A lap feldolgozottságának foka

A paraszt Vénusz (1909)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A paraszt Vénusz
szerző: Guy de Maupassant, fordító: Kosztolányi Dezső

Az örök istenek!... Élnek ma is még,
Mint egykor az antik Itáliába,
De nem térdelnek már elébük ismét,
Meghalnak s a tömeg feled, - hiába.
Születnek még, hatalmuk felbuzog
S győznek, habár a népbe hit se pezsdül,
Még héroszok lelkeznek Herkulestül
És jönnek a vén földre Vénuszok.

1.

Egy nyári, fullasztó napon a parton
Jött egy halász – a hátán nagy kosár –
És ott, hol a tenger lágy hab-vonalt von,
Hallotta, hogy valaki sírdogál.
Egy kis leány volt szűzi pőreségben
A keserű hullámon ringatózva;
Sírt, sírt s alighogy megszülhette éppen
A tenger s a fövénynek tiszta csókja.

 
Majd megtörölte, a kosárba tette,
Hálóba dugta és örült felette;
És ingó hátán, mint ladikba, csínján
Elszenderült szelíden a kicsiny lány.
Ment s már csupán árnypontja reszketett,
fölé feszült az égbolt tűzben égve;
S egymásba forrt a parton könnyű lépte,
Mint olvasón a szoros gyöngyszemek.
 

Szerette a lánykát mindenki ottan;
S bezzeg fürödtek ölelésbe csókban
Az élettől rózsálló tagjai,
Gödrös haskója, apró, pőre karja.
És a kezét vígan nyújtotta ki
Vak örömében szüntelen kacagva.
Hogy járni kezd már a kapuk alatt,
Csak rakja apró lábait s halad, fut,
Míg teste rezgett imbolyogva rajtik
S hívták a nők és mind elészaladt.
Majd rongyán, amit ráhányt a szegény sor,
A lába felvillant bukfencezéskor,
Itt az ajkáig érő fűbe csap szét.
A nagy síkon bohó lepkéket űz
S csókéhes arca színes, büszke tűz,
Mint a virág, mit ellep a rovarnép.
S mikor elébe nagy fiúk vetődtek
Künn a mezőn, fejétől a bokáig
Csókolták esztelen s olyan sokáig,
Akárcsak a nagy, húsos vállú nőket.
Vén térdein hintázta őt az agg,
Sovány kezükbe reszketett csípője,
A régi múlt emléke szállt belőle
S haján remegett a hervadt ajak.

 
Aztán, mikor az utakon bolyongott,
Nyomába vont egy nagy fiú-csoportot,
Melynek nem ízlett már az oskola.
Kicsinye, nagyja ugrik hogyha int
S reggeltől estig – ő sem ostoba –
Szerelmeseit csábítgatta mind.
Ők meg hízelgtek néki; éjjelenként
Sok harcias rablókalandra ment szét.
Gyümölcsöket oroz ez, falra mászik,
Doronggal, ebbel, őrrel küzd a másik,
Ez sárga-rigót, fürjet, réti tücsköt
Fogott neki és hadonászva küzdött
A zöld pagonyban az ág tetején.

 
A többi véle a csermelyre mén.
S ő szedte vidoran a fürge rákot,
Hálót feszítve pőre lábbal állott,
S nézték, hogyan remeg a víz-fodorba
Lágy, gyenge lábikrája elmosódva.
S hogy visszatértek este a síkokról
A nagy mezőbe meg-megálltak olykor,
Köréje gyűltek s reszketeg ölelték,
Tépték a csókját és ették a lelkét;
S ő komolyan, büszkén – nem félve-sírva –
Nyújtotta ajkát égő csókjaikra.

 
II.

Nőtt, szépült s mindenkit hódítva vonzott,
Testéből áradt az érettgyümölcs-szag.
Rőt fürtje szőkült. A tüzes, vörös nap
Díszül hintett reája barna bronzot.
S a gyenge szeplő is illett neki.
Bezárt derékján gerjedt keblei
Dagadva forrtak vad szerelmi tűzbe.
Ruhája mintegy öntve volt reája,
S termetje bájos volt és karcsú, büszke.
Gyöngysor-fogát mutatta rózsaszája:
S szemén mosolygott egy mély, tiszta kék fény.
Halálosan szerették a vidékén,
És messziről futottak már elébe.

 
Kacagva jött, érezve vágyukat,
Majd csendbe ment s szoknyáinak szelére
Átjárta őket egy vad tűz-fuvat.
Versenyre szólított gőgös kegye;
S oly egyszerű, igaz a mozdulatja,
Mindig nemesség, báj ragyog alatta,
Bár köznapi munkáit is tegye.

 
És azt beszélték róla, hogy övé mind,
Kit bársonyujja, egyszer is, megérint.

 
Télen, hogy a fagy minden házat átjár
S fázunk a vastag paplanok alatt
S hó torlaszolja el az utakat,
Árny-foltok ingtak éjjel ablakánál,
Oldalgott a sápadt síkon a sok
Váró kamasz, akár a farkasok.

 
S világos nyárba, hogy megért a búza,
Barnult kaszás gyűlt nagy csoportba lent,
Szél verte a virágos, tiszta lent
S hullámozott, morajlott zengve-zúgva,
A szárakat kévébe ő kötötte.
A sárga ég tüzelt vadul fölötte
S forrt a síkon a gyilkoló meleg,
Szótlan lihegtek a bús emberek.
Széles kaszájuk a nagy, tikkadt pusztaságot,
Piros szoknyába volt, dagadt a melle,
S nagy ingiben nem égett e gyereknyak,
Habár a nap kohó-tüzét lehelte
S a földön a fű, a virág lehervadt.

 
Fürgén szökellt a rét finom mezén át
És vitte vállán a búzát, a szénát,
A férfiak tolongtak, hogyha látták,
A testüket a vágy égette, szúrta
És szomjasan szürcsölgették magukba
Tagjának édes, részeg illatárját,
E rózsatest szerelmes illatát!
S hogy egyszer véget ért az aratás-nap,
Arany bíborba hullt a Nap alább,
Egyik arató néki ment a másnak
S mint két nagy árnyék, a bús szürkületben
Véres kaszákkal vívtak érte ketten.

 
Leszállt az árny a síkra szemfedőkép.
Friss harmatot izzadt ki a mezőség.
Az alkony is kihamvadt s csak kelet
Égette lámpását a táj felett.
Elhalt a távol, kusza lárma végkép:
A nyáj-kolomp meg az eb-kaffogás,
Csend szállt a földre, altató, csodás,
S fénylett a csillagoktól a sötétség.

 
Aztán az erdei ösvényre ment ő,
S bolondosan fut itt, ujjongva táncol,
Heves, tüzes tömjént bocsát az erdő,
Az úti fákra feltekint nehányszor
A tűz-poros ég szikráin merengve.
Fölötte leng az ég kék, szűzi csendje,
Halk, lágy gyönyör, az éj cirógatása,
A langyos árnyék, a finom, buja,
Mely a szívet árnyas szövetbe ássa,
S elfogja a magány zavart búja. –
De szárnyzaj kel, szökés, majd nyomban új hang.
Halk és süket nesz, amint bágyatag
Szökik a moh zöld bársonyán a vad
És a bozótban a nesz félve surrant.
Csapkodta szárnyát a sötét madárraj.

 
Leült s a testén átszállt bűvös árral
Tetőtől-talpig egy csodás merevség,
Hogy tépje le ruháját s ifjú testét
Fürdesse meg az illatos fű-árba
S a légbe szálló csókot várta, várta.
Olykor remegve meg-megborzadott,
Bőrén, velőjén a tűz gyújtva forrott
S a bokrokon tűz-szárnyú rovarok
Ragyogtak, mint tüzes csillag-csoportok.

 
De nyomban egy test csap rá, félve szétnéz,
Két tűz-ajak tapadt rá az övére
S az ágyszerű gyepen bomolt övére
Forr görcsösen, bőszen szorítva két kéz.
Majd egy más férfi jött, reárivallt
S levágta a győzőt, mint egy bivalyt.
Másik reátérdelt s úgy fogta át
Szorítva hörgő, sípoló nyakát.
Ingott ez, arcát a dühös ököl
Véresre verte. – A sötét sűrűből
A férfiak nyüzsgő csapatja tűnt föl. –
S míg a tusára éji árny ömöl,
Küzdöttek égő tűzbe, mint a hím
Hogy bőg a gím magányos síkjain.
Bősz düh üvöltött, harci lárma hörgött,
Roppant az ín, vér bugyogott a mellből,
Nagy vasdorongként vertek szét az öklök.
Ő ülve nézte ezt egy vén fa mellől,
Nagy büszkeség szállt szemgolyóiból
És leste onnan, hogy ki győz s mikor.
S aztán felérohant a legerősebb,
Az arca csupa vér volt és merő seb;
S a vén fa árnyán a gyepágyba háltak,
Szeretve egymást, mint két nagy vadállat!

 
III.

Hogy a faluban néha nagy tűz üt ki,
A szikra-magból látjuk szétterülni
S távolban is leszáll tűz-színű fátyla;
Lobog a szomszéd ház, mint szörnyű fáklya
S lángol az ég. – A férfiak szívét,
Testét ilyen őrült tűz marta föl,
Egyikről másra terjedt – s lángja öl –
Majdnemhogy égett az egész vidék.
Az erdei úton, a szirtölön,
Hová úgy hívta a tilos öröm,
Még nyoma is oly szép, oly gyenge s női,
Ha ketten voltak, - küzdtek szeretői.
S ő engedett nekik, sosem szabódott,
Neki a kéj nem volt gyönyör, de munka,
Nem is örült szegény, de meg nem unta
S végzet gyanánt fogadta el a csókot.
S aki csókolta szájával, szemével
Lágy teste rejtek-ösvénykéit éjjel,
Szakítva a mámor örök gyümölcsét:
Az ágyékába nyíló buja fönség
Szívébe nyilallt s meghódolt remegve.
S rázó-hidegként rázta a szerelme,
Vérszomjasan, szünetlenül kutatta
S őrült, tüzes szókat nyögött az ajka.

 
IV.

Az állatok is égtek érte titkon.
S csókolta őket lányos szerelemmel;
Mellette mind vidor tűzben szökellt fel.
Hozzálapultak, hogy rajtuk simítson;
Követték a kutyák, nyalták a lábát;
Virgonc csikók nyerítettek, ha látták,
Bivaly örült, minthogyha jött üsző,
Kakas csapkodta szárnyát vér-űző
Cselére s a bakok meg szarv-csatára
Keltek s tusáztak faun-lábakra állva.
Zúgó darázsraj, sárga méhike
Szelídeden szállt rózsás bőrire.
Neki dalolt a fákon a madárhad
S gyakran madárszárny csattogott megette,
Midőn a szárnyast keblein etette.

 
Szerelmesek lettek belé a nyájak
És a komoly, bús, görbeszarvú kos
Nem hallja pásztorát, nyomán futos
S követték a juhok, bégetve halkan,
Friss lépteit iparkodó csapatban.

 
V.

És csendes este elszökött gyakorta
S fürödni ment a hűs tenger-habokba.
Sütött a hold, szólt a lágyhangú ár.
Futott; a szőke, végtelen fövényen
A messzeségbe, nem volt semmi lény sem,
Árnyát ingatta csak a holdsugár.
Csomóba rakta ruháit s leszökve,
Ezüst lábát locsolva meztelen ment.
Sápadtan ingtak a habok előtte
S kitárva karját a dagályba lebbent.
Csillogva, boldogan kikelt az árból
És lefeküdt a földre, a fövény
Majd eltemette testét lágy ölén
S hogy ment, a nyoma, ez a lebke fátyol,
Még ott maradt a ho9mok gyenge tükrén,
Mint egy nagy bronzszobornak lenyomatja,
Mely partra hullt s nyomát a földbe’ hagyta.
S az ég e Szépség-szobrot nézte tündén
Arany szemével. – Majd egy víg habocska
Elérte és a lágy gödört lemosta!

 
VI.

Ő volt ama örök, tökéletes lény,
Ki újra visszahozta azt a fajt,
Mely feltűnik az idők végtelenjén,
Királyi bájjal hódolatra hajt
S szent titka mindig andalítva hat rád.
Szerették, mint Phrynét é Cleopátrát;
S Pazar szerelmét lányos, tiszta szíve
Ontotta bőven mindent felderítve.
Csak egy embert gyűlölt, egy vén, hamis
Gonosz juhászt, kinek a farkas is
Hízelkedett…

 
Cigányasszony tevé ki
Az árokölbe még mint csecsemőt.
Egy pásztor ott rálelt, nevelte őt
S csak bánatot hagyott örökbe néki.
Gyűlölte mind, mivel azt hitte boldog.
Azt mondták, társai manók, koboldok.
S nőtt a fiú árván, örömtelen,
Kecskét, libát őrzött a réteken.
Egész nap ott járt a dombokba távol,
Szí-szó szapulta, szél veré örökkön.
Hogy elaludt, paplanja lett a ködmön
S ilyenkor álmodott szegény az ágyról;
Aztán hogy a táj napsugárba fürdött
S fukar falatját falta künn az árva,
Bámulta mint gomolyganak a kürtök
Távol tanyán, meleg levesre várva.

 
Vénült. – S a borzalom nyomába lépett,
Estente elmesélték tetteit;
S a suttogott, titokzatos meséket
Az asszonyok hallgatták reggelig;
Azt mondták róla, a sorsnak parancsol,
A pusztulást csak ő idézi föl
És olvas az ég lángbetűiből,
Jövőt jósol a fényes boltozatról.
A sátorát mindennap újra máshol
Ütötte föl, az embertől futott;
A szélbe titkos szót kavart utóbb,
S rá síri hang felelt a szélzúgásból.
S az volt varázsa legnagyobbika,
Hogy megszédült tőle a bika.
 

- És mást beszéltek róla azután.
Találkozott vele egy ifjú lány
S láttára egy sötét vágy elragadta.
Hozzá se szólt; de a vad láz miatt
Éjjel zokogva, félve felriadt;
S hallotta, mint két lázas, gyenge hangja.
Hiába küzdött, sírt, sírt, el sem alván,
S bár rémteli s ködös volt a sötét,
Hozzája ment és véle hált a szalmán!
És így itatta sáros ösztönét
Az ifjú, szép lányokkal minden éjen
És nem pirult ellenkedő szemérem,
Szép, szűzi mellét mind, mind neki adta,
Bár csúnya és vén volt az istenadta.

 
A homlokát, ajkát szőr-pihe födte,
Sörényszerű volt hófehér szemöldje,
S testén a szőr burjánozott kuszán,
Mint a gyapjúpamacs a vén subán!
Bicegve járt a nagy hegyomladékon,
Hogy árny terült a síkok lomha hátán,
Mint egy balos, sántító, furcsa démon.

 
Ez a paraszt és bujalelkű sátán
Egy elhagyott dombnak tövébe ment,
Hol a magyal bontott arany lepelt,
Ápril virult s meglátta azt a lányt,
Kit a falu imádott egyaránt. –
Mint napszúrás, átdöfte őt a vágy ott
És fogvacogva már utána vágyott.
Tekintetük vadul kereszteződtek,
Mint hogyha két bosszús Isten csatáz!
A férfi várt, mint az ijedt vadász,
Ki párducot talált, nem gyenge őzet!
A lányka ment. – S fürtjének szőke terhe
Virágzott a szagos, méla lejtőn
A sápadó magyal közé keverve.
Ismerte a lány s félt kétségbeejtőn,
Utálta lelkéből, szívébe’ kín dúlt,
Tartott varázsától s futásnak indult.

 
Estig bolyongott; s jött az éjszaka
S most borzadott meg az árnytól először.
Vak éj kukucskált a fákról, mezőkről,
S hogy egy sötét úton haladt maga,
A sűrű tölgyek közt, azt hitte párszor,
Hogy rámered némán a csúnya pásztor.
Majd futni kezdett bőszen, esztelen
S nem látta vad lázától ezalatt,
Hogy, amitől oly céltalan szaladt,
Egy holt fa volt csupán a réteken.

 
Nap, hó múlt. S lelke sorvadott ezentúl,
Akár a szárnyain sebzett madár,
Lehúzta földre a nagy félelem-súly.
Kilépni sem mert a kapuba már.
Ha a mezőre ment ki néha félve,
Jól tudta, látja a Vént s ráhunyorgat
Ravasz, gonosz szemével mondva: „Holnap”
S mintegy tüzes vasat nyom a sebére.

 
S így akaratja teljesen legörnyedt,
A szíve félelemtől összezsibbadt,
Érezte, meg kell hajlani a kínnak
S feltette, enged a torzarcú Szörnynek.
S keresni indult őt egy téli éjen.

 
Nagy hó takarta a talajt fehéren
S meredt, fagyos fényben rezgett a sík.
Zord, messze tájról hűs szél fújdogált.
Megrázva az erdős, sötét homályt
S a fáknak égbe nyúló ágait.
A piszkos égen, mint bús fényszalag,
Arcát a hold alig mutatta csak
És a szúrós fagy lehatott a kőig.

 
Lomhán, fagyos lábakkal ment csak ő itt,
Érezte, a juhász előkerül
S fekete pontként ingott egyedül.
S ím, gyökeret vert lába reszketőn:
Két szörnyű állat jött a hómezőn;
Játékuk őrült-víg futásba átfolyt
S bukfencük torzította csak az árnyfolt.
Az éjbe jöttek kóboran suhanván
S bolond örömbe, borzadásra keltő
Vággyal repültek már a látkör alján.
A pásztor ebje: az volt mind a kettő!
Fújtak soványan, vad szemük parázsolt
S a szem kuszált fejükben oly csodás volt,
Kaffogva mindkettő a lány elé nyúlt
S hideg foguk mutatgatták vigyorgva.
Mint a lovagkorban két hős Hűbérúrt
Lánynézni küldött Herczegük gyakorta
S körülövedzték a Kedvest, amint jött:
Így vitte őt e két szerelmi hírnök.
Egy dombon áll s lesett reá az Undok,
Megfogta s ment, elérték már a kunyhót,
ajtója nyitva volt, ott lökte be
S levetkőztette már előbb szeme.
A teste reszketett, egész leverte
A várva-várt boldogság szörnyű terhe,
A lányra nézett s lihegett, akár
A megszorult zsákmányt űző agár.

 
De, hogy csókolni kezdte s sárga bőre
Hozzátapadt, mint egy nyálas csiga
S a nyáj illatja áradott belőle:
A jégcsóktól megreszketett ina.
Majd felkarolta a lágyizmú testet,
Mit lázba csókolt már előtte annyi,
- Mindenki vágyott érte élni-halni –
S e lány, szívébe, bár vénségbe tespedt,
Kegyetlenül fájó féltést lopott
S bosszút kiáltott, szörnyűt, lángolót!

 
Küzdött a lány, leroskadt a sovány agg,
Aztán felülkerült, vadul csatáztak
És verte ökle, hogy engedjen ő,
Sírását a nehéz hó-szemfedő
Lefogta, mint meggyilkolt jaját.
Majd egy vonítás járta be a síkot,
A két eb hosszan, búsan felsivított
S gerincük borzalom futotta át.

 
Harctól dübörgött benn a szűk odú:
Test-buffogás, kétségbeesett csata
Hangzott ki s reszketett a ház fala,
Majd nősírás búgott, halk s szomorú!
Zaj kelt, elállt s nem mozdult semmi más,
Aztán egy elfutó segélyhívás
Elhalt a hóba!

 
- A bős sárga nap
A szürke égről csúszott csendbe bukva.
A szél hörögve, fagylalón szaladt,
Fázott a dértől a korcs, összedúlt fa
S megölte a fagy. Tombolt a halál ott.
Egyszerre eltűnt a felhő s az égbolt
Mosolygva záporzott rózsás világot,
Az égre bíborszenny fröccsent, a vér folyt
S fénytől piroslott a hópusztaság.
A pásztorkunyhó, domb s a puszta ág
Égett a gyilkos, lángoló pirosság!

 
- S ekkor kijött a juhász félve, halkan. –
Piros volt, bíborabb, miként a hajnal!
S hogy az eget a sugarak lemosták
S a tiszta napban a táj megfehérült,
Zord, barna képén mégis szörnyű vér ült,
Minthogyha arcát vérnél rémítőbb
Bíborba mosta volna, hogy kijött,
A földre hajlott, egy marék havat vett
És vérező lyukat vájt ujja most ki,
S ahogy letérdelt az arcát lemosni,
A tajtékos patak vérszínű hab lett.
Őrjöngve nézte. – S ment, mint a bolond.

 
Lejön a dombról, szerteszét bolyong,
Sűrűbe tör, az ág-bog kusza, borzas
És kuncsorog, mint űzött kósza ordas.
Megáll. – És tág szemébe sanda tűzzel
Kutatja, hol van a távolba tűzhely;
Aztán markába csendbe havat old,
Hogy végleg elenyésszen ama folt!
Tovább megy. – Rémület kel a szívében,
Hogy majd halálig bolyg így álmodón
S fehér lesz a föld s szürke lesz az ég fenn! –
Figyel. – Harangszót küld egy kis torony.
Vágtatva a faluba menekül
És a kapukban a beszélgetőknek
Fülébe szól: - „Meghalt.” S fut egyedül.

 
A távoli sötét tanyán bezörget
- „Megöltem a lányt, jöjjetek hamar!”
Száll, száll a hír és kába zajt kavar,
A szomszéd község tudja. Mindegyik
Elhagyja házát, futva követik,
De ő nem áll meg, esztelen tovább fut:
Lohol. – Nyomán egész csapat szalad
A hómezőn, mint egy sötét szalad.
S minden vidéken csak nő ég a számuk;
A domb felé futnak csoportosan
S elől lihegve a juhász rohan!

 
Mindenki tudja, hogy ki a leányka.
Firtatni senki sem meri a gyilkost
S mért tette. Érezik, sejtik csodálva,
Hogy itt a titkos Végzet működik most.

 
- Ő volt a Szépség, a Rútság a másik;
Az egyik elbukott. Két büszke Isten
Nem fér meg. Két Bálvány egyszerre nincsen
S nem adják egüket, vívnak rogyásig.
S a Csúf sosem szenvedheti a Szépet.

 
A dombtetőn már a kunyhóhoz értek.
Ő mert bemenni csak, a többiek nem;
Kihozta a lányt halványan, meredten
S a földre dobta pőrén durva marka,
Minthogyha szólna: - „Ím vegyétek ezt!”
Aztán bement, feltolta a reteszt
S a szerelem és a véres düh marta.

 
Feküdt a hulla a hó-omladékon
S nem volt vakító bőrén semmi vérnyom;
Mivel a két eb, hűséges hívója,
Gyöngéd merészséggel lenyalta róla.
Aludni látszott. Túlvilági szépség
Fénylett az arcán, mint bűvös titok,
A vén juhász még benne hagyta kését,
Mely a két mell közt vér-utat nyitott.
Aranyfoltként feküdt e szép alak
A szűz havon. – Nem egy magánkívül
Bámulta, mint a szentet, hallgatag!
Fény csillogott dús hajgyűrűirül
S szikrát dobált, mint üstökös uszálya,
Vagy, mint a hajló nap, ha éjbe vesz be;
Finom fejét sugárgyűrű övezte
És isteni dicsfényt vetett reája!

 
De a falu jámbor, öreg parasztja
Magáról a bivalybőrt leszakasztva,
Befödte, hogy ne legyen teste pőre.
Megácsolták a Szentmihály-lovát,
Felgyürkőzött fiúk vitték tovább
S húsz reszkető karon ingott előre.

 
A néma nép meg szótlanul kíséri;
Sápadt, fehér mezőkön át oson,
Mint nagy kígyó kúszik a szoroson,
Aztán a pusztaság megint a régi.

 
A pásztor az ajtót magára húzza,
de nyomba fojtogatja magány.
Azt érzi, a világ kihalt talán.
Kijő s előtte a hófödte puszta!...
Remegve áll. – Fél a szobában ő,
Két jó kutyáját hívja és fütyül.
Nem jönnek, a csodálkozása nő,
Hogy nem ugornak ki a sűrűbül…
- Kiált. – A hó esik tompán, puhán,
Aztán sikoltoz és őrjöngve bőg fel.

 
Kutyái ott hagyták s a lány után
Sietve mentek a halottvivőkkel.