A nemes magyarságnak felűlésére
| A nemes magyarságnak felűlésére szerző: Csokonai Vitéz Mihály |
Te, ki hideg vérrel nézsz a szerencsére
S szelíden mosolygasz az irígy mérgére,
Te, ki gyenge hangon pengetvén hárfádat,
Békével danoltad bús és víg órádat,
Alacsony sorsoddal ki megelégűltél,
Melyben sok bőlcsekkel s nagy lelkekkel űltél,
Múzsám! - Emelkedj most feljebb minden hadnál,
Zengjél vitézeket s légy nagyobb magadnál.
Hagyd el a magános réti violákat,
Ahol zengedezted Ámort s gráciákat,
Ahol az ártatlan múlatság berkében
Jácint koszorúkat fűztél a Tempében,
Köss szárnyat magadnak s tábori lármával
Rendítsd meg Parnasszust dobbal, trombitával;
Melynek hallatára zengjen a főld s az ég,
Vitézidnek pálmát szedjen a dicsőség,
Magadat a jó hír s hazád magasztaljon,
Előtted az irígy s a halál meghaljon. -
Ha régen érzette a hadi poézis
Neszét a sanyarú spartai vitéz is,
És bátor lélekkel ment ellenségire
A sánta Tírtéus sánta verseire:[1]
Hát a magyar nemzet, aki nagylelkű is,
Nemcsak vitéz, hanem nemes érzésű is,
Nem buzdúlna-é fel a vitéz érdemre
Magyarhoz magyarúl tett serkentésemre?
Halott atyáink is, kik hadra termettek,
Egyűgyű versekbe szedték, amit tettek,
S azt énekelgették virtusok hírére
S az ifjú leventák felserkentésére;[2]
Kivált mikor vége lévén a csatának,
Scytha szertartással áldumást ivának.[3]
Maga mikor evett a vitéz Etele,
Íly éneklőkkel volt palotája tele.[4]
Én is hát, nagylelkű leventa[5] magzatok!
Ha nem mehetek is harcra utánatok:
Legalább féloldalt, trombitás módjára
Buzdítlak titeket a harcra, csatára.
Rajta, vitéz ifjak, bajnokok, pajtások,
Ím, hívnak a dobok, fegyverropogások.
Már leng a lármától Stíria erdeje,
Ki van már néktek is szabva a harc helye.
Ez az a nemes hely, hol sárt kell állani
S a halál kezéből babért aprítani.
Itt vívik hazánknak sok hadra nőtt fia,
Itt áll a dicsőség, hol több a francia.
Ím, már a trombiták rekedt rivadtára
Reng a magyar bércek megdöbbent határa.
Sok siralmas sípnak visítnak éneki,
Kopognak a zörgő doboknak feneki.
A puskák erdeje tűzláng közt megcsördűl;
Közte a mennydörgő kartács, bombi dördűl;
Közepén a füstnek, a tűznek, a pornak
Tenger kardja villog mind a két tábornak.
Az ordító lárma, a ló nyerítése,
A fegyverropogás, lábak dübögése
Rendítik a főldet, a havast, üreget,
Verik a port, füstöt s a temérdek eget.
Egyfelől a virtus, az érdem, dicsőség,
A rettenthetetlen bátorság, erősség
Nézik a vitézek tettit a csatába
S béróvják a jó hír gyémánt oszlopába,
Hol már sok dicsőűlt vitézink látszanak,
Kik a magyar égnek Átlási[6] voltanak. ─
Másfelől a halál s a rémítő vázat
Hányó félelemmel a kudarc, gyalázat
Guggolnak a kétség alacsony vőlgyében,
Egy gyászos ciprusnak[7] setét erdejében,
Ahol a félénket, tunyát eltemetik,
A feledékenység kövét reá vetik.
De ez helyben kevés magyar fit találunk,
Mert még a félénkség kűl-portéka[8] nálunk.
Mint mikor a Tátra[9] kősziklás bércéről
Sűrű felhő száll le Karpatus széléről,
S az éthert megúszván a felszél szárnyain,
Másikba ütközik Mátra kőszálain,
S nem akarván egy is útat adni másnak,
Dühös-tornyosodva rohannak egymásnak,
Rettentő dörgéssel, villámmal, menykővel
Küszködnek az égnek mezején erővel;
Amit csak útjokban a főldön találnak,
Abból irtóztató prédálást csinálnak,
Város, falu, erdő, hegy, vőlgy mind puszta lész,
A réműlt palóc fél, hogy a világ elvész:
Így csap itt a csata öszve a csatával,
A vitéz magyar nép a franc ármadával.
Lángok kavarognak, ahol öszveütnek
Melyek már a Szala bérceire sütnek.
A lárma Pozsonytól Brassó végéig zeng,
Mindenütt a puska csörög, s a szablya peng.
Felkél a nemes nép, pattan paripára,
Hogy hazánkért vívjon Dentmagyar[10] módjára.
Mindenik közűlök hadi lángot lehel,
Mint elhúnyt eleik, Tuhutum vagy Lehel.[11]
Atyjok dicsőségét kívánják nevelni,
S a nemesi nevet duplán érdemelni:
Mert nagy őseihez nem lehet érdemes,
Aki csak azoknak virtusáról nemes.
Légyetek valódi nemesek hát ti is,
Így nyerték azt régi hazánk nemesi is.
Légyetek hűk, bátrak, védelmező karok;
Légyetek vitézek, egyszóval - magyarok.
Verjétek hátra a kevély ellenséget,
Mely már a széleken pusztít, öl és éget.
Ah, ha ti nem fogtok bajvívásra menni;
Rövid nap jármot fog mindnyájunkra tenni,
És zsákmnánya hányván kevés vagyonunkat,
Koldússá s szolgává fog tenni magunkat.
S Budán ─ szabadságunk ősi centrumában,
Hol Atilla s Mátyás lakott hajdanában ─
Budán vét majd véget becses törvényünknek,
Ott fog szabni adót dicső nemzetünknek.
Ugyan hát egy nemes, egy vitéz nemzettől
Várhatni-é, hogy ő megijedjen ettől?
Várhatni-é, hogy ő béhunyt szemmel nézze,
Mikor a hazáért hull annyi vitéze?
S hogy ő veszteg űljön, mikor egy vad népnek
Pusztító tábori széle felé lépnek?
Ah nem! felségesebb vér pezseg őbenne,
Mintsem egy köz veszélyt szívére ne venne;
Készebb a csatának mezején kimúlni,
Mint hazáját lássa lángokba borúlni.
Tudom, ti is, akik versem olvassátok,
E szókra csördítni kezditek szablyátok,
Törlitek kétfelé perge bajusztokat,
Magyarúl mutatván magyar haragtokat.
Ne is rettenjél meg, óh nemes nemzetem!
Nagy még benned a szív és erős a tetem.
Számra, hosszú kardra csak félénkek néznek,
Tízzel kell felérni egy magyar vitéznek. ─
Hát már a sok hitvány csecsebecse között,
Mely hozzánk a szomszéd főldekről kőltözött,
Béjött a félénkség puha módija is?
Nem! magyar emberek maradtunk mi ma is;
Készek halált állni pajtásink javáért,
Gyermekink, rokonink megmaradásáért;
Ezekért megvetjük a halált s életet,
Mert mind a kettőnél erősb a szeretet.
És mintsem ezektől a franc elszakasszon,
Testek s testünk előbb vérözönt árasszon;
Vérhabbal csináljuk szigetté főldünket,
Mégsem hagyjuk könnyen édes mindenünket.
Kivált a ránkmaradt ősi dicsőségnek
Amely szikrácskái még mellünkben égnek,
Azok tűzzé válván, mint annyi istenek,
A jó becsűletre s hírre serkentenek.
Ugyan ha íly méltó hadra nem szállanánk,
Vagy a vér mezején hátat fordítanánk,
Hogy mernők a magyar nevet, korcs létünkre,
Elpirúlás nélkűl felvenni nyelvünkre?
Mit szólna Etele, ha hozzánk felszállna,
S magyar unokáit, bilincsben találna?
Mit szólna, ha látná e népek bírója,
Hogy gyermekin csörög egy incfinc békója?
Mit mondana Árpád? ─ Uszubú[12] hadnagyunk
El nem hinné rólunk, hogy magyarok vagyunk,
S megfosztván a deli névtől korcs nemünket,
Nemes útálással hagyna itt bennünket.
De legközelebbről mint vélekednének
Gyermekeik felől ama vitéz vének,
Kik buzgó lélekkel gyűltek hajdan egybe,
Tréziáért vívni hétszáznegyvenegybe? ─
Ímé, serkentsen fel ez atyák példája,
S halljátok, mint buzdít egy jó öreg szája:
"Fiaim! ha kedves még magyar hazátok,
Ha a magyar nevet még nem útáljátok,
Ha pezseg még az a szittya vér bennetek,
Melyet apáitok véréből vettetek,
Ha az ő fiaik nem szégyelltek lenni:[13]
Ne szégyeneljetek a harcra kimenni.
E nemes indúlat zendített fel minket,
Mikor a burkusra fentük fegyverinket,
Mikor annyi bírós ellenség torkába
Maroknyi népünkkel állottunk csatába.
Sem burkus fortélyja tőrbe nem ejthete,
Sem más népnek száma meg nem rettenthete.
Hányszor vertük kevés néppel a francokat,
Hogy nyakkal sem győzték a magyar kardokat!
Ez a büszke nemzet akkor a Rénusnál
Nem látott nagyobbat a magyar virtusnál.
Voltak is hatalmas vezérink akkorba,
Kik lelket öntöttek a magyar táborba,
Pálffy és Batthyány, kik után harmadik
Volt a Berlin várát elprédáló Hadik.
Eleget szól a hír több íly hazafiról;
Kivált a pálmát nyert vitéz Nádasdyról,[14]
Ki többre ment vélünk egy rajta szavával,
Mint más kűlső vezér minden taktikával,
Ki pajtásnak híván s vitéz barátjának,
Szívet adott ezzel minden katonának:
Ah, hirdesse őtet mind a négy kerűlet,
Nyúgodjon vitézi porán a becsűlet! ─
De lésznek néktek is derék vezéritek,
Kiknek fényes nevét jól esmérhetitek.
Eszterházy, Pálffy, Splényi és Mészáros,
Akiknek hírével már bétőlt sok város.
Alvinczy lesz feje e nemes tábornak,
Mint fő segédje a felséges nádornak.[15]
Ezek fognak ama fővezérek lenni.
Kik a magyar nevet naggyá fogják tenni;
Ezek alatt űltök ti is paripára,
Ezek alatt mentek pálmáról pálmára. ─
Óh, vajha megnyerném régi épségemet,
S megifjítana még az Isten engemet,
Vajha ama napok visszatérhetnének,
Mikor szemközt álltam a burkus tüzének:
Fiaim! legelső lennék a csatában,
Legelőször fognék fegyvert a hazában!
De minthogy a bennem megfagyott vitéz vér
A belső buzgásnál már egyébre nem ér:
Ti, fiaim! ti, ti körmönfont termetek,
Minthogy még erőben vagytok, ám menjetek.
Ti menthetitek meg hazánknak széleit,
Ti dúlhatjátok le a franc seregeit.
Rajta! űljetek fel, lőjjétek, vágjátok!
Ha mi megverhettük, ti mért ne tudnátok?
Rajta! csak menjetek, fiaim! ellene:
Hordozzon a magyar seregek istene!"[16]
Íly nógatására egy öreg magyarnak
Felűlni csak holmi gyávák nem akarnak:
De ti, kiknek jobb vér szállott szívetekre,
Nem buzdúltok-é fel lelkesen ezekre?
Azt a nemes mozgást nem próbáljátok-é,
Mely csupán a hadra termett magyaroké?
Igen! e magyar szók olvasása között
Ősetek nagy lelke belétek kőltözött.
Rajta! én is mondom, űljetek hát lóra;
Szép dolog marsolni dob- s trombitaszóra!
Mikor a lobogó zászlók árnyékában
Megy a magyar egymás hív pajtásságában,
S beszélvén egymásnak a régi napokat,
Új virtussal hozzák életre apjokat.
Óh, a tivéletek én is elmehetnék
S a magyar virtusnak tanúja lehetnék
És láthatnék annyi szép vitézt egyszámban:
Ezt kívánnám legfőbb jó gyanánt hazámban!
De ha végezési az irígy Párkának
E szép szerencsétől engem megfosztának:
Legalább Múzsámat tinektek szentelem
S vitéz tetteteket az égig emelem.
Majd mikor a francról győzödelmet hoztok
S borostyános fővel honunkba marsoztok:
Azonnal hattyúi szárnyamat felvészem,
Pindus kőszálait véle megtetézem,
Megtőltöm torkomat trombita-hangokkal,
Hirdetem hazámnak bajnokit azokkal;
Hadd zengjék a Duna s a Tisza partjai,
Ekhózzák Karpatus erdős kőszálai,
Hadd mondják a Donnál, Rénusnál, Ararnál:[17]
Hogy nincs hatalmasabb vitéz a magyarnál!
Élni fog nevetek a halál vőlgyén is,
S halhatatlan leszek általatok én is. ─
*
[1]
A messéniak feltámadván a spártabéliek ellen, ezek az oraculumhoz folyamodtak, amely azt tanácsolta nékiek, hogy Athenaeből kérjenek vezért magoknak. Kértek is. Az athenaebeliek pedig csúfságból egy Tyrteus nevű sánta poétát kűldöttek nékiek. De aki egy buzdító versezetet mondván a katonák előtt, annyira fellobbantotta azokat, hogy megvervén a messéniakat, győzedelmet nyert, nem annyira kardjával, mint poézisával. A verse máig is megvan görög nyelven. Distichonokba van a munka öntve: amely vers nemét, minthogy a hexametere 6, a pentametere 5 lábból áll, még hajdan már sántának csúfolta a játszi Ovidius. ─ Tírtének a történetit bőven előadja Justinus
[2]
Deákul akartam írni. De azt gondoltam meg, hogy nem római katonáknak, hanem magyar vitézeknek írok, akikben egy "rajta, ősi vitéz, magyar" s több efféle hazai szólás több benyomást csinál, mint minden latiumi eloquentia
[3]
Az ütközetek után solennis örvendező pompát csináltak vitéz eleink, amely mintegy triumphus gyanánt szolgált. A vezér a kapitányoknak és vitézeknek ajándékokat osztogatott, és főldeket. Sőt a jó hírt megvivő is gazdagon kapott. Azután az egész tábor örömnapot tartott. Áldomást ittak. Ez a név még akkor nemcsak a kupecek borozására ruháztatott. Béla királynak nevetlen íródeákja miden nevezetes dolgaik után a kapitányoknak odaveti: Et biberunt magnum Áldumás
[4]
Eteléről, vagy amint a külfőldi írók ejtik, Atilláról feljegyzi Priscus Rhetor, a konstáncinápolyi udvarnak Etelénél volt követje, hogy az ő asztala felett mindenkor poéták énekelték a scythiai vitézek tetteit, amelyre az ott ebédlő főbb hunnusok buzgottak s ittak
[5]
Leventa, vagy magyarosabban Levente, egy olyan nemes ifjú vitézt jelentett eleinknél, aki akkortájba ment elsőben hadba, és akit ők előbb solenniter tettek meg vitéznek. Erről a vitézkötésről s a t. jeles jegyzéseket tesz fel professor Dugonics úr, magyar hazánknak méltó fia
[6]
Atlas és Hercules egymást felváltva tartják az eget. Poétai mese
[7]
A cupressus halotti és halálos fa volt a rómaiaknál
[8]
Ausländische Spezerei, kivált deutsche
[9]
Tátra Szepes, Mátra pedig Heves vármegyében eső szőrnyű hegy. És így ez annak délre esik. Amaz része a Magyarországot körűlkerítő nagy Karpatus, vagy magyarosan Beszkéd hegyeinek, a Mátra pedig ágazatja, amelynek vidékén laknak a palócok. ─ Ez az egész hasonlatos- ság van véve a Henriásból, de újonnan őltöztetve és megmagyarosítva. ─ ─ Különben pedig a jegyzésekben gyakorta esméretes dolgok is világosíttatnak. De ez nem a tudókért, hanem a más rendű olvasóknak kedvekért esett
[10]
Dentumoger, azaz Dentmagyaroknak nevezték magokat régi eleink, a Béla notariusa szerint. Az a Dent micsoda ige ottan, én nem tudom. Megérdemelné a tudósok vizsgálását régi igaz nevünk!
[11]
Tuhutum, Árpád után legnevezetesebb vezér. Ez foglalta el és ez bírta Erdélyországot. Ennek maradéka volt az a Gyula erdélyi fejedelem, akinek leánya volt Sarolt, szent István király anyja; és akitől István elvette Erdélyt. ─ Lehel is egy főfő vitéz volt. Anonymus, Turóczi
[12]
Uszubú, Árpád vezérünknek vitéz hadnagya, aki a tótokat béjármolta. Amely történetet tréfásan hoz be professzor Dugonics az Etelkájában
[13]
A magyaroknál kedves serkentés ez: ne légy különb, mint az apád, és ez a dicsérés is: apja fia!
[14]
Gr. Nádasdy Ferenc, fővezér, kinél többet a burkus háborúba senki se tett, és aki az ő vitézségről híres familiáját újabb érdemekkel tetézte. Ő vette meg Schweidnizot, Boroszlót, s a t., a bavarusokat öszvetörte, a francot a Rénuson túl zaklatta, s a t. Utóljára horvátországi bánná lett. ─ Ez a nagylelkű hérós kedves szavajárása gyanánt tartotta ezt: vitéz barátom, rajta s a t. Esmérte ő a magyart, mert maga is a' volt! Többet is ért vele, mint száz "rekcunkerdáj"-jal. Egész históriát lehetne az ő életéről írni, csak hazánkfiai az ilyenekbe restecskék ne volnának. ─ Jeles sírverset készített e fő vitézünknek Faludi atya, nemzetünknek amaz édes poétája
[15]
Ez a szó: nádor, vagy hosszabban nádorispány, tesz palatinust, de hol vette magát, megvallom, nem tudom. De én a Nándorfejérvár nevét örömest ettől húznám. Igazság szerint volna Görögfejérvár, Alba Graeca; de talám, minthogy a régi időktől fogva az ország kulcsa volt s fontos szerencséjű egy vár, a palatinusnak vagy nádornak fő vigyázása alá rendeltetett, mint hazánk legfőbb hadi vezérének. Innen ezt a végvárat a mindent hamar elnevező magyarok Nándorfejérvárának nevezhették. Ebből osztán a később időbe könnyen ronthatott a köznép szája Nándorfejérvárat, mint már ma Landorfejervárat
[16]
A scythák s magyar eleink minden pogányok közt legtisztább vallásúak voltak. Valamint egyébbe, úgy ebbe is az ártatlan egyűgyűséget tartották. Egy istent hittek. És amidőn látták, hogy a több népeknek annyi és oly sokféle istenjek van: ők a magok egy istenét magyarok istenének nevezték, mint a zsidók Jákob, Izrael s a t. istenének. Ebbe bíztak és azt tartották, mint a zsidók is, hogy ez minden más nemzetet gyűlöl, őérettek pedig mindég kiáll a legkeményebb bosszúállásra. Ahonnan ha valakit meg akartak fenyegetni, ezt mondták: Várj rá, megvér még a magyarok istene, megemlegeted, vagy megkeserűlöd a magyarok istenét, megtanítlak a magyarok istenére s a t. Ezt ők, hihető, a szomszéd bálványozóknak mennydörögték; de késő unokáiknál is mai napig szokásban maradt
[17]
A Don vagy Tanais Európa és Ázsia közt a muszka főldön foly, a Rénus a német és belga tartományokon, az Arar Franciaországban