A múltból

A múltból szerző: Komjáthy Jenő

Mosolygott rám sok szép leányajk,
Szeretkezém sok szép leánnyal,
Élvet kinált a lomb, a rózsa,
Sok titkos-édes pásztoróra.

Pazar fényt szórt reám az égbolt,
A mindenség ködfátyolkép volt,
Ezüst folyam, arany virágok,
Lábom mesés kincsekre hágott.

Ittam a kéjek poharából,
Ittas valék az ifjuságtól:
De ím a serleg inog, lendül,
Reszketve ejtém el kezembül.

Pezsgő gyönyörre jött a bánat,
Mely maga ellen törve támad;
S én élvunottan, kéjgyötörten
A habzó kelyhet összetörtem.

Majd új gyönyör ragadt el engem,
S az életet kockára tettem.
Perdült a köb, baljós a száma,
Búkedv köszönte vak nyomába.

Ó, én botor, osztályi részem
Eladtam csengő álompénzen!
Árnyképeimnek csábölébe:
Dobáltam mindent lázban égve!

De vége, vége! Már nem vágyom
Pihenni púha rózsaágyon;
A rózsaláncot is letéptem,
Nem sorvadok már szolga-kéjben.

Már csak az vonz, mi lehetetlen,
Ragyognak kéjnapok felettem:
De én keresek titkos árnyat,
Ahol lelkem magába szállhat.

Magából szőjön új világot!
Mindegyre szítom benn a lángot.
Mélység, magasság szava lettem,
Istennek lett visszhangja lelkem.

S visszhangja lett a fergetegnek,
Mitől a gyöngék úgy remegnek.
Fejem a Vész keblére hajtván,
Vad viharének vitte sajkám.

Lángviharok zúgtak felettem,
Az örök fény visszfénye lettem,
Visszfénye új, dicsőbb napoknak -
A régiek már haldokolnak...

Napszínen kába tündököljön,
Pillangószárnyat hernyó öltsön:
Keresem én a titkos árnyat,
Ahol lelkem magába szállhat.

És köd előttem, köd utánam,
Megközelítlen, szűz magányban:
Szövöm a csodás, égi regét,
Mélyeid járom, isteni lét!

S hol a szent liget árnya béfed,
Új, csodaszép életet élek,
Tündérsziget ölébe fogad,
Álmodom boldog, mély álmokat.