A jövő stilusa

A jövő stilusa (Gyakorlat, jelenkori példákból.) szerző: Arany János

Megjelent a KOSZORÚ 1863. évi II. félév 18. számában.^[1]

Élt egyszer juhászbojtár. Ő mindennap hajtotta ki nyáját faluvégre, s ha ajuhok szép csöndesen széledtek el amezőn, ő kényelmesen heverészett le anövényzetre. Fiatal szívét erősen gyújtá fel aszerelemtűz; mert nem messze pillanta meg apatakban egy leányt ruhákat mosni. Ő tüstént mene közelebb és nem nyugvék, mielőtt szépen csalogatta őt avizből ki. Ő Iluskának neveztetett, ő pedig Kukoricza Jancsinak hivatott. Azonban Iluskának gonosz mostohája rettenetesen haragudott meg, és boszús lőn afelett, miszerint ő oly sokáig van távol; és megnézni akarta, vajon mit csinál az. De mennyire lepetett ő meg, midőn ő ajuhászbojtárral enyelegni találtatott. „Becstelen teremtmény! kiálta, mindjárt ütlek tégedet agyon!” Erre ő rendkívül ijede meg, de ő úgy ijeszte rá avén nőre, hogy ő felnyitni sem merte száját többé. Ily módon Jancsi ártalmatlanná tette ellennőjét.

Ezalatt este lőn és Jancsi összeterelni akarta nyáját, haza sietendő; ám mennyire csodálkozott el és szeppent meg avégett, miszerint látá, mikép anyájnak része hiányzik. Ő jól tudta azt? miképen agazda nagyon fog boszankodni meg afölött, miszerint ajuhcsorda vagy ellopatott, vagy farkasok által tovavitetett. Mindazáltal összekeresé juhainak maradványát és hazafelé terelte azt. Agazda megszámlálni akarta azt, ámde János közbekiálta: „ne számlálja gazd'uram azt, igen sok hiányzik azokból, mert csaknem félrész nélkülöztetik abból.” Agazda egyelőre elhinni sem akará azt; de miután egészen győzetett meg atényállás fölött, dühösen kiálta: „vasvillát elő! vasvillát elő! mindjárt akarom beállítani életedet!” Miután azonban vasbóli villa nem vala kéznél, hirtelen kapott fel egy petrenczés rudat, s ha ő nem szalad tova, úgy ütendé őt bizonyára ott közelben meg, hogy ő azonnal egérhalott leendeni.

Jancsi, maga részéről, az előhaladt éjben az Iluska-féle kert alá siete és szótlan üle le asövénynéli pad fölé. Szépen vette most elő furulyáját, mert tudatik az, miszerint ő ügyesen játszék furulyát. Iluska legott kelé fel tornáczbani ágyából és hamar siete ki, és leült ő is maga részéről, apad fölé. Jancsi látása fölött mindjárt ijede meg s kiálta lassú hangon, úgy, mintha csak magához mondaná: „Jancsi, szerelmem! istenért! mi lett veled? miért oly halványan nézesz te ki? te búsulsz valami fölött, nem-e?” — „Ah Iluskám, kiálta Jancsi, részéről szintén halkan: hogyan nem lenne ok, halványan kinéznem, miután szép arczaidat sohasem fogom láthatni többé! Igen, én nem fogom többé szemlélhetni azokat! Igen, én nem foglak átkarolhatni tégedet, én nem foglak csókolhatni tudni tégedet többé! Örökre fogok elutazni! örökre foglak tégedet elhagyni, már holnap, már ez éjen, már ezen pillanatban! Isten veled, Iluskám! emlékezz vissza Jancsidra. Ha majdan száraz kórót fogsz látni, mely aszéltől kergettetend, nem-e fogsz visszaemlékezni kedvesedre, aki bujdosni fog?” — „Jancsi, szerelmem! viszonzá mostan Iluska, utazzál el tehát, ha elútaznod kell. Ha fogsz látni hervadt virágot, mely útközépre vettetett, emlékezz vissza kedvesedre, a ki maga részéről szintén fog elhervadni.” — „Jónapot!” kiálta még János, és ő eltávozék. Ő pedig bemene újból, sírandó.

Közelebbről Jancsi messze távozott és nagyon nyomúlt elő az idegenbe. Éhsége alkalmából tarisznyáját vevé elő, kenyértestet vőn ki abból és öreg szalonnát. De az étel nem ízlett neki, „Jól esik nekem!” — kiálta — „miért hagyám acsordát egymásból futni! De tehettem-e máskép? Valóban, Iluska miatt többet is fognék elszenvedni. Jőjön, aminek jönni kell: én kiérdemelni tudni fogom kenyeremet. Én át meg át magyar ficzkó vagyok: a hadseregbe toborzani hagyom magamat.” így szólt magához és könnyű föveget fölemelvén apázsitról és tarisznyáját vállai fölé dobta, s újból tova lépdele . . .^[2]

* * *

Megjegyzés

1. A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.
2. Fő szabályok eddig: hogy az igehatározó (adverbium) után mindig tenni kell a csupasz igét, melyet határoz. Más esetben az igét előragjától ne elválaszszuk. Az Er, Sie (baj, hogy a magyarban ő-nek nincs femininuma, de lehetne őnő), És pontosan jelölendő ki. Mi a jövő perczben történni fog, azt már nem szabad jelen idővel adni vissza. A többi díszfordulatokat és kedves germanismusokat, részéről, maga is leli föl az olvasó. A. J. jegyzete.