A kárthágói harangok

A kárthágói harangok szerző: Kozma Andor

A pápai öreg kollégyiom terme
Csupa vén diákkal zsúfolásig telve.
Ajkuk néma, mint a faragott képnek,
Pedig verekedő vad fickók lehetnek.:
Több homlokon, arcon beforradt sebhelyek,
Kemény hideg-vasra valló emlékjelek;
Van, kinek hiányzik fél keze, fél lába...
Ilyenek is járnak Pápán iskolába.

Ki históriában kutat világeszmét,
Tudós Bocsor István professzor tart leckét.
Tavaly Debrecenben még Enyéng követje,
Alig egy fél éve még tömlöcre vetve,
Most Bécs kegyelméből, rendőrtől figyelve,
Megint katedráján a hatalmas elme.
Tilalmas részére a honi történet,
Hanem Kárthágórul s Rómárul beszélhet.
Im beszél is bőven ékesszavú ajka,
Visszatért diákok szomjan csüggnek rajta.

..."S s a dicső Kárthágó, mondja a professzor,
Végső viadalra keseredett ekkor.
Ezer éves multját üti vala arcul,
Hogyha lemond gyáván a rátukmált harcrul.
maga dölyfös Róma egyedül ha támad,
Nem győz hős haragján Kárthágó hadának.
Barbár Masszinissza, gaz numíd szövetség,
Ez pecsételé meg Kárthágó elestét.

Ám Kárthágó népe a bús végveszélyben
Nagyszerű halálra buzdult föl kevélyen.
A nemzeti zászlók lobogtak kibontva,
Tódultak alájuk, nőtt a had naponta,
Kárthágói férfit asszony nem marasztott,
Hont védeni mentek urak és parasztok,
Kereskedőt üzlet, mesterembert szerszám
Nem kötött le többé, - beálltak ezerszám.

S a zsönge diákok az iskola padját
Fegyverért esengve önként odahagyják...
Ó, a boldog ifjak, ép erős legények,
Mint irigylik őket rokkantlábú vének!
S ezek is elmentek, nem sujthatva mással,
Sujtani az ellent bátor, bölcs tanáccsal.
Talpra pún! Fegyverre! Ne hagyd ős hazádat!
Nincs kard? - Egyenesre igazítsd kaszádat!
Nincs elég húr íjra, hogy nyilad röpítsed? -
Van hajuk a nőknek, kösd rá s azt feszítsed!
Lelkes honleányok örömest lenyírják, -
S szereli aranyhúr a harcosok íját.
De a hadhoz pénz kell, s Kárthágonak nincs már.
Rég rabolja Róma, kiürült a kincstár.

Kárthágói delnők, híres csodaszépek
Viselnek gyémántot, igazgyöngyös éket,
Smaragdot, rubintot, zafírt, amethisztet,
Napkeleti topázt, díszét minden dísznek -
S most leszedik sorra, ami rajtuk drága
S közkincsül teszik le honuk oltárára.
Ó, szent hazafiság magasztos tűz-láza!
Az egész Kárthágót felgyújtja, felrázza.
Mindent a hazáért!...S ki-ki egyetértett:
Sem isten, sem ember, - első a közérdek!
Bástyakőért tornyot, templomot döntöttek
És a harangokból ágyukat öntöttek!..."

Mily prelekció ez? Úgy zeng, mint az égbolt...
Eszmél a professzor, elhallgat, - elég volt.
Hogy is volt? - Kárthágó, harangok és ágyú...?
Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú!
S mégis: a teremben nem mosolyog senki,
Csönd van...tüzes arcok...s könnyezik mindenki.
Nem szól a professzor; ha még szólna: torkán
Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán.
Ül sokáig némán, sóhajt keserveset:
"S Kárthágó - elesett."