A hipokritákhoz
| A hipokritákhoz szerző: Komjáthy Jenő |
I.
Hogy sírnak és hizelgenek
E símalelkü emberek!
Epés cukor, szinészi köny, -
Inkább harag! Inkább közöny!
A panasz elhal ajkamon,
Mi sírni hajt, nem siratom:
Ha látom e jó urakat,
Kiket a részvét elragad;
Karom feszül, nem reszketek,
Felejtem, hogy szivem beteg.
A panasz elhal ajkamon,
Szivem ütésit hallgatom;
Hallgatom kéjjel, csöndesen,
Ne hulljon többé könnye sem!
II.
Ha nem szerettek, hagyjatok!
Kíndúltan is boldog vagyok.
Szivembe virul egy virág,
A neve: Örök Ifjuság.
Örök nyár hull szivembe le,
Halála nincs, se hótele.
Örök nyár hint énrám sugárt,
Fagy, dér, idő annak nem árt.
Ha szenved izzó kínokat,
Részvétre nem hí másokat.
Könnyeimet hadd hullatom!
Vigasznál jobb a fájdalom.
Zokogni, égni hagyjatok,
S éreznem mélyen, hogy vagyok!
III.
Szivem remeg, beteg nagyon,
De sért a könny, a szánalom.
A könny hazug, a szó sivár;
Jól tudom én, hogy rám mi vár!
Valóság lesz minden remény,
A fájdalomból költemény.
Virágot hajt a szenvedés -
Vigaszra nincs szivembe rés.
Habár világok súlya nyom,
Sért engemet a szánalom.
Érezze hát a bút magán
E szív sok hosszu éjszakán;
Érezze át a kínt szivem
Szülő világot méhiben;
Érezzen izzó vágyakat
Nemzeni új világokat;
Érezze meg fájó-hiven,
Mi dúl a dolgok mélyiben,
Ami redőkbe fúrja át
Az Alkotónak homlokát:
Érezze az isteni bút!
Ó, hagyjátok a szomorút!
IV.
Ó, gúny a könny, nem enyhe ír,
Mit álbarátok szeme sír!
Ki síma nyelvvel nyalja le
A vért, mint onta bősz keze,
S míg arca hízelegve süt,
Szivedbe újra sebet üt.
De mit törődöm veletek!
Elég nekem, hogy szenvedek.
Hogy szenvedek, mint senki más,
És szenvedésem óriás;
Erőm és büszkeségem ő,
A sujtoló, az éltető;
Bár megtapos, bár meggyötör,
Nekem szenvedni is gyönyör.
A kíngyötört világon át
Hallom a szeretet dalát.
Elsápadok, megreszketek,
Mit is törődtem veletek!
Ó, milyen üdv! Ó, mennyi fény!
A végtelenben élek én.
A könnyeken, a véren át,
Zengem a szeretet dalát!
V.
Nem hajtom én le fejemet:
Ismerjetek meg engemet!
Mert mélyen érzem, hogy vagyok,
Hogy zenghetek, hogy szállhatok!
Ti árnyak, alvilági rész,
De én osztatlanúl egész!
Szivem egész, szivem szilaj,
Nem nyűgözi csapás, se baj.
Ha fölriad, ha fönncsapong,
Nem töri vész, nem öli gond.
És fönncsapong és fölriad
És dobogása mennybe hat.
Rajongó, büszke életét
Az ég is visszazengi még.
Szivem magasra földobog,
Mert fönnen érzem, hogy vagyok!