A középkori város
| A középkori város szerző: Krúdy Gyula |
A városka kőfallal volt kerítve, és két kapuja mellett zömök bástyák őrködtek. Észak felé az égbe nyúló Kárpát kékes-zöldes köntösén kúszott fel az országút, mint egy világos szalag, amíg elveszett a hegység hófödte kebelén. Dél felé nyájas völgyek, kerek halmok mutatkoztak, ahol vadalmafák virágoztak, és rózsaszínű bokrok között kolompoló nyájaikat terelgették a pásztorok. A városka közepén álló őrtoronyból a világ mind a négy tájéka felé vigyázott Herman, a toronyőr, míg a felesége, egy tagbaszakadt asszonyság, letette a főzőkanalat, ha arra került a sor, hogy a rezes tülköt megfújja a piros cserepes háztetők felett. A kémények békésen füstölögtek odalent, és az ereszeken macskák nyújtózkodtak a napsugárban. A mély udvarokban vásznat fehérítettek a napon, és a kapitányné éppen virághagymákat dugdosott cserepekbe. Béke és csend honolt a kis hegyi városkában, mintha a tavaszi napok a végtelen tél után elhozták volna a nyugodalmat onnan dél felől, a nyájas völgyekből, kerek halmokról. Csupán a Poprád zúgott még tavaszi árjával, de a zavaros habok már zöld, virágzó gallyacskákat, friss leveleket sodortak a Kárpát hosszan elnyúló, kék köntöse felé. A zord tél süvöltő viharai, jeges zivatarai után a hegyi városka házikói szinte megifjodni látszottak. A fatáblákat leszedegették az ablakokról, az ablakközből eltávolították a fűrészport és a vakolatot, amelyek a téli szelek, hidegek ellen védelmezték a ház lakóit. Itt-ott már az ablakot is kinyitogatták, habár az öreg emberek eleget morogtak ezen újmódi szokás ellen. Akkoriban kezdett divatba jönni a kinyitható ablak. Az ólomkarikás, színes üvegcserepek szinte megremegtek, amint a friss szél meghimbálta az ablaktáblát. A sárkányfejes esőcsatornák csöndesen csurgatták még a tetők vizét, de hó már csak az észak felé eső háztetőkön látszott. A nap mind közelebb jött a Kárpát ködbe, felhőbe borult fejéhez. A távoli szorosból már idáig látszott a fenyők élénkzöld színe. Herman, a toronyőr, húsvét vasárnapján kihúzta fejét a medvebőr süvegből, amelyet az első őszi szelek megérkeztével fülére húzott, és hajadonfővel szólaltatta az áhítatos hangú húsvéti harangot. Hermanné kinyitotta az eldugaszolt kürtőlyukat, és alantról a városka polgárai gyönyörködve nézték, hogy ismét fehér füst kanyarog elő kedves öreg tornyuk tetején. Az öreg városkapitány udvarából jókedvűen integetett kezével Kéti felé a toronyba, amidőn az belefújt délben a kürtbe, míg Stoller János, a városka mechanikusa és műszerésze előszedte a zugolyból ócska táskáját, és szerszámai tisztogatásához fogott. Nemsokára bekövetkezik ugyanis az idő, amidőn a toronyórát meg kell igazítania a téli havak, óramutatókat elsöprő viharok után. A kéményseprő, Klebák Pál, mindennap egy másik kéményből dugta elő kormos fejét, a kéményekben a hosszú tél után csupán korom maradt a sódarok helyén. A bástyák tájékán a városka vitézei rozsdás kardokat és dárdákat cipeltek elő a bástyapincékből, míg Horeczki, a sánta trombitás, teli tüdővel fújta trombitáját a sáncokon kívüli mezőn. A városka vitézei, akik megrokkantak, megöregedtek a háborúkban, amelyekért egykor külső országokba is elmentek, kinyújtóztatták fáradt tagjaikat, és arról beszélgettek, hogy harminc esztendő előtt ilyenkor kezdődött a háború odaát, lengyelföldön. Akkor elmasíroztak a városkából, és csaknem harminc esztendeig mindig verekedtek. Szolgáltak olyan királyokat, akik azóta a másvilágra mentek a hadakozást folytatni. A pápák meghaltak, és az akkori gyerekekből szakállas-bajuszos emberek lettek. Öregségükben még egy rendes csetepatéjuk sem akad itt a békés hegyi városka szolgálatában, hiába őrzik a rozsdás kapuzárakat és begyöpösödött sáncokat. Igazán nem érdemes elővenni se már a régi bivalybőr zekéket. Az asszonyok, leányok, akik hajdanában három országon keresztül tapogatták az ujjaikkal a zsoldos katona bőrkabátját, annyira megöregedtek, hogy már az imádságos könyvben is csak az öreg betűt látják. A polgárok erkölcsei megjavultak, nem kell többé beütögetni a fejüket a kocsmaasztalok mellett. Csupa unalom a városi katona élete.
És ezekben a szép tavaszi napokban történt, hogy egy délutánon egy cudar fekete felleg emelkedett fel a Kárpát csöndes völgyei közül. Szállt, szállt a felhő a hegyek felől, és rövidesen megtelepedett a városka öreg tornya felett, hogy egyszerre sötétség lett tőle a városban.
Kéti asszony megszólaltatta a rézzel kivert tülköt, Herman ijedtében a fejébe húzta a medvebőr süveget a fekete felleg alatt, és a polgárok rémülten futottak ki házaikból. Ott nyüzsögtek, futkostak az utcákon. A bibliaíró, szent barát régi kolostorpincéjében abbahagyta az iniciálé festését, és lengő fehér szakállával a nép közé elegyedett.
A felhő mind lejjebb ereszkedett, már csaknem elérte a toronytetőt, amikor odalent a polgárok rémülten vették észre, hogy a felhő hátán egy fegyveres fekete vitéz ül. Tollbokréta van a süvege mellett, és horgas orra alatt hegyes bajusz látszott. Ott gubbasztott a fekete fellegen, és sarkantyús lábait lelógatta.
Az öreg városkapitány rémülten kiabált fel a toronyba, hogy a szent harangot, amelynek Péter volt a neve, húzná meg Herman, de a toronyőr a fülébe húzott süveg miatt mit sem hallott.
A sötét felleg pedig ott lógott a városka felett, és mind sötétebb lett a városban. A horgas orrú vitéz már a háztetőkig nyújtotta le saruit, és az asszonyok, leányok jajgatva, hajukat tépve futottak az utcán, amíg összeroskadtak a templom bezárt kapuja előtt. Ott fetrengtek sikoltozva, félig megőrülve a rémülettől a kockaköveken, amelyek alatt békésen pihentek régi szepességi polgárok. A sötétségben fehér kendőjük, vászonruhájuk úgy röpködött, mint sirályok csapkodnak viharban a háborgó víz felett. Öreg, reszkető polgárok futottak a kapuk felé, és kincsesládájukat hónuk alatt szorongatták. Stoller János, a műszerész, egy középkori tudóshoz illő nyugodalommal ült boltjában, és az órákat és másféle szerkezeteket igazította, mert egyszerre megállottak az órák a falakon, és a következő másodpercben olyan dördülés hallatszott arrólfelől, ahol a sötét éjszakában a Kárpátnak kell állania, hogy az emberek a földre zuhantak, amely megvonaglott alattuk. Mintha ezer ágyú dördült volna el egy másodpercben, vagy mintha a Kárpát összeomlott volna hegyeivel, szikláival: fülsiketítő csend következett utána, és egy kósza villámsugár tűnt el észak felé az éjszakában.
Az asszonyok a templom előtt elhallgattak, most a férfiak kezdték tompa, mély hangú üvöltésüket, amely úgy hangzott, mintha farkascsorda közeledne a város felé. A távolban ismét felhangzottak a mennydörgések, és jeges szélvihar süvöltött el a városka felett.
- A világnak vége! - kiáltotta egy hang, amely már nem is volt emberi hangnak mondható.
Aztán a torony körül egy kósza szövétnek lángja csapott fel, és a rémülettől alig élő polgárok látták Hermant, a toronyőrt, őrült tekintettel rohanni a torony pincéje felé, mögötte a város megrokkant öreg vitézei, akik a kapukat otthagyva, nyomban a város kirabolásához fogtak. A lengő hajú zsoldosok hosszú nyelű fejszékkel estek a pinceajtónak. A vasak zörögtek, zúzódtak - az ajtó nagy roppanással beszakadt.
Néhány másodperc múlott el, és a földön fekvők érezték, hogy szagos borhullámok ömlenek arcuk felé: a zsoldosok feltörték a város boroshordóit, és a polgárokra, asszonyokra, leányokra zúdították a gondosan őrzött hegyaljai borokat. A hordók feneke egymás után szakadozott be, és a sötétségben zuhogva közeledett a kiömlő bor a kockaköveken. A borok illata megtöltötte a levegőt, és az ajkak megnedvesedtek mámorító itallal. Most egy óriási hordót gurítottak a pinceajtóhoz a megvadult vitézek, és az egyik elordította magát:
- Így volt ez Magdeburgban is. Igyanak az asszonyok.
A hordó beszakadt, és a bor zuhogva futott ki fogságából az asszonyok csoportjára. Már mély tócsák voltak mindenfelé, és részeg, vad üvöltözés hangzott fel tántorgó emberek szájából. A föld újra megrendült, és valamennyien a földre buktak a szünet nélkül csurgó borba.
- Hol vannak az asszonyok? - kiáltotta egy fuldokló hang. Talán éppen a Stoller János hangja.
A sötétségben vad férfiak csapatja rohant rá visító asszonyokra, és letépték ruháikat. Sohasem látott fehér asszonyvállak villantak meg a sötétségben, és a szövétnek lángja sisteregve hunyt egy félig telt boroshordóban.
Azután már csak tompa üvöltés, állatias bőgés, őrjöngő női visítás hangzott a nappal még szelíd és napsugáros hegyi városka piacán, a borral és vérrel meglocsolt kockaköveken.
A hajnali szél, amely ismét világosságot hozott a földrengés borzalmai után, mámorban alvó, túlvilági sápadtságú emberek feje felől kergette el a sötét fellegeket.