A lap feldolgozottságának foka

A magyar népdal alkonya?

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A magyar népdal alkonya?
szerző: Csáth Géza
Élet, 1909. január 3.

Berczik Árpád a múlt hetek valamelyik napján cikket írt egy fővárosi napilapba. Konstatálja benne a magyar népdalkultusz hanyatlását, konstatálja, hogy Blaháné után Fráter Loránd az egyetlen apostola a népdalnak, és azt kérdezi, hogy hogyan lehetne ezen a bajon segíteni. Mondani se kell, hogy panasza merőben alaptalan. Azaz tulajdonképpen tagadhatlan, hogy a népdal-kultusz csakugyan hanyatlik. De ezen nem szomorkodni kell, hanem örülni. Mert ez annak a biztos jele, hogy a népzene befejezte hivatását. Mi a népzene, a népdal kultúrszerepe? Hogy megteremtse a műzenét. Más föladata nincs. Ha tehát valahol a népművészet hanyatlásáról kapok hírt, akkor már tudom, hogy akadtak géniuszok és talentumok, akik az artisztikus igényeket fokozott mértékben ki tudják elégíteni alkotásaikkal.

Milyen a kultúremberek artisztikus igényeinek természete? Olyan, hogy művészi kielégülés után vágyakozik. Mi elégít ki engem legjobban? Ha ez a művészet engem fejez ki, engem képvisel. Az én érzéseimet, gondolkodásomat, vágyaimat, akarásaimat. Mi jellemzi az én lelki tulajdonságaim természetét? Sok minden, de többiek között az, hogy magyar vagyok. Magyarok között éltem, magyarul beszélek, bizonyos speciális faji karakter van a gondolkodásomban, a hangulataim kapcsolódásában. Éppen ezért a művészetben is megkívánom azt a faji ízt, azt a faji jellegű megalkotottságot, mert csak az ilyen művészetre tudok egész lelkemből rezonálni. Csak az ilyen művészet képes engem magam kifejezni.

Egy kultúrember, ha akárhol él, megtalálja a múlt és jelen minden fajta művészetében saját magát. Rokona tud lenni: Homerosnak, Phidiasnak, Rembrandtnak, Beethovennek, Strindbergnek. De egészen közelről, minden pontján csak a faji karakterű művészet érdekelheti. A faji karaktert: a koponyaalkat, az agyberendezés, az öröklés kritériumai szolgáltatják, A mai emberek azonban csak ritkán tiszta fajúak. Nagyon kevesen vannak például, akikben tiszta magyar vér csörgedezik. Éppen azért természetes és magától értetődő, hogy nálunk a német kultúra akkora visszhangot tudott kelteni. Tiszta magyar embert azonban csak a tisztán magyar művészet érdekeli, mert a mongol idegberendezés tulajdonképpen ellentétes a gall, germán fajokéval, inkább a szlávokéval és a finnekével rokon. És minthogy nem volt műzenénk - minthogy hosszú ideig minden próbálkozás csütörtököt modott, amely a magyar ember lelkét nagyobb zenei műformákban kifejezésre akarta juttatni - a népdalt kellett megtartani, mint az egyetlen fajta zenét, ami kis formában bár, de művészien kifejezte a magyar embert és így kielégíthette muzsikális kultúrszükségleteit.

Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években virágzott a népszínmű és a népdal-kultusz. Miért? Mert Erkelnek, Mosonyinak, Dopplernek - az előző évtizedek zeneköltőinek - nem igen sikerült kifejezni a magyar lelket. Az ő nagy zenei formaikban találunk magyar ritmikát, magyar népdal-motívumokat, de a szerkezetek idegen mintákat utánoznak, a zenéjük nem szerves. Az újabb időben a népdal-kultusznak vége. Miért? Mert a magyar műdalt a nyolcvanas-kilencvenes évek zeneszerzői végérvényesen megcsinálták. Sikerült nekik. Nézzük csak meg Frater műsorát, ha Berczik Árpádnak úgy tetszik; csak ötödrésze népdal, a többi műdal. És az új zeneszerző nemzedék megtalálta az utat és módot arra is, hogy kifejezze a magyar lelket a nagy zenei formákban. Még nyolc-tíz év előtt csak remélni mertük, de ma valóság, kész, sikerült. És ennek örülni kell.

A népdal megtette a magáét, megtermékenyítette a zeneszerzők fantáziáját, elemeket, sőt lényeget adott egy faji karakterű zeneművészet megszületéséhez - a népdal mehet. Kultuszára nincs semmi szükség. Számon tartjuk, ismerni kell, de nem rágódunk rajtok lépten-nyomon. Ha kell, visszagondolok rájuk, mint a Biblia mondásaira, de nem hozom elő minden beszélgetésben, mert köztudomásúak. A népdal ilyenformán mindennapi kenyér helyett csak csemege a kultúrember zenei étrendjében. Ez a fejlődés, ez a haladás. Ezen nem lehet siránkozni, mert a síró hasonlít ama egyszeri emberhez, aki esküvőre részvétnyilatkozatot küldött.