A nyár (Csokonai Vitéz Mihály)
| A nyár szerző: Csokonai Vitéz Mihály |
A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,
Magossan tűndöklik a hideg klímákon.
Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,
Mert súgárit a nap rá közelről hányja.
Vévén a Szírius tőlle melegséget,
Tüzes csillagával minden határt éget.
Mihellyt dögleletes fényű csillagzatja
Magát a csillagos égen kimutatja,
Azonnal a tavasz szépségi hervadnak,
A nyájas ligetek s mezők elfonnyadnak.
A tőlle megaszalt természetnek szomja
A rétek haldokló virágit lenyomja.
Lekonyúl a beteg liliom s tulipánt,
Mellyeket belől egy száraz hektika bánt.
Illatos kebele Flórához temjénez,
Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.
Néki alázatos szárát meghajlítja,
Az újjító essőt nyílt szájjal áhítja.
El is jön az esső néha nagy felhővel,
De széllel, dörgéssel, villámmal s menykővel.
A forgószél öszvetördeli a fákat,
Elsodorja a szép vetést és plántákat.
A rohanó zápor a rétet elmossa,
A virágok nemző részit lecsapdossa.
A tüzes menydörgés minden szívet gyötör,
A langozó menykő mindenfelé ront, tör.
Kopog a jégesső, tördel mindeneket,
Agyonveri a szép virágos fűveket.
De mihelyt a setét felhők elrepűlnek,
A haragos egek ismét kiderűlnek.
A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,
A megszűrt áerben vidámon tündököl,
Büszkén mutogatja a szagos rétekben
Apró képecskéit a kristály cseppekben.
Egy illy hűs essőért mennyit sohajtozott,
Akit az izzadság s a por besározott.
Aki lankadt karral vonta már kaszáját,
Be édes örömmel kezdi most munkáját.
A megéledt barmok s vadak ugrándoznak,
A víg madarakkal a mezők hangoznak.