A pásztor és az oroszlán. Az oroszlán és a vadász

A pásztor és az oroszlán. Az oroszlán és a vadász szerző: Jean de La Fontaine, fordító: Radnóti Miklós

A mese nemcsak az, amit mutat a látszat,
mert benne oktatónk lesz minden egyes állat.
S unalmas a morál, ha durva, meztelen,
meddő az íly mese, virágot nem terem.
S az önmagáért írt mesét is bölcsen vesd el,
tanít, de tetszik is együtt ki ebbe mester.
Ezért művelte így, e kettős ingerért
a műfajt annyi nagy költő mikor mesélt.
Egyik sem terjengős, nem raknak cifra éket,
kerülnek henye szót, fölösleges igéket.
Phaedrus oly szófukar, hogy intik érte már,
s Aesopus szűkszavubb még nála is talán;
de túltesz egy görög e kettőn is, fölényes
        tömörségére ritka kényes,
történetét mindíg négy sorban írja meg,
bírálják el hogyan, kik ehhez értenek.
Aesopusszal közös tárgyat nem vet meg ő se,
az pásztort emleget, ennek vadász a hőse.
A történést hiven végig követtem én,
itt-ott egy-egy vonás, ha mégis az enyém.
Imé körülbelül Aesopus így meséli:

Egy pásztor látja, hogy birkája fogy s nem érti,
ki lophat tőle így, s miképen fogja el.
Hegy-völgyet átkutat, jár-kel, barlangra lel,
úgy véli farkasé, hát vermet ás azonnal.
        «Ha meglesz, - szól, agyonverem,
ó, add meg istenek ura csak azt nekem,
hogy essék tőrbe most, míg itt vagyok, a tolvaj,
        s feláldozom, ez lesz a tét:
        húsz borjamból ezért tiéd
        a legszebb, legkövérebb állat.»
S oroszlán bú elő e szókra válaszul.
A pásztor meglapúl s félholtra válva szól:
«Nem tudja jaj! sosem, az ember mit kivángat!
Azt kértem, jőjjön ím a nyájrabló elém,
majd megfogom a gazt, hisz várja vermem itt lenn,
ó, istenek ura! borjat igértem én:
egy ökröt kapsz, ha most rögvest tovább megy innen»!

Az első szerző lám így adta ezt elő,
nézzük, mit mond a követő:

Egy szájhős, - nagy vadász is, - nem találja
kedvenc ebét, eltünt egy fajkutyája,
s gyanítja, hogy oroszlán konca lett;
pásztorra lel s kiált: «Az Ég Urára,
kiirtom, esküszöm! mondd hol lehet,
utat mutass, mely hozzá elvezet!»
«A sziklák közt lakik, - felelt a pásztor,
tőlem havonta kap zsákmány helyett
adóba egy gidát s így én e tájon
békén bolyongok és legeltetek.»
S e percben, - még a párbeszéd pereg,
sietve jő az emlitett oroszlán.
S a szájhős már sikong szégyentelen:
«Ó, Juppiter, segíts! elbúhatok tán
míg nem késő s megmentem életem!»

        A bátorságra nincsen próba
jobb, mint a hirtelen, bőrt horzsoló veszély:
a szóban hős, akit így fognak vallatóra,
        lapít ilyenkor s mást beszél.