A megboldogúlt asszonyság karaktere

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Halotti versek
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
VI. A megboldogúlt asszonyság karaktere
1804-ben keletkezett.

Halotti versek

     Így szállott fel az ég tűndöklő várára
Ez a nemes lélek méltó jutalmára,
Ki a halandóság tövises vőlgyében
Már félig őltözött az angyali képben,
Kihez ha mindenek hasonlók volnának,
Tán az égiek is hozzánk leszállnának;
Ki megérdemlette e testi világban,
Hogy részt vegyen rangban, kincsben, boldogságban;
Aki ha származott volna kunyhóból is,
Kisúgárzott volna szép lelke abból is,
Kit tisztelt, szeretett egy íly fényes sereg,
Mely most hamvainál bánkódik, kesereg,
Kiben gyönyörködött ennyi pallérozott,
S kimúltakor még az irígy sem átkozott;
Kiért a társaság és az erkőlcs vérzik,
Kinek híjját magok a gráciák érzik.
Egy nemes törzsökház méltó sarjazatja,
Kinek a közjóért élt és halt az atyja,
Egy érzékeny mátka, egy olyan feleség,
Mely a nemes szívnek legnagyobb nyereség,
Egy olyan asszonyság, kinek természeti
Szívét, eszét, lelkét minden esmérheti,
Aki ha származást Párizsban vett vólna,
Esztendőre róla sok memoires szólna.
Otthon nyájas, csínos, víg, lebocsátkozó,
Jó rendet szerető, elmés, múlatozó,
Ki búba csak akkor ejtette vendégit,
Mikor azok észrevették betegségit.
Nagy emberek voltak atyja, férje s vére;
Mégsem szállt kevélység s vad gőg a lelkére:
Gazdag volt s nem pazér, hatalmas, nem kemény,
A módosság nem volt benne csak tűnemény.
Mindent megkímélt ő, de nem színeskedett,
Jó lenni nem tanúlt, mert annak született;
Virtusát érzette, önbecsét esmérte,
Elméje könnyű volt, a másét dícsérte:
De elevensége nem tette hiúvá,
S testi gyenge volta vaddá, szomorúvá;
Sem világ rabjává nem szeretett lenni,
Sem abban magának követőket venni,
Mégis tudott élni ez élet javával
S gyakran ízleltette azt embertársával.

     Óh felséges virtus, ott tetszesz te nagynak,
Hol a cselekvőnek akadályi vagynak.
Hol amidőn egy jót szükség fényre hozni,
Sok kedves dolgot kell azért feláldozni.
A hely, szokás, rang, mód s mások ítélete,
A körűltünk lévő emberek élete,
Midőn ezek jönnek a virtussal perbe,
Ekkor kell értelem s erő az emberbe.
E boldogúlt lelket íly pontból tisztelem;
Csuda egy gyengében íly erő s értelem!
Más, mikor szokásból szólnak a holt felett,
Más pedig e bennem megfundált tisztelet,
S tudom, hogy midőn ezt íly hosszan kitettem,
Minden ittlévőknek szíve szólt mellettem.
Engedj meg, szent árnyék! ha e köz siralom
Szomorú piaccán neved magasztalom:
Félek virtusidról több említést tenni,
Ámbár érzékennyé megszűntél már lenni.
Mély álmod s vérednek fagyos elállása,
Orcádnak örökös halaványodása
Alig tudnak egész bizonyossá tenni,
Hogy dícséretedre ne tudj érző lenni.
De e gyász-koporsó és e fényes rendek
Meggyőznek; s magam is csakugyan örvendek,
Hogy dicséretidről tisztem most szóllani,
Amit te pirúlva szoktál volt hallani.
Vedd békével tőlem, hogy itt megtisztellek,
Hogy messze, magasra, magadig emellek.
És ti, tisztelt karok! tőlem tán várjátok,
Hogy e boldogúltnak életét halljátok;
De minek írjam azt, amit tudtok nagyon?
Minek írjam, ami tiszteletben vagyon,
S amit már tinéktek jobban lerajzoltak
Ama két tudósok, kik előttem szóltak?
Én hát csak lantommal fogom fel szózatját,
Hogy itt kirebegjem végső indúlatját.