A papi hivatás méltósága

A Wikiforrásból
A papi hivatás méltósága
szerző: Kis János

Superintendens Nagy István úrhoz, predikátorsága
ötvened esztendőbeli jubileumakor 1803.

   Te, kit olly forrón szeret szívem,
Szent poesis, mennyei hívem,
Vedd elő eltett lantodat:
Nem hozott még az idők árja
Mánál szebb napot; méltán várja
Ez nap legszebb játékodat.
Jer pengess az ezüst húrokon,
Ollyan igéző éneket,
Melly még sok jövő századokon
Túl is olvaszszon szíveket.

   Kinek illik úgy zengned másnak,
Mint a szent ékesenszólásnak,
Kinek te hív testvére vagy?
Ez ma jeléül örömének
Innepet szentel egy hívének,
Ki mind névvel mind tettel nagy,
Kit szíve szerint való papnak
Egy szép napon felkent maga;
S ma tündököl e boldog napnak
Ötven esztendős csillaga.

   Ma mindennek vígan mutatja
E kedvese hív szolgálatja
Mint terjesztette országát,
S ma örömének nagy voltában
Vizsgálja halandók honjában
Nyert hatalmát s méltóságát;
Szent kérkedéssel felszámlálja
Sok ezer győzödelmeit,
S maga is bámúlva csudálja
Dicső csudatételeit.

   Jer, óh legkedvesebb rokona,
A mint szép lelkek tulajdona,
Repűlj örömét nevelni,
S szépségét, kegyelmét, hatalmát,
Világhódító diadalmát
Siess az égig emelni.
Ki érdemel jobban éneket?
Parancsolj legszebb hangodnak.
S zengj annak, kivel a szíveket
Együtt bírod, szép húgodnak.

   Ki nem ismerné nagy erejét?
Ki nem tudná, csontok velejét
Mi módon keresztűl hatja?
Mint viszi fogva szívünk kényét
S elébe járása ösvényét
Melly büszkén szabja s mutatja;
Mikép villám sebességével
A pártos indúlatokat
Eléri, s mennykő erejével
Mikép veri le azokat.

   Melly szép az isten templomában
Egy méltó hívének szájában
Midőn szavai zengenek!
Melly csendesség van, melly figyelem!
Egy szív bír mindent, egy értelem,
Reá bámúlnak mindenek.
Szól, s most útjára idvezségnek
Int édes atya szavával,
Utóbb meglágyít ellenségnek
Erős mennydörgő hangjával.

   Így csepegnek rátok elsőben
Egy kellemes csendes esőben,
Szomjú mezők, az áldások;
Azután terhes felhők nyögnek,
Villámlik, az egek dörögnek,
S mindent rémít ropogások,
Vad szelek vívnak vad szelekkel,
Hull a zápor sebessége,
A föld jól lakik árvizekkel,
S meglágyúl érc keménysége.

   A csúfoló jelen van, s ennek,
Ki elébb a véghetetlennek
Hadat izent, dühösséggel,
A hagymáz kirepűl fejéből,
S a fegyver vakmerő kezéből
Kiesik hirtelenséggel;
Remeg, s el akar lélektelen
Futni, nem bírja lábait,
Ott marad, s tisztelni kénytelen
Azt, ki rá szórja átkait.

   Forrón dobog a bűnös szíve:
Az igazság hatalmas íve
Rajta fájdalmas sebet ejt.
S vajjon miért olly félénk, olly csüggő?
Mert vétkes feje felett függő
Boszúló éles fegyvert sejt;
Sűrűn foly a köny orcájáról
Mosván a bűnt, a fertelmet;
Eltér veszedelmes útjáról,
S bírájától nyer kegyelmet!

   Boldog, kit e kegyes gyermeke
Az égnek, az erő remeke,
Felruház dicső lelkével:
Boldogabb, ki ha bővelkedik,
Ezrek javára kereskedik
Mennyből származott kincsével!
Mit érezhet ez, ha ki veszi
A bünöst mély örvényéből;
S kérésére az ég leteszi
A nyilat bosszús kezéből?

   Oh ti, a kik néki szolgáltok,
S mennyei vallást predikáltok,
Tiszteljétek magatokot!
Szent igazságot hirdessetek,
Hadd ismerjék azt a nemzetek,
S rontsátok a bálványokat;
Szóljatok, hogy az éktelenek
Értsék, a gonoszság mit szűl,
Hogy félve, remegve nyögjenek,
Mint a ki szüléshez készűl.

   Törjétek meg a vas fejeket,
S a megkeményedett szíveket
Lágyítsátok siralomra.
Bár az átalkodott csúfot űz,
S minden vétekre koszorút fűz,
Mert egy istene a gyomra:
Mint erős vitézek vívjatok,
Utóbb az érc is megolvad:
Így minden szív is általatok
Megszelídűl, akármelly vad.

"De ki becsűl minket, papokat?
Ki hall még szent tanításokat?"
Hallom, e panaszt mondjátok.
Oh, vagynak ma is józanok még;
S ha más nem tisztel, tisztel az ég,
Ne nyiljék panaszra szátok.
El nem vész munkátok jutalma,
S kettős lesz, ha nem csüggedtek:
Csak egy megtértnek szent siralma
Már többet ád, mint kérhettek.

   Csak egy sziv, melly az özvegy, árva
Előtt hidegen bé volt zárva;
S a szűkölködőt nevette,
Melly egy buzgó predikálásra
Felhevűlt szent szánakozásra,
S érc keménységét letette;
S már most istennek hív sáfára,
Benne szállást tart irgalom,
S jót tesz a fényes nap módjára;
Csak ez egy szív melly jutalom!

   Csak egy lélek, kit általatok
Felséges jeles indúlatok
Címeri ékesítenek,
Kit elébb harag, boszúállás,
Irígység, álnok praktikálás
Fene tigrissé tettenek;
Ki ellenségét, mint testvérét,
Most nyilt karokkal fogadja,
Csak egy illy lélek minden bérét
A világnak felhaladja.

   Ne mondjátok, oh erőtlenek,
Fényes talentomink nincsenek,
Az úr ád ékes nyelveket.
Ő volt, ki a babonák éjét
Sokszor elűzte, s szent igéjét
Fénylette mint szövétneket:
Sokszor a sülyedő országok
Előtte arcra borúltak,
Bocsánatot kért imádságok,
S átkából feszabadúltak,

   "Kiálts" illy szózatot hallottál,
Oh Jónás hajdan, s elfutottál.
Hová futsz az isten elől?
Övé a földnek kereksége,
Az ég boltja, s tenger mélysége;
Lát ő mindent kivűl belől:
Bújdostál, a hab feldagadott,
Mérges torkába vettetél,
A föld sehol szállást nem adott,
Egy cethal prédája levél.

   Lelkednek egész erejéből
Kiáltottál a viz mélyéből,
Körülfogott a félelem:
"Uram, egészen elveszszek-e?
Így szólottál, illy csúf legyek-e?
Hát nincs már semmi kegyelem?
Nem; indúlatim már nem csalnak;
Hirdetem s félem nevedet."
Az ur parancsolt a cethalnak,
S ez a partra tett tégedet.

   Az isten parancsolatjára
Végre Ninive városára
Gyászos jövendőt mondottál.
Ostor levél a benn élőknek;
S fejekre a gonosztévőknek
Iszonyú jajt kiáltottál.
Így szólt az úr: negyven nap múlva
Fel fog haragom gerjedni,
Esküszöm, meg leszek boszúlva,
S el fog Ninive sülyedni.

   A város, melly minden vétkekben
Úszott, magát e beszédekben
Mint tűkörben megisméri:
Remeg, mint egy nagy fergetegnek
Napján az erős fák remegnek;
A jajszó az eget éri.
Melly gyász van tágas kebelében,
A réműlt szívek dobognak,
S vígságos muzsikák helyében
Siralmas hangok zokognak.

   A király leszáll thronusáról,
Lemond gőgös méltóságáról,
Porba űl, gyászt vesz magára;
Az ég megtelik sóhajtással:
S az ur szives szánakozással
Néz a bünösök nyájára.
Nagy irgalmú ő; azt kivánja,
Ne érjen senkit kárhozat.
Ha bűnét a bünös megbánja,
Az néki kedves áldozat.

   Oh szent vallás! megsebesíted
A szívet, s ismét megenyhíted:
Melly sokak s nagyok csudáid!
Valahol szív s értelem laknak,
Diadalmi oszlopot raknak
Mindenütt dicső munkáid.
Hatalmadnak nincsen határa:
Vele senki nem dacolhat:
Emészt haragos láng módjára,
S két élű tőrként általhat.

   Mint a fényes nap az egeket
Úgy deríti fel a lelkeket
A vallás égi sugárja;
Mint a hódító, nagy erővel
Ütközik meg a vakmerővel,
Ki szívét, mint várt, bézárja:
Ez megretten, magát vádolja,
Nem dugja már bé füleit;
Most mellyét veri, majd kulcsolja
Sírva ég felé kezeit.

   Néhol az istenek istene,
Ha melly nép pártot üt ellene,
E kedvesét mennybe hívja,
S egy ennek lárváját viselő
Dühös fúriát állít elő,
Ki mérgét pokolból szívja.
Ott az erkölcsök megromolnak;
Hazug lesz a papok nyelve:
Békesség! békesség! így szólnak,
S veszélylyel van minden telve.

   Ott kiki csak rút nyereségét
Nézi, s a szép sváda szentségét
Fösvénység megfertőzteti.
Ott megkeményül a nép nyaka;
S durvaság s borzasztó éjszaka
Az országot eltemeti.
Ott a thronusra vétkek űlnek;
A hív tanítás csúffal jár;
S hol hív tanítót nem becsülnek,
A veszedelem pusztít már.

   Akkor, Ézsaiás, kelj fel már,
Kérj, ints, sirj, dorgálj, mennydörögj bár,
Haszontalan fárodozol:
Talál a nép más profétákat.
Te csak a bűnt s a babonákat
Fedded s mindég ostorozol.
Te fenyegetsz: ők hízelkednek,
S áld a nép illy profétálást;
Ők a nép kényének engednek,
Te jövendőlsz boszúállást.

   Eljött a boszúlás ostroma,
S akkor is: "Itt az úr temploma!"
Azt kiáltozták a papok,
"Velünk van az úr; ne féljetek!"
Úgy van; szépen bánnak veletek,
Csalfák, a veszélyes napok!
Az úr temploma lerontatik,
S az álnokságnak remeke,
A nép, rabságra hurcoltatik,
S lesz Bábel csúfja s éneke.

   De ha, sokallván gyötrelmeket,
Megszánja, uram, a népeket
A te végetlen kegyelmed,
Küldesz akkor hív tanítókat,
A szent hívatalban buzgókat,
S veled van szent segedelmed:
Akkor felderíted az eget,
Eltűnnek a hitetlenek;
S ha szent tudományod fenyeget,
Mindenek megfélemlenek.

   Borúljatok arcra, nemzetek!
Az istennek hálát zengjetek,
S hívek legyetek hozzája;
Hogy most a mennyei tudomány
Fényénél lát olly sok tartomány,
Halandók, az ő munkája.
Szent beszéde hirdetésével
Mindenütt nyert oltárokat,
Teljes a föld dicsőségével:
Ki tisztel még bálványokat?

   Melly soká vak éj setétsége
Alatt sírt a föld kereksége,
S nem láthatott szép világot!
Mik voltak, oh föld, isteneid?
Ércből készítették kezeid,
S tőlök vártál boldogságot.
Vak vezérid, hogy ne tudj menni,
Szemeid békötve vittek,
S ők, bölcsebbek akarván lenni,
Megvesztek, s semmit sem hittek.

   Sok ezer sziv könyörgésére
A proféták feje végtére
Eljött, s a setétben fénylett.
Eljött; az árnyékok oszlottak,
Az igaz bölcsek sokasodtak,
A föld isten temploma lett.
Szent vallása győzödelemmel
Ment a pogányok honjába:
Mikép a vőlegény örömmel
Repűl jegyese házába.

   Volt még törvény, s azt tanították?
Nem; sőt inkább elcsúfították
Emberi leleményekkel:
Most az igazság hív képében
Jelent meg halandók földében,
S fénylett égi kellemekkel.
A nép boldogító szózatját
Buzgón s bámúlva hallgatja,
Mikép szeretett édes atyját
Legszófogadóbb magzatja.

   Így a kevély farizeusok,
S a hitetlen szadducéusok
Nem tanítottak, nem győztek;
Azért, óh Jézus, hogy felkeltél
S gőgjök ellen zászlót emeltél,
Melly dühösséggel üldöztek!
Minden lépteden leselkedtek;
Feszítsétek meg, így szóltak.
Egek! melly proféták lehettek,
Kik istent így káromoltak.

   Öljétek meg bár! ő egészen
Meg nem hal; diadalmas lészen;
A győző kijő sírjából!
Kijő, s a földnek boldogságot,
Magának készít bizonyságot,
Az együgyűek szájából.
Ezekbe lehel bölcseséget,
Minden népekhez elmennek,
Mindenütt lelnek ellenséget,
De ki áll ellent istennek?

   Fegyverkezzetek fel, csábítók,
Az evangyéliomtanítók
Seregenként szaporodnak,
Siessetek őket kötözni,
Rútúl vádolni, tömlöcözni,
Még is diadalmaskodnak!
Nosza még egy próbát tegyetek,
Frisen gyűlést kell tartani!
Im Saulus kezet fog veletek,
S fut keresztyén vért ontani.

   Mit használ, Saulus, dühösséged?
Az, a kit kergetsz, szeret téged,
Csak ismernéd, hive lennél.
Majd megisméred; van rád gondja,
Megállít az útban, s ezt mondja:
Itt vagyok én: hová mennél?
S legottan, minden mérgességet
Letévén, nem dühösködöl.
Néki eskel örök hűséget,
S ellenségivel küszködöl.

   Felövedezve bátorsággal,
Megteljesedve buzgósággal
Futod, szent bajnok, pályádat.
Zsidók, pogányok szidalmai,
A nép seprője, föld nagyjai,
Együtt gátolják munkádat.
Te bátran vívsz, s a föld határit
Betöltöd Jézus nevével;
Görögország büszke oltárit
Lerontod szent igéjével.

   A világ bölcsei csúfolnak.
Oh gyenge lélek, így gúnyolnak,
Te akarsz-e tanítani?
Te megveted bolondságokat,
S kénytelenek a szent dolgokat
Ők is bámúlva hallani.
Hallják a nagyok is, s ezeknek
Szép út nyílt a szent vallásra.
De mikor van a Felixeknek
Idejek a jobbúlásra?

   Mint űzte a föld babonáját,
Mint törte a világ igáját
Az igazság szent ereje!
Bár mint kinozzák hirdetőit,
Nem fogyaszthatja tisztelőit
A tyrannusok vesszeje.
A kik elébb dühösködtenek,
Most érte kelnek ki harcra:
A faragott s öntött istenek
Lefogyva borúlnak arcra.

   Ha, szent isten, magad készíted,
Ékesszólással lelkesíted,
S bíztatod a tanítókat;
Ha magad hívsz, oh ki ne menne?
Hogy ne lelném örömöm benne,
Hogy sokasítsam a jókat?
Ha bér nélkül tennünk kellene,
Akkor is tartoznánk tenni:
Te pedig, áldások istene,
Gazdag fizető fogsz lenni.

   Oh, övedzzetek fegyvereket!
Irtsátok haddal a vétkeket,
Ti, az egy isten papjai!
S hogy fegyvereitek győzzenek,
Szíveitek szentek légyenek,
Mint nyelvetek szózatjai.
Hogy intésteket tegyék mások,
Ti azt először tegyétek,
S ne légyetek hamis Júdások.
Az isten biró: féljétek.

   Sír bennem lelkem, szívem dobog,
Egész haragom lángja lobog
S belső részeim rázkodnak,
Ha olly tanítókat szemlélek,
Kikben ékes nyelv, álnok lélek
S rút élet cimboráskodnak.
Nem szükség haláltól reszketni,
Még is gyalázzák tiszteket,
A nyájt kellene legeltetni,
S botránkoztatnak ezreket.

   Ezek setét ösvényen járnak,
A gonoszságnak kaput tárnak,
Szívek a vétkeknek örül;
Csak azt nézik, hogy teljék zsebek,
Ollyak mint kövér s néma ebek
Az elhagyatott nyáj körűl.
A béres, ki csak hasznát lesi,
Fut, látván a farkasokat;
Az elveszettet nem keresi,
S megemészti a juhokat.

   Az úr megátkozza ezeket;
Megtalálják veszedelmeket,
A mellyet keresnek magok.
Nem hagyja ő saját seregét,
Elküldi bosszús fergetegét
S elvesznek a balgatagok.
Kik a bűnre szép színt mázolnak,
Oda lesznek, a csúfolók,
S mindenek bámúlva így szólnak:
Hol vagytok, hamis mázolók!

   De melly boldogság, melly jutalom,
Ha jó szív, szép ész, hív szorgalom
A tanítókon fénylenek!
Ha virtus ékesenszólással
Szépen kezet fognak egymással,
Hogy remekeket szüljenek!
Melly irígylendő boldogságban
Vesztek részt, szerencsés nyájok,
S van-e szebb egész mennyországban,
Mint ezeknek koronájok?

   Hevűlj, lelkem, szentebb lángokra,
Emelkedj felségesb hangokra,
Örvendj szívem kivül belül!
Mert a ki seregünk zászlóját
Tartja, nyájunk fő tanítóját,
E dicsők közt látom elül!
Hirdesd a világ hallására,
Hogy itt is vagynak érdemek,
S a kik dicső ragyogására
Néznek, nem mind irígy szemek.

   Oh te, szelíd jóság rajzatja,
Vének barátja, ifjak atyja,
Kegyes őrállók példája,
Melly örömet adhat szívednek
Híven folytatott szent tisztednek
Ötven esztendős pályája,
Midőn ma imádva számlálod
Istened sok kegyelmeit,
S örömkönnyek között hálálod
Életed szép örömeit?

   Hát ha még véges napod lejár,
Melly sokkal szebb örömözön vár
Rád, tisztes ősz, kegyes főpap!
Látom, látom a szent karokkal
Mint vígad, s örök súgárokkal
Ragyog, mint mennyei szent nap.
De, óh isten! esdeklünk, kérünk,
Késleld a futó napokat,
Hadd légyen soká hív vezérünk,
S adj tovább is sok Nagyokat!