halálom hírére megelégedetten bólintasz valahol: - én is hozzájárultam az elpusztításához.
Az éji bogár valamely túlvilági hangon felelt, amelyet talán csak azok értenek, akik a bogarak országába kerültek. És kénytelenek új nyelvet tanulni. Tovább is a költő mutatóujjába kapaszkodott a csápjaival, mintha halálos párbajt akarna vívni az okos, de beteg emberrel az éjszakának ez a kis kiküldött tudósítója.
- Most már tudom, hogy ki vagy! - kiáltott fel a költő felélénkülve, felelevenedve, mintha egyszerre világosság gyúlt volna agyában. - Te vagy az a gondolat, amely a beteg emberek ágyát körülvenni szokta. Te vagy a hátha, a halál reménysége, amely voltaképpen embertársai részéről minden embert követ lépteiben; a beteg embernek pedig pláne az ágya szélén ül ez a hátha, vakmerőn, bizakodva, és nem alaptalanul. Te vagy az a gondolat, amelyet voltaképpen minden embertársunk láttára érezünk: - a „pusztulj el”, a „fordulj fel”, a „törd ki a nyakad” és más hasonló jóindulatú fohászkodás vagy te, undok kis bogaram. Te vagy az a nemtelenke, amely lényecske nappal az emberek szemében bujdosik, amikor egymást nézik. Te vagy az a tudatlanka, aki egy belsőséges fohásszal akarja elintézni barátja vagy ellensége sorsát. Te vagy az a nemtudomka, aki az emberek gondolataiban lakik, hogy mindnyájan örökéletűek lesznek, és csupán a kiválasztottaknak kell meghalni.
A bogár megint zümmögött egyet, talán éppen olyan nyelven, ahogy Jézus Krisztus körül kiáltoztak, mikor az szenvedett.
A költő felhevülve kiáltott:
- De ellenségeim minden mesterkedése nem ér célt. Tudd meg, te csúnya bogár, hogy nekem hitelezőim vannak, akik nem engednek addig meghalni, amíg követelésüket ki nem fizetem. Tudd meg, hogy értem a legjobb imádságok hangzanak el, amelyek emberi életért az egeket ostromolják.
Szólt a költő, és végső elhatározással falhoz vágta a gesztenyéről jött bogarat, és azután elég békességesen aludt. Álmában persze megint utazott, szökött a hitelezői elől.