A mennyei ítélőszék előtt

A mennyei ítélőszék előtt
szerző: Roark Bradford, fordító: Szabó András

A Collier`s 1930 május 10-i számában jelent meg először "At the Seeking Seat of Glory" címmel. A jegyzeteket a fordító írta.

A vallás veszélyes vitatéma. Egy ember, aki az utolsó fillérjét is odaadja egy koldusnak, vallási vitában képes lenne lelőni a legjobb barátját. Talán ez az oka annak, hogy egy tucat Broadway-producer elutasította a Zöld legelőket,^[1] azt a darabot, amely a drámakritikusokat arra késztette, hogy szinonimaszótárukat bújva keressenek új felsőfokú jelzőket e csupa néger szereplőből álló vallásos előadás méltatására. Kétségtelenül ugyanez az ok vezetett oda, hogy három évvel ezelőtt számos kiadó visszautasította az Ádám apánk és gyermekei^[2] című, a darab alapjául szolgáló néger bibliatörténeteket tartalmazó kötet kiadásának megtiszteltetését.

A könyvet kinyomtatták, a darabot bemutatták. Sem a darab, sem a könyv nem sértette meg még a legérzékenyebb hívőket sem; és mindkettő óriási siker lett. Felmerült az ötlet, hogy a jogdíjak egy részéből egy Nyihaha-díjat alapítanak, amelyet azok a szerkesztők és producerek kapnák, akik nem voltak hajlandók támogatni ezeket a déli feketék vallásáról szóló tanulmányokat. De nem lesz lónyerítés. Barátságos kuncogás talán, de hahotázás nem.

Valahol a Bibliában – nem a Jakab király-féle fordításban, hanem Wesley Henning tiszteletes^[3] verziójában, annak a Mississippi menti gyapotfarmnak a lelkipásztoráéban, ahol születtem, és akitől e mesék zöme származik – ez a részlet áll:

’Nos, gyermekeim,' mondja az Úr, 'negyven éven át vezettelek benneteket a pusztaságban. Hogy miért? Mert meg kellett tanítanom nektek, hogyan kell bánni az idővel.

Ha én egy nap alatt átrepítettelek volna benneteket a vén Fáraó király répafőzelékéből meg kukoricalepényéből^[4] az Ígéret Földjére – nos, csak telezabálnátok magatokat, mígnem belepusztultok. Az egyetlen élvezet, amit Kánaánban találnátok, az a hasfájás lenne.

Ezért meneteltettelek benneteket negyven évig, hogy kipihenjétek a répafőzeléket, és engedtem, hogy egyétek az én bogyóimat és pszaldiómat.^[5] Mert azt akarom, hogy úgy viselkedjetek, mintha volna bennetek valami illem, amikor a Túloldalra értek. Nem akarom, hogy odarohanjatok az asztalhoz, ahol az a sok hal meg vaníliasódó^[6] van, és úgy tegyetek, mintha sose jártatok volna sehol. Azt akarom, hogy ne kapkodjatok.^[7]

A türelem, az alázat és a másik ember nézőpontjának megértése képezik a délvidéki feketék örömteli vallásának alapját. És mindezekre a tulajdonságokra van szüksége egy fehér embernek ahhoz, hogy megértse ezt. A történetek összegyűjtése több türelmet és alázatot igényelt, mint amit általában „tapintatnak” neveznek, és amire a feketékkel közvetlenül kapcsolatba kerülő fehéreknek állítólag szükségük van.

A Pszaldiófa

Marc Connelly úrnak, a Zöld legelők szerzőjének, nagy mértékben kellett gyakorolnia ezt a két tulajdonságot, hogy megértse azokat az embereket, akikről a darabja szólni készült. Bejártuk egész Louisianát, félreeső templomokat látogattunk meg, prédikátorokkal és lelkes „juba -táncosokkal”^[8]beszélgettünk, gyakran napokat töltöttünk azzal, hogy valami konkrét dolgot kerestünk, és csúfosan kudarcot vallottunk, de mindig találtunk valami mást, ami gyakran még jobb is volt annál, amit kerestünk.

Ami a szükséges hitet illeti, vegyük csak Wes bácsi utalását a pszaldióra. Ő a szót így ejtette: „pí-zal-dió”. Először hat- vagy hétéves koromból emlékszem a pszaldióra. Éppen a vasárnapi iskolai leckémet ismételtem az írástudatlan öreg prédikátornak, akit imádtam, és a lecke történetesen Izrael gyermekeinek pusztai vándorlásáról szólt.

– Wes bácsi – kérdeztem –, mi volt az a manna, amivel az Úr táplálta őket?

– Manna? – mondta ő. – Úgy érted, modort^[9] ettek? Azoknak a gyermekeknek semmi modoruk nem volt. Csak összekevered a dolgokat. Az Úr bogyókkal, mókusokkal, oposszumokkal meg más erdei holmival táplálta őket. Az, amiről hallottad Stella kisasszonyt beszélni, az a mód volt, ahogyan az Úr lerázta nekik a pszaldiókat.^[10]

– Pszaldiókat? – ismételtem meg.

– Bizony. Egyenest a pszaldiófákról. Több pszaldiófa volt abban a pusztaságban, mint ahány ciprus van apád lápföldjein.^[11]

Azért nem tettem fel több kérdést ezekről a furcsa fákról, mert Wes megtanított rá, hogy soha ne kérdőjelezzek meg semmiféle történetet. Ha szórakoztatásomra hosszú meséket szőtt a környékbeli emberekről és állatokról, nem mertem kérdezősködni. Egyszer éppen a kedvenc kutyám képzeletbeli hősies tettét mesélte, amint kihúz egy öszvért a folyóból, de én közbevágtam.

– Rattler túl kicsi ahhoz, hogy egy öszvért kihúzzon a folyóból – tiltakoztam –, és különben is, utálja az öszvéreket. Talán egy borjút húzott ki.

– Én erről semmit sem tudok – mondta Wes. – Én annyit tudok, hogy a mese szerint öszvér volt – pontosabban az a vén, kék, csíkos hátú öszvér a sánta lábával, amelyik egész nyáron a karám körül lődörgött. A mese azt mondja, hogy beleesett a folyóba, és Rattler kihúzta.

– De Rattler képtelen lett volna rá – mondtam határozottan.

– Hát jó – egyezett bele Wes. – Ha te többet tudsz, mint a mese, akkor mért nyaggatsz, hogy elmondjam? Túl sokat tudsz, ha többet tudsz a mesénél. Nem is mesélek neked többet.

Így hát függetlenül attól, hogy mit mondott a vasárnapi iskolai tanítóm a mannáról, tudtam, hogy az Úr Izrael gyermekeit bogyókkal, oposszumokkal, mókusokkal és pszaldióval táplálta. Sosem láttam pszaldiót, de tudom, hogy pszaldiófákon teremnek. Egy etimológus talán megmagyarázná, hogy az írástudatlan Wes, akinek ki kellett böngésznie a furcsa szavakat, mielőtt kimondta volna őket,^[12] bizonyára összekeverte a „psaltérium” (psalter)^[13] szót, a Kivonulás könyvében említett^[14] hangszerrel. De nem vagyok etimológus, és személy szerint jobban szeretnék egy zsebnyi pszaldiót, mint egy negyventagú psaltérium-zenekart, négy nagybőgővel és egy dobbal ráadásként.

Black Billy Sunday tiszteletes

Amikor Connelly úr elhatározta, hogy a könyvből színdarabot ír, New Orleansba jött, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a négerek valóban ilyen egyszerű, örömteli, testvéries, ugyanakkor határozottan és végtelenül tisztelettudó hittel viseltetnek az Úr iránt. El akart menni egy néger templomba, hogy meghallgasson egy prédikációt.

Kedvenc prédikátorom Black Billy Sunday tiszteletesnek nevezi magát.^[15] Magas, nagyon fekete bőrű, és a szószéken méltóságteljesebb, mint bármelyik prédikátor, akit valaha láttam; mégis sikerült neki a Szentírást a gyülekezete mindennapi életének egyszerű nyelvén értelmeznie, miközben mindvégig megőrizte annak mély tiszteletét. Éppen nem volt a városban. Így hát elmentünk egy másik templomba – egy véletlenszerűen kiválasztottba. A szerencsére bíztuk magunkat – és rossz szerencsénk volt.

Tizenöt percig hallgattunk egy unalmas, pedáns vitát valamilyen homályos hittanbéli kérdésről, amelyet nem értettem. Aztán eljöttünk.

A következő próbálkozásunk egy olyan templomban történt, amelynek gyülekezete nem volt annyira előkelő. Sajnos a prédikátor itt is távol volt, és egy diáklelkész küszködött végig egy meglehetősen unalmas prédikációt Pál apostol üzenetéről az egyháznak. Úgy tűnt, sokkal jobban lefoglalja, hogy emlékezzen magasröptű, nyilvánvalóan gondosan megírt mondataira, mint hogy üzenetével elérje a gyülekezetét. De amikor a prédikációnak vége lett, felállt a fődiakónus, egy kedves öregember, aki hétköznapokon ácsmesterként dolgozott:

– Amíg a kórus énekel, megtartjuk a perselyezést – mondta. – Isten a jókedvű adakozót szereti. És gondolom, Isten szereti Abraham Lincolnt is, de ne higgyétek, hogy szeret Lincoln-penniket^[16] látni a tálcán. A bölények,^[17] ugyanúgy Isten teremtményei, mint Lincoln. És Isten azt a csinos nőt ábrázoló képet is szereti nézegetni, akit a tízcentesekre^[18] tettek.^[19]

Ez volt az első igazi ízelítő Connelly úr számára abból a szívélyes, mégis tisztelettudó hozzáállásból az Úrhoz.

De a városi élet sokat lekopaszított ebből a régimódi, Úrral való bensőséges viszonyból. Vidékre mentünk.

Ahogy Connelly úr előzetesen megtervezte a darabot, a fő krízis akkor következett volna be, amikor Dávid király egy öreg kéjenccé válik.^[20] A krízisig az Úr a bosszú Istene, de minden alkalommal, amikor haragja fellobban, reményt talál a szívében, hogy legalább egy ember alkalmas munkája folytatására. Következésképpen sorra megmenti Noét; Ábrahámot, Izsákot és Jákob leszármazottjait; és végül felemeli Izáj egyszerű szívű, éneklő fiát. Az eredeti terv az volt, hogy Isten megtagadja az emberiséget, amikor a kis Dávid bűnös, buja uralkodóvá válik. Ez jó színház lesz – magyarázta Connelly úr.

De nem túl jó nigger téma – mondtam én.

Miért? – kérdezte. Nem tudtam megmagyarázni. Csak úgy éreztem, hogy nem lenne az. Így hát elmentünk a békés West Feliciana egyházmegyébe,^[21] és meglátogattuk Leon Wickliffe tiszteletest, egy volt rabszolgát, aki a közösségében élő népének lelki ereje volt. Leon tud olvasni, de írni nem. Valójában az olvasása meglehetősen fáradságos folyamat, de büszke rá. Lazán beszélgettünk. Rendkívül érdekelte a millennium, és a Dávidra vonatkozó kérdések mindig a kedvenc témájára terelték.

– Dávid király is ítélkezni fog, fogadok – magyarázta. – Látja, a Könyv azt mondja, a vén Sátánt ezer évre megkötözik, hogy Istennek legyen esélye utolérni magát az élők és holtak megítélésében. No most, az itteni niggerek nem nagyon szeretik az ilyen beszédet, de ezt kapják. Ezek a niggerek a fejükbe vették, hogy amint meghalnak, nyílegyenest a mennybe mennek. De ennyi esős idő, rossz ital és minden más miatt Isten nem tud olyan gyorsan ítélkezni ezek felett a bűnösök felett, mint ahogy meghalnak. Ezer évébe telik majd, míg utoléri magát. Mesélek ezeknek a niggereknek erről a millenniumról, ami nem tetszik nekik. De ez nem segít rajtuk. Mert amikor meghalnak, én prédikálok a temetésükön, és ezer évre a földbe prédikálom őket. És szerintem Szent Péter is jobban teszi, ha egyet se kap el közülük a kapunál, mielőtt ő maga le nem töltötte az ezer évét a földben.

– Gondolja, hogy Dávid király is ezer évig feküdt a földben? – kérdeztem.

– Dávid király? – ismételte Leon. – Uram, Uram! Dávid király még félig se halt meg, amikor Szent Péter rohanva hozta neki a hárfáját meg a szárnyait!

„Az Úr szerette Dávidot”

– Látja – mondta –, az Úr nagyon jól ismerte Dávidot. Dávid is húsból volt, mint mi többiek, és elég gyakran kirúgott a hámból.^[22] Dehát Dávidnak rengeteg kísértése is volt. Ő volt a király, és a nők megőrültek érte. És az Úr is elnéző volt vele. És ha a szívében nem lett volna olyan jó ember, a körülményekhez képest sokkal rosszabb lett volna. És az Úr mindezt tudta. Az Úr szerette Dávidot, mert Dávid megtett minden tőle telhetőt.

– Persze, nem mondom, hogy Dávid mindig helyesen cselekedett. Neki is voltak hibái, mint mindenkinek. De ugyanakkor, a szívében nem volt rossz. Az Úr tudja, hogy az ember időnként muszáj, hogy egy kis galibát csináljon, és ezt nem rója fel senkinek, amíg az ember ellenáll a bűnnek, ahogy csak tud.

– De látja, Dávid volt a király, jóképű ember, és gazdag. És az asszonynép éppolyan rossz volt abban az időben, mint most. Így az Úr mindezt figyelembe vette Dávidnál. Talán senki mástól nem tűrte volna el mindazt a bűnt, de Dávid amolyan kedvence volt az Úrnak, gondolom. És megtett minden tőle telhetőt. És amíg egy ember megtesz minden tőle telhetőt, az Úr nem fogja túl szigorúan megítélni.

Connelly úr a fő krízist Dávidról átcserélte egy babiloni királyra!

A néger vallásában felekezeti előítéletnek sincs helye. Kereszténységükben mindenféle ágazat létezik. Legtöbbjük a rabszolgaság idején fehér uraik vallását követte, és azóta is nagyjából ehhez a hitvalláshoz tartják magukat.

A katolikus hitűeknek úgy sikerül a tanításokat a mindennapi élethez igazítaniuk, hogy a különböző szenteket rendkívül embernek tartják. A protestáns egyházak hívei gyülekezetekbe tömörülnek, és közvetlenül az Úrral „tárgyalnak”. Egy régi dal ezt nagyon világosan kifejezi:

Egyenesen Jézushoz fordulok,
Térden állva.
Egyenesen Jézushoz fordulok,
Térden állva.
Máté, Márk, Lukács és János,
A próféták mind halottak, elmentek –
Egyenesen az én Jézusomhoz fordulok,
Térden állva.

A gyülekezetek közötti különbség sem szít haragot. A protestánsok főbb csoportjai a metodisták és a baptisták – függetlenül attól, hogy a gyülekezetek önállóak-e, vagy e felekezetek országos szervezeteihez tartoznak. A fő különbség az, hogy a metodisták hintéssel, a baptisták pedig merítéssel keresztelnek. De a mindannyiunk által ismert dal jól illusztrálja az ezzel kapcsolatos érzéseiket:

Ó, a baptista vízen jár,
Míg a metodista szárazföldön.
De ha a mennybe akartok jutni, barátaim,
Együtt kell mennetek, kéz a kézben.

A baptisták különféle alcsoportokra oszlanak. Vannak például Bárányhívogatók és Szabadakaratúak, Folyóvíziek és Állóvíziek, Lábmosók és Porban Bánkódók.^[23] A Bárányhívogatók hisznek a bűnösök közötti missziós munkában, míg a Szabadakaratúak megvárják, hogy a bűnösök maguktól jöjjenek a gyülekezetbe. A Folyóvíziek csak folyóban keresztelnek. Az Állóvíziek ott keresztelnek, ahol éppen alkalmas. A Lábmosók, egyértelműen a régi primitív baptisták egy adaptációja, az úrvacsora előtt megmossák egymás lábát. A Porban Bánkódók „porban fetrengve és nyögve” bánják meg bűneiket az úrvacsora előtt.

Ha látjuk és megértjük, mindez egy nagyon szelíd és édes vallássá válik. Időnként nyers a szava, de csak annyira, amennyire a lényeg megkívánja. Távolról nevetségesnek tűnhet, ha egy lelkész a prédikáció közepén megáll, és egy kiabálni készülő nőhöz fordul: „Kiabálj csak, nővér. Isten nem törődik azzal, hogy mennyire kiabálsz. Én sem. Amit Istennek és nekem fontos, az az, hogy tegnap este kifizetted-e a boltban a számlát? Járnak-e a gyerekeid iskolába? Hamis tanúvallomást teszel-e? Pletykás vagy? Kiabálj, amennyit akarsz, de ha nem vagy rendben, Isten nem fog figyelni rád. Nem kiabálni fogsz, hanem csak lármázni.”^[24]

Hallottam, ahogy Black Billy Sunday tiszteletes pont ezt mondta egy asszonynak a gyülekezetében az egyik vasárnap, és cseppet sem hangzott nevetségesnek.

Gyakorlatias vallás

És az sem hangzott nevetségesnek, amikor egy megkeresztelendőknek tartott prédikációja során azt mondta: „Ne gondoljátok, hogy csak azért, mert víz alá merítelek titeket, a mennybe kerültök. Nem így van. Ha bűnös vagy, amikor víz alá merítelek, akkor egy nedves bűnös leszel, amikor kiemellek.

Talán nem tetszik, hogy a víz alá merítenek? Talán azt gondolod, jobb volna, ha csak meghintenék a fejedet? Rendben. Menj, csatlakozz a metodistákhoz, és hinttesd meg magad. Nekem mindegy, és Istennek is mindegy. Azért merítelek be titeket, mert az Urat is bemerítették,^[25] és ami elég jó volt Neki, annak elég jónak kell lennie nektek is. Istent nem érdekli, hogy a fejetek vizes-e, vagy a nadrágotok, vagy hogy teljesen szárazok vagytok. Isten azt akarja tudni, hogy a szívetek tele van-e jósággal és tisztességgel. És a vizes bűnösnek sincs több esélye, mint a száraz bűnösnek, amikor az Utolsó Ítélet Trónja elé áll.”^[26]

Kétségtelenül hibás teológia, de ezeknél a jóságos, aranyszívű fekete embereknél egy nagyon is gyakorlatias vallássá vált. Természetesen fehér embereknél soha nem működne.

De a négerek jól megvannak vele.

Jegyzetek

1. Eredeti címe Green Pastures: Marc Connelly nagysikerű színdarabja (1930) és filmje (1936), amelyekhez felhasználta Bradford Ol' Man Adam an' His Chillun című könyvének egyes epizódjait
2. Eredeti címe Ol' Man Adam an' His Chillun
3. Bővebben a tiszteletesről és Bradfordra gyakorolt hatásáról lásd „The Most Unforgettable Character I‘ve Met (The Reader’s Digest,1940, Július, 75-79. o.)
4. Eredetiben hoe cake: kukoricalisztből készült lepény, amit a kapa (hoe) fémlapján a hamuban sütöttek meg
5. Magyarázat alább, A Pszaldiófa szakaszban
6. Eredetiben b’iled custard: hasonló a főtt pudinghoz, de hígabb. Hagyományos, régimódi desszert az amerikai déli államokból. Tejjel (vagy tejszínnel), tojássárgájával és cukorral lassan melegítik a tűzhelyen, amíg a keverék sűrű, krémes folyadékká nem válik. Ezután ízesítik, leggyakrabban vaníliával, néha egy kis szerecsendióval. Egyértelműen desszert, nem szósz. Hűtve, általában pohárban vagy bögrében szolgálják fel, és isszák. Állaga sűrűbb, mint a tejé, de hígabb, mint a kanállal ehető puding. Majdnem olyan, mint a tojáslikőr, de van egy fontos különbség: a pudingot főzik, ami simább, sűrűbb állagot ad neki, és így nem kell nyers tojást használni. Kedvelt csemege, különleges közösségi összejöveteleken, különösen karácsonykor.
7. Bradford változata az Ádám apánk 96–99 oldalán, Az Úr mannája című fejezetben olvasható.
8. Juba: A juba-dobolás a testtel, általában a kézzel, a combokkal és a lábbal, mint ütős hangszerekkel előadott zene. Körben állva / járva adták elő, általában az alapritmus variációival, szinkópák és hangsúlyos hangok váltakozásával. Már 1621-ben rögzítette a Gambia folyó mentén Richard Jobson brit tengerész: „az állók mintha a táncosokat méltatnák azzal, hogy a ritmust tartva tapsolnak” (the most desirous of dancing are the women, who dance without men, and but one alone, with crooked knees and bended bodies they foot it nimbly, while the standers by seeme to grace the dancer, by clapping their hands together after the manner of keeping time) The Golden Trade 146. O. The Penquin Press, London 1932. A haitiak ezt a táncot djouba-nak nevezték.
9. Angolban a manna kiejtése nagyon hasonló a manner-hez, ami módot, modort, illemet jelent.
10. Eredetiben psalnuts: Az Ol’ man Adam-ban is ez áll. A Devecseri-Majoros fordításban kókuszpálmaként szerepel, de a Bibliában (Kivonulás Könyve 15:27) megemlített pálmafákról nem táplálkoztak, csak ott voltak. Az Úr kenyéresőt varázsolt (Kivonulás Könyve 16:4), amikor Izrael éhes gyermekei az egyiptomi húsosfazekakról és kenyérről álmodoztak (Kivonulás Könyve 16:3). Az égből lehulló kenyeret nevezték mannának (Kivonulás Könyve 16:14-18).
11. Eredetiben swamp; egy erdős, vizenyős terület. Bővebben angolul.
12. Lásd pl. Digi születését a This Side of Jordan (Harper & Brothers, New York, 1929) első fejezetében, amelyben Wes egy gyógyszer nevét betűzi: D-i-g-i… valami…, ami végül a kislány neve lett.
13. Részletesen a hangszerről angolul
14. Bradford tévedett. A Biblia több, mint hússzor említi ezt a hangszert, de egyszer sem a Kivonulás könyvében.
15. Dr. Jason Gordon McPherson: élete második nagy irányadó személyisége, akiről Marc Connely az Ádám apánk színpadi adaptációjának Úristenét modellezte. Abban az időben az ország legismertebb evangélistája egy Billy Sunday nevű fehér, korábbi profi baseballjátékos volt, aki 20 000 fős tömegeket vonzott az amerikai nagyvárosokban. (Bövebben angolul.) Ahogy McPherson befolyása nőtt, a prédikációinak újsághirdetéseiben "Black Billy Sunday" néven kezdték el emlegetni. McPherson egyike volt a számos fekete evangélista közül, akiknek ez a becenév jutott, és nem tisztázott, hogy ő maga vette-e fel, vagy a fehér sajtó adta neki. Bővebben angolul.
16. Az egycentes érme
17. A Buffalo Nickel vagy Indian Head Nickel egy ötcentes érme, amelyet 1913 és 1938 között vertek az USA-ban James Earle Fraser szobrász terve alapján. Bővebben angolul
18. Az 1860-ban kibocsátott tízcentes érme
19. Lásd még A sas felforgatja a fészkét (The Eagle Stirs the Nest ) a Green Roller (Harper & Brothers, New York, 1949) 103 – 112 oldalán angolul. Ez az adakozásra biztató metafora sorozat standard része volt a korabeli vándorprédikátorok repertoárjának, mert ők nem fizetésből, hanem hallgatóságuk adományaiból éltek.
20. Dávid élettörténetét Sámuel próféta első és második könyve írja le: 1 Sámuel 16:14 – 2 Sámuel 24:25
21. Louisiana államban, a Mississippi folyó partján található, 48 km-re északra Baton Rouge-tól és 97 km-re délre Natchez-től. Bővebben angolul
22. Lásd Az öreg Dávid király házasságtörése (206–210. o.), valamint Az öreg Dávid király zabot vet és zabos lesz (211–217 o.) az Ádám apánk és gyermekei-ben.
23. Eredetiben: the Sheep Callers and the Free Wills, the Running Waters and the Still Waters, the Foot Washers and the Gravelers.
24. Ezzel a „kiabálós” afroamerikai hagyománnyal, ill. ami megmaradt belőle a 20. század végére, részletesen foglalkozik Art Rosenbaum Shout Because You’re Free című könyve (University of Georgia Press, 2013).
25. Eredetiben I'm duckin' you is cause de Lord got ducked; de ez tévedés, mert nem az Úr, hanem Jézus lett megkeresztelve (Máte 3:13-17)
26. Bradford szinte ugyanezt a szöveget adja a This Side of Jordan 114. oldalán (Harper & Brothers, New York, 1929) John Wesley Henning; valamint az Ádám apánk eredetijének előszavában (Ol’ Man Adam An’ His Chillun, Harper & Brothers, New York, 1928, XVII oldalán) egy meg nem nevezett prédikátor szájába.