A parasztleány
| A parasztleány szerző: Gárdonyi Géza |
Egy februáriusi vasárnapon olyan enyhe idő köszöntött ránk, mintha már javában benne volnánk a tavaszban. A nap meleggel sütötte az iskola oldalát. A föld szikkadozott. A kertben minden tulipán kidugta az első levelének a hegyecskéjét a föld alól.
Ahogy künn pipázgatok a napsütésben, látom ám, hogy egy úrféle álldogál a kocsma előtt. Prémes kék kabát, májszínű kesztyű. Ott szivarozik. A botját a karjaiba fűzte a hátán. És nézi a litániákra szállingozó népet.
A prémes kék kabát ismerős volt nekem. A magunkfajta néptanító csak egyszer vesz téli kabátot - mikor megházasodik. Azután azzal együtt kopik, és öregszik, mígnem elszólítódik a Földről.
A kék kabát nem lehet másé, csak Szalay Miklósé, az én szomszéd megyebeli kollégámé, s ürge legyek, ha nem ő maga áll benne! A kesztyű is rávall, a szétvetett lábbal való büszke állás is! De hogy kerül ide ez az ember? És ha már itt van, mért nem siet hozzám? Hiszen régi iskolai pajtások vagyunk, s most is tartjuk a barátságot. Tanítógyűlésen, búcsún egymás mellé ülünk. Egymás születésnapjára köszöntőt írunk. Soha egymásra nem haragudtunk, egymásra rosszat nem beszéltünk. Sőt, én mindig dicsérem őt, hogy az ő vármegyéjében hozzá hasonló tanultságú tanító nem találkozik.
Most íme, oldalt fordul. Ő az! Ilyen kalapácsvégű orra, keskenyen fölkanyarodó szőke bajusza nincs másnak senkinek.
De hát mi lelte ezt az ember?
Egy kicsit tűnődtem, hogy várja-e, vagy hogy kilépjek és megszólítsam? Végre is kiléptem az ajtón, hogy üdvözlést intsek neki.
Hát ahogy kilépek az én alacsony kapumon, mikorra a fejemet fölemelem, Miklós nincsen. Mintha a föld nyelte volna el! Nézem, hogy hová lett? Hát a kék kabát csücske kiáll a kapuajtóból.
No, ez még furcsább!
Miklós bizonyára meglátott engem, és ahelyett, hogy a nyakamba rohanna, búvik előlem!
Megzavarodtan tértem vissza. Mi lehet az oka ennek a különös viselkedésnek!?
Eszembe jutott, hogy egyszer, mikor látogatásra hívtam, különös mosolygással rázta a fejét:
- Nem megyek én oda, pajtás, soha. Hívhatsz Amerikába, hívhatsz Afrikába, hívhatsz az Északi-sarkra, elmegyek a kedvedért. De ezen a földtekén a te falud az, ahová én el nem megyek soha.
Így felelt.
Azt gondoltam: tréfál. Az én Miklós barátom behörpintett olykor, és félrejárt a kereke. Hiszen nem is járt benne sohase. Hogy így félrehúzódott előlem, eszembe jutott a nyilatkozata. Hátha nem tréfált? Hátha van itt valami ügye-baja, ellensége, rossz emléke, vagy tudom is mije? És most restelli, hogy megszegte a fogadását!
Nem tudtam eligazodni a töprengéseimben.
Úgy estefelé egyszer csak betoppan hozzám.
A szokott melegséggel ölelkeztünk össze. Én nem mondtam neki, hogy már láttam. Ő se mondta, hogy már dél óta itt van. Csak annyit mondott, hogy a kocsiját a kocsmában hagyta, mert tudja, hogy nekem istállóm nincsen.
Hát jó. Bort tettem az asztalra, és beszélgettünk. De jobban csak én tartottam szóval. Ő szegény olyan volt, mint a felhőbe takart hegy. De vajon mi lehet a gondja?
- Hogy forog a világ nálatok? - kérdeztem egyszer. - Boldog vagy-e a feleségeddel?
- Hálistennek - felelte. - Csak éppen hogy gyermekünk nincsen.
- Az se nagy baj - szóltam vigasztalón. - A gyermek nagy kedvesség, de néha nagy szomorúság is. Az élet minden rózsáját bele kell olykor fonni egy halotti koszorúba.
Hallgatás szakadt a beszélgetésünkbe. Miklós az esti homályra pillantott az ablakon át. És szólt, mintha folytatna valami megkezdett beszédet.
- Szép ez a te falud. Csupa fa, és csupa rend. Egynehány embert ismerek benne. Él-e még az öreg Tatár?
- Az énekes?
- Az.
- Él, és buzgón vezérli a búcsúsokat.
- Hát az öreg Váróci?
- Koldul most is.
- Hozzánk is eljön néha, de persze csak nyáron. Hát az öreg Kevi?
- Meghalt.
- Hát Harmacziék? Veri még az asszonyt?
- Nem tudom, hogy verte volna. Ugyan már, hogy is verné! Csöndes nép az.
- Akkor mással tévesztem össze. Van-e gyermekük.
- Van.
- Hány?
- Egy. Ötéves fiúcska. A télen adták be az iskolába.
Ismét felhőzte valami gondolat. A beszélgetésünk ismét elnémult.
- Igyál hát - mondom. - Talán nem jó ez a bor?
- Dehogy nem - felelte magához térve. - Hol szerezted? Nagyon is jó!
Vacsora után ismét az ablakra áll a szeme. Az udvar nyugoti részére szolgál az ablakom, hát nincsen rajta kárpit.
- Látod-e - azt mondja - azt a csillagot?
- Látom - feleltem. - A Vénusz, vagyis magyar Vacsoracsillag.
A görögök Lucifernek hívták. A népnek: Zsidócsillag.
Már akkor megéledt, megvidámult. A régi beszédes, kedves pajtás volt. Az iskolában ültünk, mert ez az én vendégszobám. És itt pipáztunk, a második üveg bor mellett.
- Hej, az a csillag! - mondotta sóhajtva -, de gyönyörű szép csillag!
- Biz, az szép csillag. Azt olvastam róla, hogy éppen olyan, mint a mi földünk.
- No, ha az föld - szólt a csillagra merengve -, abba van eltemetve az én boldogságom!
Ez az ember kezd megborosodni - gondoltam.
De nem találtam el! Később láttam abból, amit elmondott, hogy van összefüggés a magaviseletében meg a szavaiban.
- Te olyan jó tollú ember vagy - mondotta aztán, mikor megeredt a nyelve. - Valamelyik vidéki lapban láttam egy történetedet.
Egypárszor én is próbáltam efféléket írni, de tudja a manó, nekem nincs türelmem. Hanem elbeszélem neked egy históriámat, azt írd le, ha tudod. Azt igazán érdemes lenne.
A história
Emlékszel tán rá, hogy mikor harmadévesek voltunk, én a tanév elején kimaradtam. Nem volt pénzem, hogy egyfolytában végezzek, hát elmentem egy évre tanítósegédnek. Valami elátkozott falu az a hely, a hegyek között. Ha a sasok útjáról nézhetné az ember, olyannak látná, mintha valami nagy sárga tyúk az erdőszélre rakta volna a tojásait. A tyúk a templom. A tojások a házak. Összevissza állnak. Egyenes utcája nincs egy se. Úri háza sincsen. Úr nincs is benne más, csak a pap meg a kántor.
Hát ott éldegéltem.
Egy ádventi reggelen a mise előtt kint állok az udvaron, s várom a kántort, hogy megyünk misére.
A hold sütött még. A sarat gyönge jég hártyázta. Hogy az út sáros volt a templomig, a szomszédból is a mi udvarunkon át jártak a misére.
Egy jómódú paraszt volt a szomszédunk. Egy rövid nyakú méltóságos palóc. Bíróviselt ember és kevés szavú. Annak a háza állt az iskola mellett. A két kertet egy sor orgonabokor választotta el egymástól. Félig fonott sövény, félig orgona.
Hát ahogy ott állok az udvaron, egyszer csak jön a szomszédnak a leánya. Kurta suba, piros csizma, térdig érő szoknya. A kezében imádságos könyv meg csipkekendő.
Jóreggelt mond.
Én, hogy ott unatkoztam, megszólítottam a leányt.
- Állj meg csak, Juli. Ejnye, de szép csipkekendőd van! Hadd látom!
A leány elmosolyodik. Átnyújtja a zsebkendőjét.
Azzal a leánnyal én azelőtt is mindennap találkoztam, de soha meg nem szólítottam. Közönséges parasztleány, sovány képű és barna szemű, mint más parasztleányok. Csak abban különbözik talán, hogy az alsó ajka kissé kijjebb áll, mint a felső. Mintha fitymálná a világot. De nem fitymálta, csak az ajka volt olyan. A szeme jámbor nézésű és okos. Olyan szeme volt, mint a kutyának. Akkor azonban, hogy a holdvilág az arcára sütött, meg a csizma magas sarka nyúlánkká emelte a termetét, tetszett nekem. Aztán hát abban is van valami, hogy egy elhagyott falusi udvaron, holdvilágos hajnalban, téli csöndességben eléje jön az embernek egy leány - akármiféle leány -, lehetetlen elbocsátani magunk mellett megszólítás nélkül.
És hát ő mosolygott. Hogyisne mosolygott volna. A paraszt mindig boldog, ha úrféle áll vele szóba. Érzi, hogy ő ezer esztendővel alacsonyabb sorú, mint az urak. A megszólítás fölemelés.
- Szép a kendőd - mondom neki. - De jó szaga van! Mivel szagosítottad meg?
- Mentával - felelte a leány.
- Nohát - mondom évődve -, ideadtad a kendőt, nem adom vissza! Hadd legyen tőle jószagú az én ládám is!
A leány elkezd könyörögni, hogy adjam vissza a kendőt. Mit szólnak a templomban, ha látják, hogy kendő nélkül jött? Meg az édesanyja mit szól, ha kendő nélkül tér haza?!
Minél jobban esdeklett, annál jobban tetszett nekem. A könyörgése olyan volt, mint a gerlicezokogás. Micsoda üde, édes hang! Igazán nem parasztnak való. És hát benne van a hangjában, hogy érti a tréfát; tudja, hogy én a kendőt csak játékból vettem el.
Bent a házban megcsattant a kilincs. A leány megrezzent.
- Hát majd megmondom, mikor adom vissza - szóltam neki.
S azzal magam is elfordultam, nehogy a kántor meglássa, hogy leányfélével beszélgetek.
Őszintén szólva, nem volt semmi szándékom azzal a leánnyal, csak éppen hogy unatkoztam ott; akárki jött volna, beszédbe állottam volna vele. Mikor a leány elsurrant, már meg is bántam, hogy nem adtam vissza a kendőjét. A magamfajta ember csak nem kezdhet parasztleánnyal!
Azokban a napokban kezdődött a disznótorok ideje. Hajnali misére ritkán mentem. Ha pedig mentem, nem találkoztam a leánnyal.
Aztán a tél múldogált. Ha nappal láttam is, nem állhattam vele szóba. Köszönt. Elfogadtam. Azzal tovább mentünk, ki-ki a maga dolgára.
A zsebkendő ott hevert a ládámban. Ahányszor láttam, mindig bosszantott, hogy nem adtam vissza. Azt meg nem tehettem, hogy valami gyerektől küldjem át, vagy hogy magam vigyem át hozzájok.
Aztán jött a tavasz.
Egy május eleji napon sétálok a kertben. Nézem, hogyan indul termésnek a kajszibarack. Ahogy a szomszéd kertbe pillantok, látom, hogy káposztapalántát ültet ott a leány.
Micsoda karcsú, hajlékony teremtés! Mezítláb van és ahogy hajladozik, előfehérlik a lábikrája. Grófkisasszonynak se lehet különb!
A láb csodálatosan szép része a mezítláb járó embernek, de festők se figyelmeznek rája. A gyermek lába milyen formás! És a parasztleány lába milyen tökéletes! Persze csak húszéves koráig. Azután eldurvul.
Juli még csak tizenhat éves volt. A lába formája még megvolt abban az üde gyöngeségben, amelyben Éva anyánké lehetett, mikor a paradicsom gyepén járdogált. A mellecskéjén is akkor kezdett feszülni az ing. A nyaka azonban már gömbölyű volt és hajlékony, mint a hattyúé.
Darabig néztem a kerítésnél állva. Aztán megszólítottam:
- Mit csinálsz, Juli?
- Tetszik látni - szólt fölemelkedve.
És elpirult.
A kertben már lila fürtökben virágzott az orgona és bimbózott a pünkösdi rózsa. De én édes Istenem! Nincs szebb virágzó orgona a tizenhat esztendős piruló leánynál!
Megint megszállt az ördög!
- A kendőd már régen nálam van - mondom neki. - Vissza szeretném adni. Ha kijössz ide napnyugta után, visszaadom.
- Tessék visszaadni mostan.
- Este.
- Nem: mostan.
- Most megláthatná valaki. Aztán szóba tennének, hogy mi közöd velem?
Nézett és hallgatott. A nyakán közönséges égszínkék üvegből való gyöngy volt. De úgy illett neki, mintha drága gyöngysor volna. És hát az arca kedves volt. Melyik leány nem kedves, ha pirul, ha mosolyog, ha tiszta és csillogó a szeme?
- Hogyan jöjjek ki este? - szólt elkomolyodva, szinte bánatosan. - Nem, nem jöhetek ki.
- Anyád miatt?
- Nem anyám miatt.
- A nénéd miatt?
- Nem a néném miatt.
- Apád miatt?
- Nem.
- Az öcséid miatt?
- Nem.
- Hát?
Két fiúöccse volt neki. Meg a nénje is ott lakott az urával együtt. Az anyja zord képű vén, ködmenes parasztasszony.
A leány lesütötte a szemét. Azután csak úgy a szeme szögletéből pillantott reám:
- Micsoda leány volnék én, ha este kijárnék a házból?
No, ez elég volt nekem. A parasztleány igazítja meg a tanítót.
- Ahogy akarod - feleltem vállat vonva. - Ha nem jössz, én bizony nem hordozom utánad.
És, hogy hirtelenében okosabbat nem tudtam mondani, csak tömögettem a pipámat.
A leány folytatta a munkáját. Egyszer megint fölnéz:
- Hát jó, tanító úr, kijövök este egy percre, de csak egy percre. De ígérje meg, hogy nem gondol rólam semmi rosszat.
Még ez is!
- Ígérem - feleltem hidegen.
És anélkül, hogy elbúcsúztam volna tőle, tovább sétáltam a kertben.
Már bosszantott, hogy találkozóra szólítottam a leányt. Mit kisasszonyolom! Mit akarok vele! Az ilyen leányok havi három forintért hányódnak a konyhában. Piszkosak, neveletlenek, hagymaszagúak. És csak annyiban különböznek az állattól, hogy ruhában járnak. Szerettem volna áthajítani a kendőt, s nem szólni többé hozzá sohase.
Igazán mondom, hogy csak a kendő miatt mentem már este ki a kertbe. Visszaadom neki, aztán pont.
Hát vacsora után a zsebembe tettem a kendőt és pipára gyújtottam. Kisétáltam a kertbe.
Várnom kellett reá.
Csöndes, homályos májusi est volt az. A fák még itt-ott virágzanak: a kései almafák, kései körtefák. Az ég félig felhős, félig csillagos. Olykor egy cserebogár búg el mellettem, aztán még mélyebb a csöndesség.
Egyszer csak hallom a leány szoknyájának suhogását.
Megáll a garádnál.
Néz.
A hold a fejére süt. A karján az ing bokra olyan, mint két csomó fehér gyöngyvirág.
Én is csak álltam és néztem.
- Nem félsz magadba járni? - kérdeztem végre, ahelyett, hogy a kendőt szótlanul odaadtam volna neki.
Mert ahogy ott állt velem szemben a sötétlő vén barackfa előtt, a szemem kívánta, hogy ne mozduljon el.
- Nem félek - rebegte valami különös meleg hangon.
De lehet, hogy csak én hallottam olyannak. Este holdfényben, öreg fák között minden megváltozik. Ő olyan volt, mint az úri parkokban a kezetlen milói szobor. A háta mögött sötétlő fák, és köröskörül földszaggal teljes esti levegő és csöndesség.
Aztán hát beszélgettünk. Olyan semmiségekről beszélgettünk, amiket nappal is akárki előtt is elmondhattunk volna. És mégis susogva mondtuk el. Nekem érdekes volt az ő együgyű beszéde. Tavaszi estén minden érdekes. A lombok susogása is érdekes. Pedig a lombok susogása értelmetlenebb a parasztbeszédnél is.
Mikor végre megmozdult, hogy visszatérjen, azt mondottam neki, hogy a kendőt bent felejtettem a szobámban.
- Jaj! - felelte szemrehányóan -, hát akkor mért jöttem én ki?
És vonaglott a fehér ingvállban.
- Holnap ilyenkor visszaadom. Nem beszélsz talán velem szívesen?
- Dehogynem - felelte tétovázva -, de lássa, olyan furcsa...
- Nincs abban semmi furcsa.
Hallgatott.
Én letörtem egy virágfürtöt az orgonasövényről és az arcára veregettem. A leány behunyt szemmel állta.
- Mit gondolsz most? Mondd meg őszintén!
A leány megrázta a fejét, mint aki álomból ébred. Sóhajtott:
- Nem viszen az jóra, ha én ide kijárok.
Erre nem tudtam mit felelni. A leány jóéjszakát susogott. Eltűnt, ugrálva, mint mikor a pipiske ugrál a fűben.
Darabig utána néztem. Még akkor is ott álltam, mikor már a kertajtót bevonta. Éreztem, hogy szívesen beszélgettem vele, és hogy az ő távozásával megüresedett a kert. És ekkor fordult belém az a gondolat, hogy fiatal vagyok és ő is fiatal. Mit is mondott Szárdanapál: Egyél, igyál, szeress! - a többi minden babszemet sem ér!
De aztán mikor megmosdottam a jó hideg vízben - mert este mosdok most is -, akkor lehűltem, és leszóltam Szárdanapált.
Igazat mond az a leány, hogy nem viszen jóra, ha folytatjuk az esti beszélgetéseket. Én elvégre is példaképül állok a községben, nem pedig, hogy az Ovidius lángjára oktassam a parasztleányokat. Nem becsületes valami, amit tettem! No, holnap visszaadom a kendőt, aztán mingyárt hátat is fordítok minden mezei ördögnek.
Hát a következő estén át is adtam neki a kendőt. Hanem, hogy igen gyönyörködtetően karcsú volt a dereka, én bizony megpróbáltam, hogy fél karral körülfoghatom-e?
A leány ügyesen kifordult a karomból, csak egy pillanatra éreztem a dereka puhaságát.
Megállt kétlépésnyi távolságban, mint a megriadt őzike és bámulva nézett reám:
- No lám! - mondotta szemrehányó hangon.
- Mit: no lám!?
- Nem tudja-e hogy...
És hallani véltem a szíve szaggatott dobogását.
Halkan fejezte be:
- ...hogy én leány vagyok.
- Dehogy nem - feleltem nyugodtságot erőltetve hangomra. - Ha tuskó volnál, nem akartalak volna megölelni.
De magam is meg voltam indulva. Öleltem én már kisasszonyfélét, de az a cudar míder: akárcsak kapufélfát ölelne az ember. Őrajta hát nem volt míder. Mintha egy liliombokrot öleltem volna át, s a tavasz minden balzsamos szellője suhant volna rajtam végig.
A leány valami különös lágyságú panaszos hangon szólott.
- Hibát követtem el, hogy kijöttem.
Aztán már nem tudom, mit beszélgettünk. Néhány perc múlva megint egymás mellett álltunk és én nem öleltem meg többé, csak épp hogy mellette álltam és csodáltam az arca körvonalait. Egyszer rátettem a kezemet a kezére és azt mondtam neki:
- A kezed forró. Milyen forró a kezed!
És ő hallgatott.
Másnap megint találkoztunk. Nem akartam pedig. Láttam, hogy tartózkodó és hogy az élet ügyeiben olyan okos, mint akármiféle úrinő. Tudja, hogy ő érték. És tudja, hogy vége az értéknek, mint a vasnak, ha belekap a rozsda. De ha napestig is megvoltam abban az eltökélésemben, hogy nem megyek ki többé a kertbe, amint az első csillag feljött, s a kertet beburkolta az esti sötétség, valami kihúzott hozzá. Nem szerelem. Hiszen nem voltam én belé szerelmes! De rabul ejtett az a melegség, vagy micsoda, ami kiáramlott abból a leányból.
Szereted te is a jácintot? Oh, az csodálatosan gyöngéd és üde virág. Mikor mellette álltam, úgy éreztem, mintha egy nagy jácint mellett állnék. A jácint vonzott ki engem, az emberi jácint.
Ahogy megint beszélgetünk, végigsimítom a tenyeremmel az arcát. Meleg volt az arca és sima, mint a bársony.
- Ne tegye ezt többé - mondotta az arcát elvonva.
De ez a hang kérlelés volt és nem tiltakozás.
- Miért ne - feleltem -, hiszen ezzel nem vétek ellened. Milyen sima az arcod, milyen szép a te szemed!
És akkor megint megöleltem. Két karral öleltem meg, és ahogy a mellemre esett, az én ajkam bizony az arcára tapadt.
Én édes Istenem, micsoda bolondság! Micsoda szamárság! Azaz, ha jól meggondoljuk: nem is bolondság, nem is szamárság. Hát mi jó van egyéb a földön! Az ész dolgai, azok mind hidegek, s akármilyen okosságok is, mind csak nyugtalanság, elégedetlenség. Csak az a mienk, ami a szívünké! A leány kibontakozott.
- Mit akar velem? - rebegte elfulladó, könyörgő hangon. - Mért cselekszi ezt? Én nem vagyok úri leány, és maga nem parasztlegény. Hova gondol?
- Nem gondolok semmit - feleltem. - Fájt talán, hogy megcsókoltalak?
Nem felelt.
Csak álltunk. Az arcunk égett. Szégyenkeztünk mind a ketten.
De együgyű is az ember, Istenem!
Hát aztán minden este kiszökött és beszélgettünk. Néha megöleltem, megcsókoltam. Néha a mellemre dőlt és én ott ringattam. Pusmogtam a fülébe mindenféle kedves szavakat. És hát nem ismertem magamra, mikor vele voltam.
De ennél több nem történt.
A sövény köztünk volt. Ő nem jött át, én se léptem át hozzá. Féltem az apjától.
De a vágy megáradt folyó. Hullámot ver, ha gátat talál. Azt gondoltam, a sövény a gát. Csak a sövény...
De nem az volt pedig.
Esett egyszer az eső, és hogy ő megint nem akart átjönni, én mentem át a pajtájukba. Teli volt az szénával, és illatos sötétséggel. Nem láttuk egymást, csak éreztük.
Hát ez is olyan állapot, amiről a költők nem írtak még verset. A vakok szerelme. Milyen hangzatos cím lenne! A két fiatal nem lát egymásból semmit. Ülnek a sötétség óceánjában. És érzik is egymást. A kezek találkoznak. Az arcok összesimulnak. Az eső csendesen suhog. A széna jószagú. Hát kell-e a Rotschild kincse, hogy az ember boldog legyen?
Több kell annál!
Hanem az a több... Hogy röviden fejezzem ki magamat, a leány olyan természetű volt, mint némelyik részeg ember, aki akármennyit iszik is, akármilyen jókedve van, mindig józan marad.
Hajnalig ott időztem, s másnap szinte beteg voltam az álomtalanságtól.
És morgott bennem a becsület:
- Úr vagy te? Tisztességes ember vagy te? Tanító vagy te? Nem szégyenled, hogy egy mezítlábos parasztleánynak több az esze és több a lelkiereje, mint neked!
S hogy egész nap így korholtam magamat, sikerült este a szobában maradnom. Nem, nem megyek ki többé! Elvégre is ura vagyok a lábamnak. A lábnak kell odamennie, ahová én akarok, nem pedig nekem, ahová a láb visz! Nagy szórakozottan átbeszélgettem az estét a kántorral, aztán lefeküdtem.
Sokáig nem tudtam aludni, mintha csak a hajamnál fogva húzott volna valaki, úgy kellett küzdenem magammal.
De lebírtam magamat.
Gondoltam, csak az első nap ilyen nehéz, mint a koplalásban, aztán már rendes kerékvágásba igazodunk.
Hát másnap ahogy lefekszem, megint érzem a húzást. Az esticsillag húzott. Ahogy beragyogott az ablakomon, mintha egyre azt susogta volna: Tavasz van, tavasz van! Az emberi életnek is csak egy tavasza van. Ha elmúlik a tavasz, vissza nem tér többé soha!
Nem bírtam tovább. Felöltöztem és kimentem a kertbe. Megálltam az út közepén és néztem a kerítés felé.
Semmi hang. Semmi leány! A hold szarva eléggé világít, hogy megláthatnám.
Sajoltam, hogy nem látom, de örültem is. Mert való igaz az, hogy egy ördög meg egy angyal kíséri az embert. Néha küzdenek. És amelyik győz, annak kell engedelmeskednünk. No, a cirkuszokban nincsen olyan versenybirkózás, mint ahogy énbennem mindennap birkózott ez a két lélek. Tegnap az angyal győzött, ma az ördög. De lám, az ördög megjárta. Mert a leány nem jött ki. Az angyal tapsol, és én most szépen visszatérek.
Ahogy ott álldogálok a kert közepén, s éppen indulnék befelé, halk kattanást hallok. A szomszéd kert ajtócskája kattant.
Jött.
Sietve, nesz nélkül jött az árnyékon. (Az ingválláról láttam, ahogy el-elvillant a lombok között.) És egyszer csak felbukkanik az orgonakerítésnél a holdfényben, mint ahogy Vénusz kiemelkedik a tenger hullámaiból.
Ugyan, ne mosolyogj az én római hasonlataimon! A rómaiak okos emberek voltak, mink pedig műveletlenek vagyunk. Ha az ember aranypénzt talál, bezzeg nem bánja, ha görög, ha római!
Tölts inkább a poharamba! Szervusz!
Hát ahogy felbukkant, nem bírtam elfordulni. Odamentem:
- Itt vagy?
- Már harmadszor.
- Tegnap is vártál?
- Hajnalig.
- Szándékosan nem jöttem ki. Most se tudom, miért vagyok itt? Te csak játszol velem, mint a macska az egérrel!
A leány hallgatott. A feje lekókadt.
- Nem hittem, hogy ilyen a tanító úr - susogta szelíd szemrehányó hangon. - Mért kíván tőlem olyasmit, ami...
- Micsoda olyasmit?
- Én valamikor az oltár elé állok, és aki odavezet, nem azé lesz-e testem, lelkem, becsületem?
- De hát akkor mért jársz ki hozzám?
Erre nem tudott felelni. De ahogy magamhoz vontam, éreztem, hogy a szíve úgy ver, mint a kallós malom.
És most következik a legbolondabb:
A leány felfogása változhatatlan - ezzel le kellett számolnom. A nép eszmeköre kicsiny. Némely felfogása, mintha vasból volna verve, hajlíthatatlan. A becsület fogalma is más nálok, mint nálunk. A lopás, ha tyúknál kisebb értékű valami, nem érinti a becsületet. Fát lopni az erdőről, őzet lőni orvul, verekedésben megölni valakit, nem árt a becsületnek. De ha egy leány haja szálát véletlenül a kabátomon pillantja meg valaki, a becsület elolvadt, mint a hó.
Az ilyen fogalom olyan mély gyökerű, hogy azt lehet mondani, ők élnek benne, s nem a fogalom ő bennök. Benne élnek, mint a féreg a gerendában. Ha kiveszem belőle, vége!
És én ezt tudtam, és mégse bírtam bontani a kapcsolatunkon. Ahányszor láttam, remegtem. Az a himbálódzó könnyű járása, az a csupa rejtelem szeme... Ha nappal találkoztunk, és közömbösen kellett elhaladnunk egymás mellett, és rámpillantott... Vagy ha szóba álltam asszonyokkal, és ő is velök volt és rámnézett.
Hányszor elgondoltam, hogy mért nem vagyok én parasztlegény?
Elvenném ezt az okos, szorgalmas, tiszta, mindenképpen tiszta, kedves leányt. De hát aki benne nőtt az úri ruhában, úri szokásokban, hogy járjon kapálni, kaszálni? Még a ruhát csak felvehetnénk, de az a szokatlan nehéz állati munka, az lehetetlen nekünk! Leander átúszta Helleszpontuszt, de ha kapálnia kellett volna Héróért, nem hiszem, hogy kapált volna csak félnapot is.
Hát már most ítéld meg magad, nem szégyenletes bolondság-e minden este várni-várni a csillagot, a Vénuszt, amelyik a magasból azt mondja: Szeressetek! S hallgatni egész éjszakán át két lelkiismeretnek a tiltakozó susogását: Nem szabad! Nem szabad! Epedni az istenek poharáért, holott előre tudja az ember, hogy innia nem lehet belőle!
És én mégis minden este beálltam Tantalusznak.
A leány, az bolondabb volt még nálam is. Mikor arattak, begyalogolt minden este a faluba, s velem időzött egy-két óra hosszát. Mindig elkísértem vissza az erdőszélig. Aztán meg én jártam ki hozzá, mert sajnáltam, hogy annyiról bejön.
Azt kérdezed, hogy a leány családja nem szólt-e közbe.
Nem.
Abban a faluban ma is az a szokás, hogy a leány elmegy esténkint a maga választottjához találkozóra. Mikor meg már jegyesek, a legény oda is járhat a házhoz. Sőt ott is hálhat. A leányra senki se vigyáz. S a legény annyira tudja, mivel tartozik a becsületének, vagy hogy a leány annyira erősen óvja a fehérkendőjét, hogy soha abban a faluban semmi botlás nem történik.
Hát Juliról is tudták, hogy jár valahova. Csak azt nem tudták, hogy hozzám. Lehet, hogy egypárszor faggatták is. De ő persze nem mondta meg. És hát a paraszt ismeri egymást. Ha valamelyik nem akar valamit megmondani, abból ugyan ki nem veszik harapófogóval se!
Elérkezik augusztus vége. Mondom a leánynak, hogy nekem még egy esztendőt tanulnom kell. Úgy búcsúztunk el, hogy örökre elválunk. Sírt persze, és - mit tagadjam - én is elérzékenyültem.
- Isten áldjon meg, Juliskám! - mondottam -, talán nem látlak többé sohasem! Akárhányszor eszembe jutsz, tíz esztendő múlva is arra fogok gondolni, hogy ez az élet elmúlik, és hogy van egy parasztember a világon, akinek a szívedből több jut, mint nekem jutott.
Azt hittem, elájul.
Szeptember első napján kocsira ülök. A kántornak azt mondtam, hogy egy hétig ne fogadjon helyettem senkit; ha nem akad valami mellékes keresetem a városban, visszatérek. A szülőim akkor már nem éltek, és én apró diákok tanításával gondoltam, hogy fenntarthatom magamat.
Hajnalodott, mikor a kocsi kiindult velem. A faluban még mindenki aludt. A szomszéd ház is csendes volt.
- No, Isten veled, Juliska! - gondoltam. - Isten veled, falu tulipánja! Isten tudja, látlak-e még valaha az életben!
A kert sarkán visszapillantok. Ott áll felöltözötten, sápadtan. És néz, néz rám kimondhatatlan szomorún! Int a kezével búcsúzót.
Szerettem volna leugorni, hogy még egyszer megcsókoljam, de a kocsis miatt nem tehettem. Hát csak visszaintettem neki.
Azt hiszem, amit eddig elmondottam, nem érdemes megírni. Az életben bizony nem olyan fordulatosak a regények, mint a könyvekben. De várj, a második rész, az érdekesebb. Azt inkább megírhatod.
A városban ott lődörögtem hat napig. Nem kaptam több tanítványt, csak egyet. Azért mindössze három forintocskát fizettek volna. No, vissza: még egy esztendőre!
Hát visszatértem nagy búsan. Úgy kell élnem, hogy megtakarítsak a jövő tanév kezdetéig legalábbis ötven pengőt.
Beesteledett, mikor megérkeztem. A kántor örömmel fogadott. Én azonban bús voltam, mint a kivert bika.
A sorsom szegénysége búsított. Annyira búsított, hogy Juliska a leforgott hat nap alatt kiment az eszemből. Inkább a falban álló szögre gondoltam akkor, ahova felakasszam magamat. De hogyisne! Tizenkilenc éves voltam, és ahelyett, hogy mester lehetnék valahol, még egy évre odakényszerítenek a tudomány tőgye alá! Az ördög égessen meg minden tudományt!
Tíz óra után le akarok feküdni, hát az ablakomon halk koccanást hallok.
Odapillantok.
Egy női árnyék.
Kinyitom az ajtót. Csak a nyakamba omlik, mint valami virágos bokor. S hull az orcámra a forró harmat.
- Csakhogy visszajött! Oh, azt hittem, a szívem megszakad!
Olyan volt, mint az őrült. És hát bizonyosan azt gondolta, hogy őmiatta tértem vissza.
- Itthon marad-e? - kérdezte remegve.
- Egy évig, Juliska.
- Egy évig? Hát akkor én most már nem bírom, akármi lesz is velem, de egy évig legalább boldog leszek!
Olyan volt, mint a részeg! Mint a részeg, aki egy ideig csak aprópénzt veteget a cigánynak, utoljára meg odacsapja egyszerre minden pénzét.
Hanem mi történt? Hogy a Juliska szeme folyton könnyes volt, míg én odajártam, a családja kitalálta, hogy miféle legényhez járogat! Elképzelhető, micsoda aggodalmat keltett az én visszatérésem! A leány elbeszélte, hogy amint meglátták a kocsimat, s rajta engem is, az apja fölvette a furkósbotot és így szólt a lányának:
- Látod ezt a botot? Látod azt az urat? Hát tudod azt is, hogy én tréfálni nem szoktam!
És a leány este már nálam volt.
Nekem most már azt illett volna mondanom, hogy:
- Hallod-e, Juli? Eredj haza! Tüstént eredj haza! És többé hozzám ne szólj! Többé énrám ne nézz!
De csak elgondoltam ezt, mondani nem mondtam. És ebből láthatod, hogy az embernek, szabad akarata nincsen. Papnak is mondtam már, hogy nincs szabad akarat. Az ember csak labda. Ismeretlen erők játszanak mivelünk. Arra forgunk, amerre azok akarják!
Mindössze annyit tettünk meg, hogy attól fogva nem este találkoztunk, hanem éjjel, és minden éjjel más helyen. Réten, erdőn, fűzfa mellett, kertek alatt, templom oldalában - röviden mindenütt, ahol éjjel ember nem jár.
Egy szép őszi éjjelen a temetőben volt a találkozónk. A hold teljes fénnyel sütött. Juliska késett. Én unalmamban egy rég elhunyt földesúrnak a sírkövét betűzgettem.
Végre jött. Nem futva jött, sebes szoknyasuhogással, mint szokott, csak lassan, mintha andalogna. Mikor hozzám ért, szokása szerint a nyakamba borult.
- Alig bírtam kijönni - rebegte. - Apám a feje alá tette a kulcsot. Meg kellett várnom, míg elalszik.
- És kiloptad a feje alól?
- Ki.
A hangja szokatlanul bágyadt volt. A két szemét kék árnyék fátyolozta körül.
- Beteg vagy talán?
- Nem. Nincs semmi bajom.
Később, ahogy ott ülünk a sírhalmon egymás mellett, egyszer csak leereszti a kendőt a nyakán, s félrevonja az inge vállát.
- Nézze - szólt szomorú mosolygással -, mit kell nekem kiállnom magáért!
Fehér vállán egy lefelé húzódó széles kék folt tűnt elő.
Megdöbbenve néztem rá. Ő a mellemre hajtotta a fejét.
- Bizony, ha ki nem vesznek ma az apám kezéből, agyonver.
Nem tudtam szólni, csak megcsókoltam a kék foltot.
Ő folytatta:
- Mióta megtudták, hogy magáért ver a szívem, nincs énnekem nyugtom. Hol csigáznak, hol kérlelnek. De mikor legjobban csigáznak, akkor se mondok mást, csak azt, hogy akárhogy összetörhetnek, de a szívemen hatalmuk nem lehet!
Megrendülve hallgattam a szavait. Nem is tudtam mit felelni. Csak mikor elváltunk, akkor mondtam neki:
- Hallod-e, Juli, én nem veszem a lelkemre, hogy téged miattam gyötörjenek! Jobb, ha otthon maradsz...
Megállt és szomorúan mosolygott:
- Ne gondoljon maga avval. Tehetnek-e már többet velem, mint amit eddig tettek?
De nem bántották többé. Látták, hogy se szó, se gyötrés nem változtat rajta, hát leszámoltak vele. Nem is kellett már éjjeleznünk: találkozhattunk este is. Csak az apja, különben is mogorva ember, az nézett rám sötéten.
És ebben is érdekes a parasztlélek gondolkodása. Az öreg, valahányszor az utcán találkoztunk, köszönt nekem. Csodálkoztam persze. Inkább vártam azt, hogy leszúr, mint azt, hogy jónapot kíván. Ha nem láttam volna a kék foltokat a leányán, azt gondoltam volna, hogy nem tud semmit. Egyszer meg is szólítottam. Felelt röviden és illedelmesen. De ahogy rám pillantott, a tekintete olyan volt, mint nyáron a jégfelhő.
Hát, gondoltam, ez nem is csoda. Én gyújtottam fel a házát, hogy nézhetne rám szívesen!
Hanem egyszer a réten találkoztam az öreggel. Vadászni mentem, s ő is ott kaszált egymagában. A gyalogút szembevitt vele és én éreztem, hogy jó szóval tartozom neki. Mikor odaértem, rákiáltottam:
- Jó napot, Antal bácsi! Fog-e a kasza?
Nem felelt. Rám se nézett. Csak kaszált tovább.
Akkor értettem meg, hogy a faluban nem nekem emelgette a süvegét, hanem a falubeliek szemének.
Pedig hát tudott már a Julcsa hibájáról az egész falu. Hogy hogyan szivárog ki az ilyesmi, meg nem foghatom! Én nem szóltam senkinek, sőt magam előtt is restelltem, hogy parasztleány a kedvesem. A családnak se volt mit dicsekednie a titokkal. És mégis tudta mindenki, hogy Julcsából nem lesz asszony sohase.
És mégis lett.
A városi vásáron meglátta Julcsát egy szomszéd vármegyéből való legény. A kocsma udvarán egymás mellett állt a kocsijok. Ott ebédeltek tarisznyából, mint a parasztok szoktak. És hát beszédbe elegyedtek. Az öregek elmondták egymásnak ügyét-baját. A legény is váltott szót a leánnyal. Egyszer csak odalátogat úgy két hét múlva a legény.
Julcsa újságolta este, hogy kérője van. Persze, nem örömmel mondta, mint más leányok, hanem szomorúan:
- Hát eredj hozzá, Julcsa. Szerencse ez neked, nagy szerencse. A mi bolond ismeretségünk csakis így végződhetik jól.
- Hogy menjek hozzá?
S hogy ezt kérdezte, olyan volt a hangja, mint a temetési ének.
- Miért ne mehetnél? Az a legény nem tud arról semmit, amit csak ketten tudunk. Aztán, látod, örökké nem tarthat ez a mi ismeretségünk. Én egy hónap múlva minden bizonnyal elköltözök innen és vissza se térhetek többé soha! Tetszik neked az a legény?
- Senki se tetszik ezen a világon.
- Mindegy. Láttam a legényt. Fiatal, egészséges ember. És vagyonos is?
- Jómódú.
- Neked elvégre is az a sorsod, hogy asszony légy. Ő nem fogja soha megtudni, ami közöttünk volt, és hát megszokod. Boldog is lehetsz vele. Hát csak bánj vele szépen, Julcsa.
A szülői is bizonyára így verseltek neki. De Julcsa mind az én beszédemre, mind az övékre a fejét rázta.
A legény egyre sűrűbben látogatott oda. Jó négy óra pedig kocsin is az út.
Többnyire este érkezett. Egy-két órát ott ült, azután ment vissza megint még azon az estén.
Julcsa pedig minden este velem volt. Ha a legény jött, a nénje futott át érte.
Egyszer azt mondja este a leány:
- Valami olyan helyre húzódjunk, ahol nem akadnak ránk.
- Miért te?
- Apám nagyon akarja, hogy hozzámenjek ahhoz a legényhez. Haragszik, hogy nem bánok a legénnyel nyájasan: nem kelletem magamat, mint ahogy más leányok szokták. Azt mondja, hogy aszongya: Ha még egyszer ki mered tenni este a lábadat, baltával váglak agyon avval az úrral együtt!
Az apa akkor már dühöngött.
A kert alján öles bozót állt; bürök és más efféle. Meg egy épületomladék.
Odavonultunk a bürök közé, és egy kövön ülve beszélgettünk.
Egyszer csak halljuk, hogy ropog a garád. S látjuk, hogy a vén bivalyfejű paraszt fölhág reá. Hajadonfővel volt. A kezében megvillant valami a holdvilágnál.
Balta.
Rajtam hideg dermedt végig. A paraszt sokkal erősebb mint én, s nálam még csak bot sincs. Már láttam, ahogy fekszünk ketten a vérünkben a bürök között.
Te talán ha megírod ezt a történetet, jól is teszed, ha így fejezed be, mert így hatásosabb. Nevezheted aztán tragédiának. Az ilyesmi erősen hat a hölgyi szívekre és a hölgyi könnyzacskókra. Ha azonban nem szereted a tragédiákat, írd azt, hogy ebben a pillanatban előlépett a leány, és szívetrázó hangon kiáltotta:
- Apám, csak őt ne!
Így is drámai. Tudom, hogy az írók hatás kedvéért szívesen hazudnak.
Hanem a valóságban bizony nem így történt. Mink mind a ketten elholtan bámultunk rá a bürök sűrűjében. Vártuk, hogy mi lesz? Azt hiszem, agyonüthetett volna az öreg bennünket anélkül, hogy csak a kezünkkel is védtük volna magunkat.
De hogy a hold gyöngén világított, s az omladéknak az árnyékában ültünk, az öreg csak állt a garádon és körülnézett, hallgatódzott, aztán leugrott, be a mi kertünkbe. Összejárta a kertet nagy nehéz lépésekkel. Mellettünk is elrobogott. Az épületben is megfordult, de még a szobámba is bement.
És tudod mit mondott Julcsa, mikor a veszedelem elvonult?
Azt mondta:
- Ez jó hely. Holnap is itt várjon rám.
Végre otthagytam a falut. Ha Julcsára gondoltam, elnehezült a lelkiismeretem. De azzal vigasztaltam magamat, hogy Julcsa férjhez mehet aggodalom nélkül. A róla susogó híreket nem bizonyíthatja rá senki sem.
És hát hallottam is aztán, hogy férjhez ment ahhoz a legényhez.
Nem törődtem többé vele. Tanultam. Oklevelet szereztem. Másik községbe mentem tanítónak.
Hát biz ez együgyű történetke. Nem is érdemes ezt megírni mégse. Nincs benne semmi romantika. S főképpen, hogy a leányt bottal verik, azt hiszem éppen nem lehet megírni. Én legalább ilyesmit még nem olvastam. De látod, nekem érdekesebb történet nincs ennél. Mert én ezt nem olvastam, hanem végigéreztem.
No, tölts a poharamba! Szervusz!
Tán két esztendőre rá az elválásunk után találkoztam ám Julival. Búcsún voltam egy helyen, ott láttam, amint egy öregasszonnyal a templom árnyékán ebédelt. Ő is meglátott engem. Az ujjának egy mozdulatával kért, hogy kerüljem meg a templomot.
Néhány perc múlva ott volt ő is a templom túlsó oldalán. Az asszonyi ruha nem sokat változtatott rajta. Az arca gömbölyűbb. A szemei csak azok a hűséges nyílt kutyaszemek.
- Csak azért intettem - mondotta boldogan -, hogy a kezét megszoríthassam. Isten áldja meg!
- Beszélni szeretnék veled - feleltem. Napnyugta után légy a kántor kertje alatt.
- Nem lehet.
- Te mondod-e nekem, hogy nem lehet?
És mélyen a szemébe néztem.
Eljött.
Persze meg akartam ölelni, ahogy szoktam. De ő maga elé tartotta a kezét.
- Asszony vagyok.
Pedig azok az okos fekete kutyaszemek csak olyan szeretettel néztek reám, mint azelőtt. A régi jácint volt. Teste-lelke szerelmet lehelt, és az én becsületes gondolkodásom megint melegre jutott vajjá vált.
Nyugodtságot erőltettem magamra.
- Boldog vagy-e? - ez volt az első kérdésem.
- Az uram jó ember - felelte a szemét lesütve.
- Nem tudta meg?...
- De tudja.
Eldöbbentem.
- Ki volt az a lelketlen, aki megmondta neki?
- Én magam.
- Nem bolondultál meg!
- Mikor megkérte a kezemet, azt mondtam neki a kérők előtt, hogy négyszemközt akarok neki felelni. Bementünk a kamarába. Ott azt mondtam: Nem akarok úgy férjhez menni, hogy az uram nekem rút szavakat csapkodjon valamikor a fejemhez. Tudja meg, hogy a kiskántort szerettem és szeretem most is. De ő már elment innen, és nem is tér vissza soha többé. Hát énnekem mindegy, ha leány maradok is holtomig. De úgy nem megyek férjhez, hogy az uram ezután tudjon meg egyet-mást, és nekem holtomig a szememre hányja. Én azt akarom, hogy előre lássa, kit vesz el.
- És ő mit felelt?
- Semmit. Csak bámult. Mikor aztán láttam, hogy nem tud szóhoz jutni, azt mondtam neki, hogy legalábbis egy hétig gondolja meg, amit mondtam. Ha jól meggondolkozott és mégis eljön értem, hozzámegyek. Akkor aztán visszatértünk a másik szobába. Az emberem csak ült és gondolkozott. Fél óra múlva ő hítt ki a kamarába. Azt mondja: Hát hogyan szeretted azt az urat, csak szívből-e vagy amúgy is? Megmondtam neki, hogy amúgy is: Erre nem szólt semmit, csak elment lógó fejjel, szomorúan. Hanem egy hét múlva csak beállított megint.
- És szépen elvett.
Az asszony bólintott.
- De mielőtt elvett volna, kiküldött mindenkit a szobából és azt mondta: Hát én téged elveszlek, Juli. És ígérem neked itt a feszületre, hogy a te bűnödet soha elő nem említem, szemedre nem hányom. De te is esküdjél ám itt meg az örök Istenre, hogy soha többé azt az urat nem fogod ösmerni! Így kerültünk aztán össze.
Az asszony szeme megnedvesült. Én is megrendültem.
- És mióta a felesége vagy, nem is...
- Egy rossz szót se szólt.
- Hm. Jó ember lehet.
Így beszélgettünk a kert alatt. Aztán a múltakat emlegettük. Bennem egyre fogyott a józanság. Megrészegedtem a látásától, és nem bírtam magammal.
- Csak egyszer hadd öleljelek meg, Juliskám, csak egyszer, egyetlenem! - mondottam neki kősziklát megindító ellágyulással.
- Nem, nem - felelte szinte fulladozva az asszony.
S megtelt a szeme könnyel. Aztán a mellemre borult, és azt mondta:
- Ha azt kívánja tőlem, hogy haljunk meg együtt, abba az egybe beleegyezek!
És hát nem láttam többé.
Hanem sokszor eszembe jut az a szegény áldott teremtés. Megházasodtam, és derék asszony a feleségem; jó családból is való, szép is, kedves is. És mégis nekem minden érzésem akörül a parasztasszony körül forog. Mint a planéták a nap körül...
Néha alig bírok magammal, úgy megrohan a vágyakozás, hogy csak egyszer is lássam, mi lett belőle? Tudom pedig, hogy mi: kérges kezű, hervadt arcú parasztasszony. A járása bizonyára nem olyan könnyű, ringadozó már. Nagy lóbőr csizmát visel bizonyára, és talán már pálinkát is iszik. Borzalom elgondolni! És én mégis... látni szeretném. Az ember az omladékban is a régi épületet látja. A virág csak virág, ha elhervad is. Az álom szép, ha elszállott is...
Már szakadozottan és álmosan beszélt. Olykor nagy füstöt eresztett a szivarjából, és utánabámult.
- Feküdj le - mondottam. Ne árts magadnak az ilyen gondolatokkal! Ha jó a feleséged, becsüld meg! Azt a szegény parasztasszonyt meg ne zavard. Gondold meg, hogy a te megjelenésed felfordítaná annak a parasztcsaládnak a nyugalmát. És hát az a nő temiattad sokat szenvedett.
- Okosan beszélsz - felelte bólintva.
Aztán megrázta a fejét, és fanyaran nevetett.
Hiszen nem is igaz az egész! Csak koholtam! Meg akartam mutatni, hogy én is tudnék csinálni történeteket, ha akarnék!
Másnap, mikor a miséről hazaérkeztem, már felöltözötten és útra készen várt. A kocsija is ott állt a ház előtt. Csak éppen annyi volt még hátra, hogy együtt megreggelizzünk.
- No - azt mondja a végén -, most már nem panaszkodhatsz, hogy nem látogattalak meg. Ha előbb nem: nagyszerdán viszonoznod kell a látogatásomat. Várlak!
- Ha lehet.
- Hanem mielőtt elmennék, megnézem még az iskoládat.
Bevezettem. Az iskolások már együtt ültek. Fölkeléssel köszöntötték a vendéget.
- Gyermekeim - mondom nekik -, ez a bácsi szintén tanító úr. Meglátogatott engem, és most bejött, hogy megnézzen titeket is. Ő meglátja a ti szemetekből, hogy tiszta lelkű, jó gyermekek vagytok-e? És összehasonlít titeket a maga iskolájával.
A gyermekek leültek és bámultak. Vártam, hogy Miklós egy pár kedves szót intéz hozzájok. Az ilyen rögtönzésekben ő mindig nagy mester volt. És hát örök emlék a gyermekeknek, mikor egy-egy idegen arc jelenik meg az iskolában és beszél a hazaszeretetről, a becsületről, a tudás értékéről.
De Miklós nem szólt semmit. Állt és végignézett minden soron, mint valami rendőr.
Egyszer aztán megáll a tekintete a kályha mellett. Három fiúcska ült ott a szűrén, a padlóra telepedetten. Azokat csak szívességből fogadtam be: öt-hat évesek. Némelyik szülő szereti korábban beadni a gyermekét, mint ahogy a törvény kötelezné. Hát azoknak bizony nem jut egyéb hely, csak a padló. Odatelepednek a kis leterített szűrükre. És örülnek, hogy ők is iskolások.
Miklós odalép az egyikhez és azt mondja:
- Kelj fel csak. Hogy hívnak?
A gyerek fölkel. Lesüti a szemét.
- Nézz rám szépen.
A gyermek ránéz.
Miklós az álla alá teszi a kezét.
- Mi a neved, kedves?
- Harmaci Pista - feleli a gyermek.
A másik kettőét is megkérdezte, csak úgy röviden és nem is nyájasan. Aztán hirtelen köszönt a gyerekeknek és kifordult az iskolából.
Odakint az udvaron kezet fog velem:
- Isten áldjon meg!
De még el se bocsátotta a kezemet, azt mondja hirtelen megváltozott hangon:
- Ugyan, szólítsd ki azt a kis Harmaci gyereket, adok neki egy krajcárt.
Hogy erre figyelmesen nézek rá, a zsebében zavartan kaparászva folytatja:
- Nagyon megtetszett nekem az a kis kölyök, és hát én a szép arcú gyermekeket végtelenül szeretem.
Beszólok az ajtón:
- Jöjjön ki az a három gyerek, akivel a tanító úr beszélt.
És meglehetős komolyan azt mondom Miklósnak:
- Mind a háromnak adsz, vagy egynek se. Ha nincs aprópénzed, tessék, az erszényem.
A három kisfiú kikopog. A kis Harmaci fiú a sapkáját is hozza a hóna alatt. Megáll mind a három előttünk. A kis Harmaci gyerek néz ránk azzal az ártatlan fekete szemével.
- Netek mindeniknek egy krajcár - mondja Miklós. - Cukorra adom.
Azzal megfogja a kis Harmaci gyereket, fölemeli. Néz a szemébe. A szívére szorítja. És aztán megcsókolja gyöngéden jobbfelől, balfelől.
Mikor a kocsira ült, vörös volt, mint a pipacs.