A lap feldolgozottságának foka

A kis varróleány vasárnapja

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A kis varróleány vasárnapja
szerző: Csáth Géza

Egyetlen napja van a hétnek, amikor Margit, pontosabban megjelölve Szálai Margit, keltés nélkül ébred. Ez a nap a vasárnap.

A többi napokon édesanyjának, özvegy Szálai Jánosnénak kell őt az ágyból kiszólítani, kiküldeni, esetleg kituszkolni. Szűk, kis kényelmetlen tábori vaságy ez, amely napközben összecsukva a fal mellett áll, éjszakára azonban barátságosan, hívogatóan öleli magába a kis munkáslány finom, nyúlánk, bimbózó, fehér és fáradt testét.

Mi minden szépet össze nem álmodott már ebben az ágyban Margit!

Hányszor álmodta, hogy színésznő volt. Hányszor robogott végig egy óriási Mercedes automobilon a Stefánia úton. Hányszor látta magát ragyogó báltermekben, gavalléroktól körülrajongva pompázni azokban a nagyszerű, drága estélyi toalettekben, amelyeken éppen abban az időben dolgoztak a szalonban, s amelyeket a főnök úr vagy a szabász úr parancsára fel is próbált. Hányszor kávézott a Gerbeaud XIV. Lajos-termében, amelyet az utcáról a finom csipkefüggönyökön keresztül olyan jól ismert. Hányszor ült az Operaház valamelyik földszinti páholyában ragyogó dekoltázsban, mint egy grófnak vagy bárónak az imádott felesége, megvastagodott fehér karokkal, teljesen kifejlődött, szoborszép keblekkel, a nyakán ezreket érő gyöngysorral!...

Mindezt a sok szépet, ezt a sok jót, ezt a sok gyönyörűséges dolgot, amelyek a számára a boldogság netovábbját jelentették, itt az ágyában élte végig Margit. Már ez okból sem lehet tehát csodálni, hogy nehezen, nagyon nehezen szakadt el reggelenként tőle. Volt azonban ennek egy sokkal komolyabb, nyomósabb oka is. Az ő fiatal, tizenhét esztendeje, meg a napi kilenc-tíz órai, sőt néha tizenkét órai nehéz munkája. A nagy divatszalonban, ahol dolgozott, rútul kihasználták a lányokat. Heti tizenöt-tizenhat koronánál többet senki nem kereshetett. Emellett pár percnyi későnjövésért egész órákat vontak le a fizetésből, a különmunkát pedig igen gyengén, negyven-ötven fillérrel díjazták. És Margit még irigylésre méltó helyzetben volt társnői között, mert a keresményéből havonta huszonöt koronát megtarthatott magának. Asszony nővére és bátyja - egy rézmunkás -, aki otthon lakott és étkezett is, szintén segítették az édesanyjukat, úgyhogy Margit ezt az összeget egészen az öltözködésre költhette.

Mondom, a kisleány hétköznapokon igen nehezen szokott kelni, de vasárnap kivétel nélkül megelőzi édesanyját még az ébredéssel is. Ilyenkor nem késlekedik egy percet sem. Hétkor kiugrik az ágyból. Felhúzza az alsószoknyáját és a kikészített tiszta harisnyáját. (Három pár vékony, áttetsző, igen finom flórharisnyája van. Ezeknek egyike a kikészített harisnya). Óvatosan, lassan húzza fel, mert kímélni kell a drága jószágot, azután papucsba bújtatja formás lábait. Kimegy a konyhába, és mindenekelőtt megnézi magát az ajtóra akasztott hármas tükörben. Mint mindig, kellemesen meg van lepve, hogy milyen bájos arcocska néz vele farkasszemet. Szép, sötétbarna őzikeszemei ragyognak a könnyektől, amelyeket az erős reggeli fény csalt ki a pillák közé. Most Margit megnyalogatja és megharapdálja finom rajzú, de tömör, húsos kis ajkait. Közben bátyja, a rézmunkás morog egyet félálmában, és a másik felére fordul összecsukható vaságyában, amelyet nappalra szintén a szobába visznek, és a Margit ágya mellé állítanak.

Következik a vasalás. Már ki van készítve a kosztüm, a sötétkék posztóruha, amelyet ünnepi jellegűvé való átváltoztatás, vagyis egy második kosztüm szerepének betöltése céljából Margit minden vasárnap ki szokott vasalni. Ebben a ruhában, amelyet készen vettek a házban levő női divatáruházban, járt ősz óta. Csak éppen hogy a szoknyát kímélte egy keveset azzal, hogy gyakran a vastag, fekete tavalyi homespun szoknyával szokta helyettesíteni. Miután azonban télikabátja nem volt, a kosztüm kabátját szakadatlanul használnia kellett. Egy teveszőr mellényt hordott alatta a nagy hidegekben, és egymaga készítette divatosan nagyméretű bársonymuffal egészítette ki valódi téli ruhadarabbá.

A vasalás megkövetelte tőle minden ügyességét és türelmét. Begyújtott a borszeszvasalóba, nagykendőt, lepedőt terített a konyhaasztalra, és végre hozzáfogott a művelethez. Teljes félórát fordított a szoknyára és háromnegyed órát szentelt a kabátnak.

De azután szép is volt mind a kettő, megérte a fáradságot.

Ezalatt künn egészen fölébredt a vasárnap későn kelő ház. A kis piszkos, szűk, háromemeletes Rákóczi úti udvarban mindenféle asszonyok, lányok bújtak elő! Szoknyákat keféltek, zsinórokat, gombokat és kapcsokat varrtak föl, és közben átbeszéltek egymáshoz:

- Hogy van, nagysád?

- Kisasszony, templomba készül?

- Hála istennek, hogy szép idő van!

Valóban gyönyörűen ragyogott a nap, amint ezt a harmadik emeletnek megfelelően az egyik falon bárki megfigyelhette. Margit is többször felnézett erre az időjelző kis falszalagra, és magában szintén örült a szép időnek. De a folyosóra nem ment ki. Méltóságán, rangján alulinak tartotta traccsolni ezekkel a közönséges, korán hervadó asszonyokkal, nyomdásznőkkel, könyvkötőlányokkal, akikből a szomszédság kikerült. Nem a jelenlegi, hanem a jövőbeli rangjára gondolt, bár ébren alább adta valamivel, mint álmában. Ilyenkor megelégedett azzal, hogy egy jómódú ügyvéd, orvos vagy bankfiú feleségének képzelte magát. Elvégre nem volt ebben semmi valószínűtlen. Hány hasonló esetet lehetett hallani, úgyszólván naponta. Egy szép lánynak nyitva áll az út mindenhová. Miközben ezeket végiggondolta Margit, a szomorú dalocska jutott eszébe a dúsgazdag mágnásgyerekről és a szegény kis varróleányról, amelynek szívfacsaró szövege nemegyszer könnyekre fakasztotta. Csukott szájjal, de ez alkalommal minden meghatottság nélkül dúdolni kezdte:

    Egy szegény kis varróleánynak
    Sápadt, halovány a képe.

A dalt ugyan már évekkel ezelőtt énekelték a Nagy Endre-kabaréban, de csak nemrég jutott el Margithoz. Legjobb barátnője, Irén barátjának megvolt a kottája. Ott tanulta meg Irén, és a műhelyben tanította meg Margitot.

Ezek után hozzálátott a mosdáshoz. A vasárnapi toaletthez külön szappana volt, azt még ki kellett hoznia a fiókjából, ahol selyempapírba csomagolva el volt rejtve. Bátyja elől kellett rejtegetnie, mert a kézműves szerette a jó illatokat. Nagy alapossággal végezte a szappanozást is. Egész arcát, vékony és remek nyakacskáját elfödte a fehér, jó szagú hab. Sietve törülközött, inget váltott, és tiszta alsószoknyát húzott. Azután meggondolta magát. Ma egészen divatos lesz. Csak nadrágot fog viselni a szoknya alatt, mint az előkelő hölgyek. Sietve, hogy az édesanyja meg ne lássa, mert az özvegynek nagyon is maradi nézetei voltak a női öltözködésről, sietve húzta fel az egyetlen rózsaszínű trikó ruhadarabot. Egy pillanatra székre állt, és megnézte magát a kopott farámás tükörben. Meg volt elégedve a formájával, csak a csípőit szerette volna kissé szélesebbnek, tömörebbnek. Eszébe jutott Irén, akinek e téren semmi kívánnivalója nem lehetett, és aki éppen ezért olyan fensőbbséges öntudattal és büszkeséggel ringatta át magát a korzón, a Rákóczi úton, amerre csak ment.

- Ó, férfiak - sóhajtotta Margit modorosan, miközben leszállt a székről -, hát ha egyszer ez tetszik nekik!

Aztán felhúzta a szoknyáját és a még este kifényesített sárga, új félcipőit. Pár percig még gyönyörködött a szép kis cipőkben - melyeket most viselt negyedszer-, azután fésülködni kezdett.

Ez volt öltözködésének legkellemesebb pontja. Szeretett fésülködni. Szerette a haját. A selymes, finom aranyosszőke szálakat, amelyeket az utcán a szembejövő diákfiúk, katonatisztek, aszfaltbetyárok annyiszor a szemébe dicsértek. Sok örömet szerzett neki a haja. Nemegyszer rosszkedvűen, elszontyolodva - valami bérlevonás vagy szidás miatt - ment haza a varrodából, amikor hárman-négyen is a szemébe mondták halkan:

- Jaj de szép haja van!

- Nézd, milyen drága fejecske.

- Nagyon szép maga, édes kis szőke.

Sőt az is előfordult, hogy bakfisok bámulták meg tátott szájjal, vagy asszonyok fejezték ki elismerésüket:

- Ha ilyen hajam volna!

Vagy:

- Nagyon finom, szép haj!

Ilyenkor mindig felvidult egy kicsit. Mindjárt könnyebben érezte magát. Érthető tehát, ha nagy gonddal és szeretettel bánt a hajával, amelynek szépségét a sötétbarna szemek ritka kombinációja még feltűnőbbé tette. A haj tömegeket gyönyörű hullámokba fésülte ki a homlok fölött kétoldalt, a középen kifésült néhány szál apró hajat a homlokára, s a fejtetőn megtűzte a kontyot. A frizura majdnem fél órát vett igénybe. Margit nem sietett. Tudta, hogy az egész toalett sikere a fej tökéletes kialakításán fordul meg. Már kilenc felé járt az idő. A mama behozta a kávét, és nagy körülményességgel hozzáült az étkezéshez. Margit is gyorsan reggelizett.

Csak félig itta ki a csészét, és egy harapás zsemlyét evett, mert szerette hallani, amikor a mama a szomszédoknak mesél erről a dologról.

- Nem tudom, miből él az a lány, alig eszik valamit, otthagyja az ételt, pedig mondhatom, hogy nagyon ízletesen főzök, mindig híres voltam erről, de úgy látszik, hogy most ez az előkelő.

Reggeli után már csak a blúz van hátra. Az új blúz. Egy vékony, könnyű, igen csinos kis krepdesin ruhadarab. Margit saját keze munkája. Hosszú idők nappali álmodozásának, tervezgetéseinek megtestesülése. E ponton különösen az anyag drágasága okozott sok gondot Margitnak. Elvégre a krepdesin drága holmi. Méterje nyolc-kilenc koronánál kezdődik. Érthető tehát az a sok ide-oda járkálás, előzetes kérdezősködés, válogatás, alkudozás, varrónői minőség emlegetése, engedménykérés, amiket Margit mint igazi pesti lány éppen nem mulasztott el. Végre egy üzletben megtalálta, amit keresett. Maga a tulajdonos szolgálta ki, mert megtetszett neki Margit, tizenöt százalék engedményt is adott, és méghozzá egy igazán gyönyörű, halvány, vajszínű szövetanyagot találtak, amelyet nagy kedvvel és türelemmel szabott ki, és tökéletes sikerrel állított össze. Meghatottan és tisztelettel, mint egy jobb jövőnek, egy boldog és gazdag asszonyi sorsnak az ígéretét öltötte magára a blúzocskát, és a mamát kézmosásra szólította fel, hogy a begombolásnál segítségére legyen.

- De rosszul vagy azzal a blúzzal! - mondta a mama egy kis természetes irigységgel, amit az idősebb érzett a fiatalabb és szebb nő iránt. De mikor aztán begombolta, és körös-körül lehúzta, mégis nagyon őszintén örült, hogy ilyen csinosnak találja a kislányát.

Margit most már nem késlekedik, mert háromnegyed tízkor találkája van Irénnel a Népszínház előtt, s odáig már csak egy rövid negyedóra. Előveszi a szekrényből a könnyű fekete selyemsapkáját, amelyen néhány szál valódi "rejjer" - egy egész hónapi toalettátalányának értékében - díszeleg. Tagadhatatlan, hogy igen sikerülten, ízléssel van rátűzve a kalapra a kis fehér tollcsokor, és a tövében a fekete selyem gombforgócska tökéletessé teszi hatást.

Margit most egy percre még egyszer a tükör elé áll. Megigazítja elöl a szőke tincseket, a kabát zsabóját, a fehér csipkés gallért, és lesimítja a kihajtókat. Végre megfordul, és hosszában szemlét tart a szoknya felett is. Csak a kesztyű van hátra. Citromsárga cérnakesztyűk, amelyeket tegnap este mosott ki. Miközben felhúzza, egyiket a másik után, egy pillanatra a tükörbe mosolyog, de belül valami nagyon keserűt érez.

Eszébe jutnak azok a gyönyörű, drága toalettek, amilyeneket számára sohase fognak készíteni, a Váci utcai csodaszép kalapok, tele-tele drága rejjerekkel, plörőzökkel és paradicsommadár-tollakkal, eszébe jutnak az automobilok a Stefánia úton, eszébe jut a Gerbeaud XIV. Lajos-terme, amelybe ma se fog elmenni, eszébe jutnak azok a drága, nagy butonok, amiket tegnap a szalonban egy bankár szép, kövér feleségén látott, és amint mindez egyszerre eszébe jutott, nevetségesnek, szánalmasnak, vesződségre nem méltónak tűnt fel az ő egész élete, sötétkék, készen vett ruhája, kis kalapja, vasárnapja, egész élete. De csak egy másodperc az egész, mert a szép szeme, a szép haja, a szép szája, a szép arcocskája megvigasztalják. Már újra szépnek, finomnak, bájosnak érzi magát, és azokra a fiatalemberekre gondol, akik az utcán kísérgetni fogják, és megszólításán fáradoznak. És most még mosolyog egyet a tükörbe, negédesen, előkelően, mint a Chic Parisienne divathölgyei, még kiveszi a szekrényből az antilopbőr táskáját, még beleteszi a gyűszű, a ceruza, a centiméter és a harminckét fillérnyi aprópénze mellé a beparfümözött batiszt zsebkendőjét, még a nyakára és ruhájára is visz a dugóval néhány csepp gyöngyvirág-illúziót, még sietve kezétcsókolomot mond a mamának és szervuszt a konyhában öltöző bátyjának, és végre útnak indul.