A disznóemelők
Bárki, akinek acélból van a háta és dalból a lába, képes gyapotbálát görgetni vagy cukrot és rizst cipelni a pallón. És ha van benne egy kis kurázsi, vagy ha Sam Cotton kapitány[1] liheg a nyakában, még az élő vaddisznót is átviszi a pallón. Ezért fogadta fel a John D. Grace[2] termetes első tisztje Munroe-t rakodónak az egyik rendszeres útra, fel a mellékfolyókon, be a Black River[3] vidékére.
De felvarázsolni egy élő vaddisznót a karámból a rakodó vállára – úgy, hogy a hasa az égnek álljon, a hátsó fele nézzen előre, hogy a rakodó a gerincének egy bizonyos kényes pontján egyensúlyozhassa, és megakadályozza a kapálódzásban vagy a visításban –, nos, kiemelni egy disznót a karámból, az egészen más tészta. Vagy tudja az ember, vagy nem.
Bugaboo Jones és barátja, Vasember, tudta. Bugaboo és Vasember alkotta a legjobb disznóemelő párost, amely valaha is megfordult a Black Riveren, ahol a régi borotvahátúak[4] leszármazottjai vadon kószáltak az ártéri földeken. Ezeket a jószágokat a gazdák időnként gondosan képzett kutyákkal összeterelték, a folyóparton karámba zárták, onnan a gőzhajóra cipelték, majd végül New Orleansban[5] kirakták, ahol karaj, sonka, kolbász és császárhús lett belőlük a káposztás ételekhez. És mivel ez a két rakodó volt a világ legjobb disznóemelője, és mivel ők állandó tartozéknak számítottak a John D. Grace-en, a gőzhajó időnként a Black River felé vette az irányt, hogy begyűjtse a disznókat.
– Na, vedd például azt a nagy, rozsdavörös kant, amit együtt emeltünk ki Crabtree-nél a karámból – mondta Bugaboo a Vasembernek. A Grace épp akkor hagyta el New Orleanst, útban a disznós vidék felé. – Fogadok, nyomott vagy háromszáz fontot.[6]
Vasember épp azon volt, hogy kipróbálja új szájharmonikáját, amit New Orleansban vett, de félbeszakította a műveletet, és rávigyorogott Bugaboo-ra. – Azt nem tudom, mennyit nyomott – mondta –, mert én olyan erős vagyok, hogy a súly meg se kottyan nekem. De annak a bitangnak akkora agyarai voltak, cimbora, mint az ujjam! És hogy élesek voltak-e? Hja, Uramisten! Fogadom, az a nyavalyás egész életében mást se csinált, csak azokat az agyarakat nyálazta és élesítette az állkapcsával!
– És ha nem pont jól dobtam volna fel – folytatta Bugaboo –, fogadok, felhasította volna a lábadat azokkal az agyarakkal.
– Nem, a lábamat nem hasította volna fel – helyesbített Vasember. – Az én lábamat nem. Mert amikor te elkapsz egy gonosz disznót, én figyellek ám. És ha nem kapod el jól, én bizony szárnyakat növesztek, és úgy repülök át a kerítésen, mint egy karácsonyi rakéta.
Nem hencegtek ezek a disznóemelők, bár lett volna rá okuk. Ahogy Bugaboo jobb kézzel elkapta a disznó bal hátsó lábát, és olyan gyorsan kirántotta alóla, hogy az állat kiterülve a hátára esett, és az a hirtelenség, ahogy Vasember megragadta a hanyatt vágódott disznó fülét, majd Bugaboo-val együtt, aki a hátsó felét emelte, áthajították a kerítésen a várakozó rakodó hátára – nos, ez olyan teljesítmény volt, amivel érdemes volt dicsekedni. Vagy meg tudod csinálni, vagy nem. Bugaboo és Vasember tudták. Nem hencegtek. Csupán tényeket közöltek Munroe, az új rakodó okulására.
Nem kedvelték Munroe-t. Amint meglátták, hogy Sam kapitány jegyet ad[7] neki az útra, Bugaboo és Vasember összenéztek. – Nagy darab nigger – mondta Bugaboo.
– És okoskodó – tette hozzá Vasember.
– És erős – folytatta Bugaboo.
– És hivalkodó – toldotta meg Vasember. – Nézd meg azokat az aranyfogakat.
De ami mindkettőjüket leginkább bosszantotta, az a magabiztosság volt, amivel Munroe a fedélzetre lépett. Soha nem dolgozott még gőzhajón, mondta az első tisztnek, de „majdnem minden mást” csinált már. Aztán továbbállt, magabiztosan énekelve, mintha világéletében mást se tett volna, csak hajózott:
„Ó, a járda vizes, de az utca száraz,
Nélkülem a sok nő mind gyászt járna!
Egyet lőttem csak, mi a fickót kicsinálta!”
Amint a hajó kifutott, Bugaboo és Vasember Munroe jelenlétében belekezdett a disznós históriákba. De Munroe-t ez nem nagyon hatotta meg.
– Nagy, öreg, rozsdás kan, mi? – kérdezte gúnyosan. – Nagy, öreg, rozsdás hazugság, lefogadom.
– Ugye te sokat tudsz a disznókról, öcskös? – kérdezte Vasember, és sokatmondóan kacsintott Bugaboo-ra. Láttak ők már ilyen nagyhangú niggereket. De ha tettekre került a sor, kiderült, hogy csak szájhősök voltak – nagypofájú, üres dumások.
– Én? – kérdezte Munroe. – Én mindent tudok a disznókról. Én mindent tudok mindenről. És az egyetlen ok, hogy nem tudok többet, mint amennyit tudok, az az, hogy annál több minden még nem történt meg. Hogy miért? Mert én nem töltöttem minden időmet egy gőzhajón, fel-alá hajózva a folyón. Fiúk, én bejártam a világot.
– Bejártad a világot, mi? – vigyorgott rá Bugaboo Vasemberre, mielőtt egy újabb szellemes megjegyzést vágott volna az új rakodóhoz: – Öcskös, lehet, hogy láttál világot, de amikor én és Vasember a válladra dobunk egy háromszáz fontos süldőt, akkor majd forog veled a világ! – Kuncogott. – Nem így van, Vasember?
– Háromszáz fontos disznótól forogna velem a világ? – horkant fel Munroe az ötletre. – Ide figyeljetek, ti vidéki niggerek. Én jártam a disznótelepeken Chi-ben. Láttam én olyan disznókat, amiktől ez a hajó elsüllyedne, ha egy is rálépne. Háromszáz font? Chi-ben a kismalacok nyomnak háromszáz fontot.
Bugaboo és Vasember lopva összenéztek. Munroe vágta a disznós dumát, az biztos. És még nem fejezte be:
– És ti beszéltek itt agyaras vadkanokról – tette hozzá. – Fiúk, ti még sose láttatok agyaras disznót. Odaát a Szigeteken – három hosszú évig szolgáltam Samu bácsi seregében a Fülöp-szigeteken – na, ott vannak disznók, amiknek az agyarai hosszúak, mint a lábad! És hogy élesek-e? Azok a gazfickók utat vágnak maguknak, ha átrohannak a bambuszerdőn. És olyan ádázak, hogy az emberek nem is hívják őket disznónak. Bá-búi. Így hívják őket. Pu-jerker bá-búi. Ez szpánisul van. Így beszélnek azok a népek a Szigeteken. Szpánisul.
Munroe győzött. A chicagói disznók zavarba hozták Bugaboo-t és Vasembert. De a Fülöp-szigetek, Samu bácsi hadserege és a spanyol nyelv szó szerint elállította a lélegzetüket. Bugaboo hátára fordult, és fáradt tekintettel bámulni kezdte a feje felett kék égboltot. Vasember elkezdett gyakorolni új szájharmonikáján. Munroe pedig diadalmasan elvonult.
Vasember előrehajolt, kezébe vette a harmonikát, és szélesre nyitott szájjal finoman belelehelt. Összehúzta a szemöldökét és megrázta a fejét, amikor meghallotta, mi jött ki a hangszerből. Megváltoztatta kéztartását, és újra megpróbálta. De az eredmény nem volt kielégítő. Tovább kísérletezett, amíg végül rátalált egy magas, panaszos hangra, és elkezdte fújni azt az egyetlen hangot. Rég megtanulta már a trükköt, hogyan szívja be a levegőt az orrán keresztül, miközben a száján át fújja a sípokra,[8] és így képes volt a végtelenségig kitartani egy hangot. Munkához látott hát azon az egyetlen, gurgulázó, síró hangon.
Bugaboo az oldalára fordult, szemben Vasemberrel. – Miért nem hagyod abba ezt a lármát? – kérdezte. – Ez nem dal, amit fújsz. Csupán zaj jön ki abból a harmonikából.
Vasember abbahagyta a fújást, szakértő módon kiköpött a hajó oldalán át tíz lábnyira, finoman a tenyeréhez ütögette a harmonikát, majd figyelmesen megnézte. – Harmonika – mondta –, ha nem tudnám, hogy tudsz te ennél jobbat is, behajítanálak a folyóba. De tudsz. Csak még nem szoktad meg az én fújási stílusomat, talán, vagy még nem járódtál be.
– Fogadok, el se süllyedne, még ha a folyóba is dobnád – jegyezte meg Bugaboo. – Túl hitvány ez ahhoz, hogy ilyen könnyen megszabadulj tőle.
Vasember figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. – Vagy talán – folytatta –, nem fojtottalak le eléggé. Most jól lefojtalak, és úja megpróbálom. – „Lefojtotta”, lágyan egyenként rálehelve a hangnyelvekre. Folyamatosan fújt, időnként mozgatva a nyelvét, hogy a levegő a basszus hangokon is áthaladjon. Ennek eredménye egy egyenletes, panaszos nyüszítés volt. Működött.
Két-három perc múlva Bugaboo ismét a hátára fordult, és énekelni kezdett:
„Állok a parton, a folyó felett,
Babám a túlsó oldalon.
Magas, disznószemű, barna bőrű,
És semmi sem elég neki!”
Vasember keményebben „lefojtotta” az egyetlen magas hangot, és hullámzó basszusáradatot küldött a lágy, síró panasz mellé. Bugaboo újra énekelt:
„Disznószemű babám, disznó a szemed,
Disznószem vagy tetőtől talpig.
Ha nem vagy az én disznószemű nőm,
Ne ugráltass engem!”[9]
Amikor befejezte a versszakot, felnevetett. – Vasember – mondta –, miért nem hagyod abba ezt a nótát? Annyi mindent beleadsz abba a harmonikába, hogy még a végén eléneklem titkos bánatomat. Hagyd abba ezt a dalt.
Vasember nevetett. – Hát, Uramisten! – mondta. – Úgy tűnt, semmi más nincs ebben a harmonikában, csak zaj, de amikor Vasember elkezdte lefojtani, beindult!! – Önelégülten vigyorgott. – A harmonika pont olyan, mint a nigger. Nagy zajt tud csapni. De le kell fojtani, mielőtt megtudod, mi lakozik benne. Nekem disznók jártak a fejemben, amikor azt a dalt fújtam, te meg disznós nótát énekeltél. – Óvatosan körülnézett, majd folytatta: – Ha felfogadsz egy zöldfülű niggert, az nagy zajt fog csapni. De ha keményen megdolgozod, vagy dalra fakad, vagy elhúzza a csíkot. Amikor én megdolgoztam ezt a harmonikát, énekelni kezdett. – Rejtélyesen nézett Bugaboo-ra.
– Ühüm – értett egyet Bugaboo. – És fogadom, abban a Munroe négerben sincs semmi más, csak lárma.
Az első megálló New Orleans felett, a Reserve-i cukorkikötő,[10] ahol a hajó zsákolt cukrot vett fel a folyó menti ültetvényesek számára, aligha volt méltó próbatétel Munroe gőzhajós rátermettségének. Húsz rakodó volt, és mindössze ötszáz zsákot kellett a fedélzetre cipelni. Bárki tud lazán sétálni, ha csak huszonöt zsák cukrot kell cipelnie, és Munroe is lazán sétált.
És lazán is beszélt. – Hogy én elfáradjak a cukorcipeléstől? – horkant fel. Senki nem feltételezte, hogy elfáradna a cukorcipeléstől, de több nő is figyelte a pallónál. – Én sose fáradok el az édes cuccok cipelésétől. Különösen a barna édes cucctól nem, mint amilyen ez a cukor. Nem nyom többet száz fontnál zsákonként. – Rávillantotta aranyfogait egy nyúlánk, mézeskalács színű asszonyre, aki hallgatta a beszédét. – Te mennyit nyomsz, babám? – kérdezte.
– Ne törődj vele, mennyit nyomok – vágott vissza az asszony. – Lehet, hogy cukor vagyok, de nem vagyok zsákban, és te nem engem cipelsz.
Csattanós válasz volt, és mindenki nevetett.
– Mindenesetre nagyon édesnek tűnsz – erősködött Munroe. – Gyere, sétálj le velem a pallón és vissza. És fogd le a másik karomat, hogy ne kezdjek el táncolni munka közben. Ha táncba kezdenék, még felgyújtanám ezt a gőzhajót.
Az asszony riszálva és kuncogva kísérte.
Bugaboo Vasemberre nézett, Vasember pedig Bugaboo-ra.
– Na nézd már! – mordult fel Bugaboo.
– Hát ez ilyen – értett egyet Vasember.
A Grace küzdött felfelé a folyón. Baton Rouge[11] -nál másnap délben az asszonyok pitét és halas szendvicset árultak. Bugaboo-nak jó hitele volt a Baton Rouge-i nőknél, és sosem vesződött azzal, hogy pénzt vigyen magával. Munroe megpróbált kölcsönkérni egy tízcentest Vasembertől, de csúfosan kudarcot vallott.
– Különben is, ki akar halat enni egyáltalán? – kérdezte jó hangosan, hogy a halas kofák is hallják. – A Szigeteken annyi halat ettem, hogy majdnem uszonyom nőtt.
Az asszonyok ügyet sem vetettek a megjegyzésre, Bugaboo viszont kicsikart belőlük egy kuncogást a briliáns észrevételével:
– Ha uszonyod nőne, lefogadom, sárgahasú folyami harcsa lennél.
De Munroe-nak is megvolt a maga dumája. – A hal semmit se ér, hacsak nincs mellé ivós pia, amivel leöblíted – jelentette ki. – Amikor Samu bácsi seregében voltam a Szigeteken, mást se ittam a halhoz, csak azt az oggydentit,[12] és lehet, hogy ezért unom annyira a halat. Cukornádból meg kókuszból meg rizsből meg ilyesmikből készült cucc. De ott Valivosztopban, ahol szenet vettünk fel, visszaúton az Államokba, volt egy ital, amit vokszternek hívtak. Hogy berúgsz-e tőle? Csodás nap volt! Csak két kis kortyot ittam, és zsákban kellett felcipelniük a hajóra!
Az asszony, aki a leghangosabban nevetett Bugaboo viccén, rávigyorogott Munroe-ra. – Bárcsak lenne egy kis piám, hogy nézhessem, ahogy eszel, Nagyfiú – mondta. – De nincs, mert a törvény túl szigorú. De várj itt, hozok neked egy üveg szódavizet. Az majd leöblíti valamennyire. Na, várj csak. – És elment egy büféhez a töltés alján, majd nemsokára két üveg szódavízzel tért vissza.
– Nedvesítsd meg a sípolódat ezzel – mondta –, aztán rágcsálj el egy szendvicset. A harcsát szereted jobban, vagy az iszaphalat?
– Egyiket se szeretem – dörmögte Munroe –, és a piros szódavizet se szeretem. De eszem egy kis harcsát, mert ti vidéki lányok nem tudtok jobbat, és kár lenne megbántani az érzéseiteket, csak azért, mert sose láttatok világot. – És lakmározni kezdett.
– Ő már csak ilyen– jegyezte meg Bugaboo, miután a hajó kifutott. Vasember megtalálta azt a síró hangot – szomorúbbat és sivárabbat ezúttal, és keményen lefojtotta. Bugaboo sem ajánlkozott, hogy énekeljen. A gőzhajózás hirtelen megszűnt vidám, hosszú dalnak lenni. Puszta munkává vált, és Bugaboo nem szerette a munkát. Szerette a tapsot, és keményebben dolgozott bárkinél, hogy kiérdemelje a parti négerek elismerését. De most Munroe kapta a tapsot, neki nem hagyva mást, csak a munkát. Még a kikötők között is Munroe volt a figyelem középpontja. Nemcsak a parton lévő emberek képzeletét ragadta meg, de a hajón lévő négerekét is, akik köré gyűltek, és tátott szájjal hallgatták meséit a távoli földekről.
Angolánál[13] a Grace elhagyta a Mississippit, és az Old Riveren[14] át befordult a Red Riverbe.[15] A táj jellege szinte azonnal megváltozott. Ahol a Mississippi mentén magas töltések, gyapotföldek és gyakori ültetvényes települések látszottak, ott most alacsony mocsarak és nyárfák voltak. Mire elhagyták a Red Rivert a Black Riverért, gyakorivá váltak a lakóhajók, rajtuk magas, éhes kinézetű fehér emberekkel, akik halat kínáltak eladásra a hajónak, és fásultan, hiábavalóan káromkodtak, amikor a hátsólapát-kerekes hullámai megrengették otthonaikat.
A negyedik nap késő délutánján, miután a Grace elhagyta New Orleanst, kikötött a partnál egy farakásért, látszólag távol a civilizáció minden formájától. A fát kivágták és takarosan felhalmozták a magas krétapartra; közvetlenül a farakás mögött sűrű erdő állt magas nyárfákkal és fenyőkkel, az alacsonyabb részeken pedig cserjés tölgyek, nád és pálma küzdött a fennmaradásért.
A rakodók kettesével cipelték a fát a hajóra. A palló meredek volt és fárasztó. A tapasztalt emberek egyfajta lágy, hajlékony, alig észrevehető kis ritmusos tipegésre váltottak, amit a folyón úgy ismertek: ringó lépés.[16] Ez volt az a lépés, ami megakadályozta, hogy az ember combcsontja átszúrja a csípőjét. Bugaboo ismerte a lépést; Vasember is. De Munroe biztosan nem!
– Ühüm! – vigyorgott Bugaboo. – Az a farakás merev lábakkal bizony ki fogja készíteni! Erős és gyorsbeszédű. De ha merev lábbal áll neki a farakásnak, az ki fogja égetni!
Egy teljes órán át dolgoztak. És amikor az ember fát cipel le egy meredek pallón, nem pazarolja az erejét és energiáját mások figyelésére. Ez alatt az óra alatt Munroe előreküzdötte magát a sorban, amíg közvetlenül Bugaboo mögé került.
– Fekete fiú – mondta –, semmi közöm hozzá, de szeretek segíteni egy olyan tudatlan niggeren, mint te. Miért nem tanulsz meg tempósan járni a pallón, mint én? Te csak bóklászol, és az lefárasztja a lelkedet. Lépdelned kéne.
– Micsoda? – Bugaboo alig hitt a fülének. A fa cipelésének egyenletes munkája közben Munroe-t teljesen elfelejtette, és arra számított, hogy a munka befejezése után azt fogja hallani, hogy Munroe „kiégett” és felmondott. Ehelyett azonban tanácsokat adott – Bugaboónak, aki az izomerő és a mozgás megtestesítője volt! – Mit mondasz, Munroe?
– Oldalazva kéne lépned – mondta Munroe. – Így. – És széles terpeszbe állt, és tett néhány poroszkáló lépést Bugaboo kedvéért. – Ezt a seregben tanultam, amikor Samu bácsi lovait ültem meg. A seregben nem szeretik a lépdelő lovakat. De az én lovam lépdelő volt. Tizennégyes volt a neve. És amikor fel-alá lovagoltunk azon a sziklán Corregidornál, én meg az öreg Tizennégyes még ott voltunk, amikor az utolsó is felbukott és kidőlt. Mert ő tudta, hogyan kell lelépdelni a hegyről. Te táncolsz, és felbököd a csontjaidat a belsődbe. De ha lépdelsz…
Ezt Bugaboo nem bírta tovább. Ringó léptekkel távozott. A fa nehéz volt, a palló meredek, és mióta Munroe megemlítette, a lába minden lépésnél belefúródott a testébe…
Bugaboo nem bírta sokáig a boldogtalanságot, így az elméjében keresgélt egy gondolat után, amivel felvidíthatná magát. Nemsokára támadt egy ötlete. Nem volt valami nagy ötlet, de ez volt a legjobb, amit ki tudott találni.
– Vasember – mondta –, csak egy dolog van, ami megakadályozza, hogy ez a nigger az őrületbe kergessen. Ez a hazudós, hencegő Munroe nigger jó teherhordó, és jó dumás. De lehet, hogy fél a disznóktól. Meglehet. És ha fél…
Vasember vigaszt talált a halvány reményben, és elvigyorodott.
– Ha csak egy kicsit is megrezzen, amikor mi ketten a hátára teszünk egy disznót! – Hja, Uram! – Nem fejezte be. Mindketten jól tudták, mi történne. A disznó elég teret nyerne a kapálódzáshoz, és egy kapálódzó disznó bárkitől kiszabadulhat, mert egy kapálódzó, visító, rugdalózó vadkan túl sok egy embernek, hogy megtartsa. A disznót óhatatlanul leejtenék– talán még bele is hasítana a rakodó lábába az agyarával, ahogy a földre csúszik. A visítás és a kapálódzás pedig felbőszítené a kutyákat, és rátámadnának valamire – talán a disznóra, talán Munroe-ra! Soha nem lehet tudni, mit kap el egy falka felizgatott kutya. Az ötlet olyan kellemes volt, ahogy a részletek kidolgozódtak, hogy mindkét rakodó boldog lett. A fa is könnyebbnek tűnt, és fürgébben lépkedtek, ahogy gondjaik elszálltak.
De nem sokáig. Egy kisebb disznócsordát, amely a környékbeli bozótosban kószált, a tisztásra vonzottak a munkával járó szokatlan hangok. A falka vezére, egy magas, nyurga és bátor állat, kidugta orrát a takaró pálmabokrok közül, és kíváncsian méregette a munkásokat. Nem volt messzebb huszonöt lábnál a farakástól, amikor Munroe meglátta.
– Amott egy vaddisznó! – kiáltotta Munroe, és egy párduc ügyességével ugrott a borotvahátú kan felé. A disznó persze megfordult és elszaladt. Munroe nevetett. – Ha a kezeim közé kapom azt a disznót – jelentette ki –, megsütöttem volna és megettem volna, ott helyben a hajón.
Az eset derültséget keltett a rakodók között – vagyis mindenki között, kivéve Bugaboo-t és Vasembert. Most már tudták, hogy Munroe nem fél a disznóktól. Tudták, hogy nem fog megrezzeni, ha egy disznót, hasával felfelé, a hátára tesznek. Tudták, hogy acélos fogással tartja majd a disznót, hogy az véletlenül se tudja kiszabadítani magát. Tudták, hogy a kutyáknak nem lesz alkalmuk izgalomba jönni, és Munroe-t menekülő süldőnek nézni. Még a nagyszájú első tiszt sem találna okot a káromkodásra ilyen erő és bátorság láttán.
A hajó haladt tovább felfelé a folyón, át a Ouachitán, egészen az arkansasi Camdenig,[17] ahol az utolsó felfelé menő rakományt is kirakták. Aztán lefelé fordult, magasan kiemelkedve a vízből. Bugaboo és Vasember magukba fordultak. Munroe teljesen elhomályosította őket, mind társaságilag, mind rakodóként.
Vasember szomorúan összegezte a helyzetet: – Kenterbe ver minket, Bugaboo. Egyszerűen túl sok nekem és neked. Jobban rakodik nálunk, és jobban dumál nálunk. És ahogy én fújom a harmonikát, az nem hangzik jól neki, mert hallott ő már sokkal jobbakat.
És így is volt. A gőzös hasította a keskeny folyót, meredek hullámvonulatokat küldve mindkét partnak. A főfedélzet üres volt, kivéve a gépet, a kazánt és a húsz rakodót, akik hanyag pózban heverésztek szanaszét. Bugaboo túl szomorúnak találta a helyzetet, és elméje ismét a lehetőségek között kutatott.
– Vasember – mondta –, én és te vagyunk a legjobb disznóemelők, akik valaha is gőzhajóztak ezen a folyón. Munroe talán minden másban lekörözhet minket, de disznóemelésben nem. – Ahogy beszélt, megjelent előtte a kép magáról és Vasemberről a karámban a vad disznókkal. Ő és Vasember szakértő módon emelik át őket a kerítésen – olyan csendben, hogy egyiknek sincs ideje visítani, mielőtt rákerülne a kint várakozó rakodó vállára. Körülöttük disznós vidéki emberek és disznós vidéki kutyák. Fehér és fekete emberek. Emberek, akik mindent tudnak a disznókról – néma csodálattal és teljes egyetértéssel figyelik e két világbajnok disznóemelő művészetét. Még a nagyszájú első tiszt sem fűz hozzá tanácsot vagy megjegyzést. – És ha Sam kapitány nem talál semmit, amiért káromkodhatna – folytatta a képet ezen a ponton –, akkor én és te minden bizonnyal a világ legjobb disznóemelői vagyunk!
– Nem tudom – ellenkezett Vasember. – Az a Munroe nemcsak abban jó, hogy mindent megcsináljon... De olyan szerencsés, hogy az már bűzlik. Fogadom, valami történni fog velem vagy veled, úgyhogy Sam kapitány őt küldi be a karámba. És akkor ő jobban fogja kiemelni azokat a disznókat, mint én és te. Én... én egyáltalán nem szeretem azt a niggert!
Két nappal később a hajó elhagyta a Ouachita folyót, és a Black River-en a disznós vidék felé vette az irányt. Bugaboo, akinek volt tapasztalata, elkezdett nehéz deszkákból karámokat összeszögelni a fedélzeten. Vasember, aki látszólag segített neki, valójában mellette ült és „dalokat fújt”, miközben Bugaboo dolgozott. A többi négert – azokat, akik nem voltak elég okosak ahhoz, hogy saját maguk válasszanak ki valami munkát és elfoglalják magukat, mielőtt az első tiszt szólította volna őket – a kellemetlenebb munkákra fogták be: fát hordani raktérbe, és megtisztítani a főfedélzetet a limlomtól, hogy a karámokat fel lehessen építeni.
Vasember ott ült előrehajolva, és a szájharmonikáját fújta. Kezét kelyhet formálva tartotta, és az egyetlen síró hang, időnként bugyborékoló basszussal kísérve, szüntelenül panaszkodott. Bugaboo szögelt és énekelt, minden sor végét egy kalapácsütéssel és egy hangos nyögéssel nyomatékosítva.[18] Nagyon lassan dolgozott, és gyakran még akkor is ütötte a szöget, amikor az már rég eltűnt a deszkában:
„Munroe egy nagy hazug – bumm!
Azt hiszi, tud disznót emelni – bumm!
Hátára dobok egy kant – bumm!
És szidom majd, mint egy kutyát – b-b-bumm!”
Az utolsó sornál minden erejével ráütött a szögre, hogy annak még a feje is eltűnt a deszkában. Aztán hanyagul elővett egy másik szöget a zsebéből, gondosan a helyére illesztette, és újra kezdte, finoman kocogtatva, amíg a szög jól bele nem állt:
„Iszok egy korty bourbont – bumm!
Iszok egy korty rizst – bumm!
De nem iszok kukoricaviszkit[19] – bumm!
Mert félek, hogy belehalok – b-b-bumm!”
Az utolsó sor végén iszonyú nagyot ütött. De nem a szöget találta el, hanem az ujját!!
Egy pillanatig annyira meglepődött, hogy megszólalni sem tudott. Aztán amikor az ujja lüktetni kezdett, szokatlan dühhel fordult Vasember felé.
– Bolond! – üvöltötte. – Hogy a fenébe verjem be ezeket a szögeket, ebben a ricsajban? Most miattad ütöttem az ujjamra ezzel a kalapáccsal!
Vasember inkább unta a dolgot, semhogy izgatta volna magát. – Nem kellett volna piálásról énekelned, amikor én disznókról fújok – mondta szomorúan. – Amíg disznós nótát énekeltél, nem ütöttél az ujjadra, igaz? De nem! Neked piás nótákat kellett énekelned… – Nem fejezte be, egyszerűen folytatta a játékot.
Kora délután elérték az első disznórakodó helyet. Nyugtalan csend telepedett a rakodókra, ahogy a hajó hangtalanul a parthoz siklott. A folyó alacsony volt, a part magas, és a karámok jóval hátrébb álltak a part szélétől.
A karámok körül összegyűltek a környékbeli emberek: gazdák, részes bérlők, favágók és családjaik – fehérek és feketék, mind ott voltak, hogy figyeljék a rakodást. És a kutyák. Csendes, nyurga emberek és csendes, nyurga kutyák. Embereknek és kutyáknak szomorú, vágyakozó kifejezés ült a szemében, mintha rájöttek volna, hogy lemaradtak valami létfontosságúról, de nem egészen tudnák, mi az. De a vágyakozás mögött éberség volt – egyfajta éberség, amit megfontolt, vontatott mozgásuk egyáltalán nem sejtetett, kivéve, hogy a szemük mintha magába szívta volna a környezetük minden apró rezdülését.
A karámok magasak és erős szerkezetűek voltak. A disznókat ezek az emberek és kutyák csalogatták be, akik mindent tudtak a vadon élő disznókról. A disznók is nyugodtnak és békésnek tűntek, de szűk szemük és hosszú, alulra nyúló állkapcsuk mögött villámgyors, gonosz erő rejtőzött, amely akkor tört elő, amikor egy kutya ugatott vagy egy ember megszólalt, és felizgatta őket.
Bugaboo és Vasember vezettek az uton a karám felé. Mindenki halkan lépdelt, és senki sem szólalt meg. Sam kapitány, a híd tetején, kritikus csendben méregette a rakodókat, ahogy elhaladtak mellette.
– Hé, te, Bugaboo – mondta halkan –, mi az a rongy a kezeden?
Bugaboo letekert egy piszkos zsebkendőt a kezéről. – Megütöttem az ujjamat a kalapáccsal – magyarázta röviden, és indult a karám felé.
– Állj csak meg – parancsolta Sam kapitány. – Csak nem akarsz bemenni a karámba azzal a sérült kézzel?
– De igen, uram.
– Hogy elvéts egy disznót, és felbőszítsd az összes többit? – Sam kapitány megrázta a fejét. – Azt már nem. Te csak cipelhetsz azzal a kézzel, értve?
Az első tiszt sietve végignézett a többi rakodón. – Hé, te sárga nigger[20] – mondta. – Te elég keménynek és aktívnak tűnsz. Félsz a disznóktól?
Munroe olyan szerényen vigyorgott, ahogy csak tudott. – Nem, uram, én nem félek a disznóktól – jelentette ki.
– Be akarsz menni a karámba emelni? – kérdezte az első tiszt. – Könnyebb, mint a cipelés, ha tudod, hogyan kell.
– Én mindent tudok a disznókról – állította Munroe. – Dolgoztam a vágóhídon, Chi-ben.
Az első tiszt más részletekre fordította figyelmét, Vasember pedig egy szomorú, reménytelen „Én megmondtam” pillantást vetett Bugaboo-ra.
Hogy ösztönből-e, vagy a kikötőben uralkodó csend hatása alatt, Munroe olyan hangtalanul csusszant át a kerítésen a karámba a disznók közé, mint Vasember. Vasember némán manőverezett a bekerített borotvahátúak között, amíg közvetlenül egy nyurga, homokszínű kan előtt nem állt. – Ez itt a karám vezérkanja – suttogta Munroe-nak. – Ezt vegyük ki először, mert olyan gonosznak tűnik.
Munroe halkan a kan mögé helyezkedett.
– A jobb lábát kapod el, vagy a balt? – kérdezte Vasember suttogva.
– A balt – jelentette ki Munroe. Ebből a Vasember tudta, hogy Munroe is tapasztalt disznóemelő. Bugaboo mindig a bal lábat kapta el, és Bugaboo volt a bajnok – amíg Munroe meg nem jött. Ez egy olyan trükk volt, amit Bugaboo maga dolgozott ki. A disznó jobb sonkájánál állt, alányúlt, elkapta a bal lábát, és hirtelen, erősen maga felé rántotta. Ez olyan hirtelen fordította a hátára a disznót, hogy mielőtt az visíthatott volna, már kint is volt a karámból a rakodó hátán. Bugaboo sokáig dolgozott ezen a trükkön, mire tökéletesítette. És ez még gyakorlással is olyasvalami volt, amit az ember vagy meg tudott csinálni, vagy nem. Bugaboo képes volt.
Munroe nem tudta. Nem tudta, hogyan kell. Hátulról ragadta meg a disznót, és emelte. A disznó visított és kirúgta magát.
– Kapd el a fülét! – üvöltötte Munroe Vasembernek, de Vasember már úgy repült át a kerítésen, mint egy karácsonyi rakéta, és finoman, biztonságosan landolt a földön, odakint.
A karám egy szempillantás alatt egy visító, csattogó disznók őrült, örvénylő tömegévé vált; hosszú, szürke pofájuk úgy csattant, mint a rugós acél, ha bármi a közelükbe került.
A szomorú szemű emberek és a szomorú szemű kutyák kint azonnal nagyon is éberré váltak. A kutyák körbezárták a karámot, és éhesen, mohón figyeltek, hátha egy disznó átugorja a kerítést vagy kitör. Vasember tudta, hogy finoman a földre kell csúsznia, és mozdulatlannak kell maradnia, amennyire csak lehetséges, hogy ne hasonlítson egy megvadult, felizgatott disznóra.
De Munroe nem tudta. Vagy ha tudta, elfelejtette. A homokszínű kan alig egy hüvelykkel vétette el a lábát, ahogy átmászott a kerítésen, és amikor földet ért a karámon kívül, menekülőre fogta.
A szomorú kutyák, immár nem szomorúan, üldözőbe vették, ugatva és a sarkához kapkodva. Ha Munroe a hajó felé nézett volna, amikor kiugrott a karámból, a hajóhoz futott volna. De az erdő felé nézett, és hozzávetőlegesen egyenes vonalban futott a Black River ártere felé, a vonyító kutyákkal a nyomában, akik minden lépéssel közelebb értek hozzá.
Tizenöt perc múlva a kutyák vonyítása rövid, éles ugatássá vált. Egy nyurga, szomorú szemű gazda egy percig hallgatózott, majd halkan bejelentette: – Felzavarták egy fára.
Egy újabb hosszú, türelmes várakozás után a disznók abbahagyták a kerengést és megnyugodtak. Sam kapitány Bugaboo-ra nézett.
– Te jobbkezes vagy, ugye? – kérdezte.
– Igenis, uram – mondta Bugaboo. – Ez a sérült ujj a másik kezemen nem zavarja a fogást.
Sam kapitány a karám felé bólintott, mire Bugaboo és a Vasember bemásztak. Rövid úton végeztek a munkával. Bugaboo sosem hagyta, hogy egy disznó felvisítson, és amikor az utolsót is átemelték a karám kerítésén, és úton volt a hajó felé, a gazda, aki bejelentette, hogy Munroe fára menekült, felajánlotta, hogy visszahívja a kutyákat, hogy a férfi visszajöhessen.
– Hagyja csak – mondta Sam kapitány. – Már így is fél órát veszítettem miatta. Nincs időm rá várni.
A hajót eloldották, és a sodrás némán behúzta a mederbe. A motor halkan pöfögött, és a lapátkerék lágy csobbanása a vízen nyugtatóan hatott. Kétszáz vad, borotvahátú disznó, kicsit izgatottan és kicsit meglepetten, bizonytalanul majszolta a kukoricacsöveket, amelyeket a főfedélzeten lévő karámjaikba szórtak. A távolból odahallatszott a kutyák rövid, éles ugatása, de hamarosan túl halk lett ahhoz, hogy még hallani lehessen.
Bugaboo kényelmesen elnyúlt a hátán, és egyenesen a feje felett lévő kék égre bámult, Vasember pedig előrehajolt, megérintette harmonikáját, és megnedvesítette ajkait, előkészítve magát egy „dalra, amit el akart játszani”.
– Na, vedd például azt az öreg, homokszínű kant – vetette fel Bugaboo békésen. – Ha nem kaptam volna el épp a kellő módon, letépte volna a lábadat azokkal a bazi nagy agyaraival.
– Nem, nem tudta volna – tagadta Vasember. – Az én lábamat nem. Mert figyeltelek, amikor elkaptad. És ha nem fogtad volna meg rendesen, úgy repültem volna át a kerítésen, mint egy karácsonyi rakéta.
Jegyzetek
- ↑ Sam Cotton kapitány: lásd még Rakodólegények és vaddisznók, Hopper Joe Wiley utolsó útja
- ↑ A John D. Grace egy hátsó-lapátkerék meghajtású teherszállító gőzhajó volt, amely 1917 és 1930 között üzemelt a Mississippin. Bővebben fényképpel angolul
- ↑ Black River: Számos folyó viseli ezt a nevet Az USA-ban (lásd angolul). Bradford Black River-je a Ouachita (angolul), a Tensas (angolul) és Little (angolul) folyók Jonesville-i egyesülése (angolul), amely a Red River-be ömlik. Sok térképen ez az alsó szakasz is Ouachita néven szerepel. Lásd leírás (angolul) és térkép.
- ↑ Eredetiben razorback: Nem őshonos állat, hanem Európából importált házi sertések elvadult leszármazotja. Nevét a sörényszerűen felálló hátszőrzetéről kapta. Kolumbusz volt az első, aki szándékosan engedett szabadon házi sertéseket Amerikában. Bővebben angolul
- ↑ New Orleans: Francia gyarmatosítók alapította település a Mississippi mindkét partján, annak torkolatától 50 folyami mérföldre az USA Louisiana államában. Bővebben angolul
- ↑ Kb. 136 kg (1 font ~ 0,454 kg)
- ↑ A rakodók kiválasztását bővebben a Rakodólegények és vaddisznók című elbeszélés ismerteti
- ↑ Bradford a harmonika szót használja, de Vasember hangszere a „beüzemelési” leírás alapján nem a közismert gyári készítésü szájharmonika, hanem inkább egy pánsíp lehetett, amit saját maga készített nádszálakból.
- ↑ Eredetiben Don't hog me around (szleng): A disznót (hog) régóta a kapzsisággal és az önzéssel hozzák összefüggésbe. A kifejezés jelentése: „Adj nekem teret”, “Ne nyomulj rám”. Gyakran használják, amikor valaki túlságosan ragaszkodó, igényes vagy fizikailag túl közel jön, ami fullasztó vagy nem kívánt érzést kelt. („Hog” (ige): Valamiből többet venni, mint ami járna, monopolizálni, vagy kapzsi lenni. „Hog somebody around”: Azt jelenti, hogy fizikailag vagy érzelmileg kisajátít valakit
- ↑ Reserve: Francia gyarmatosítók alapította ültetvény a Mississippi bal partján, annak torkolatától 138,8 folyami mérföldre az USA Louisiana államában. Eredeti neve Bonnet Carre volt. Bővebben angolul
- ↑ Baton Rouge: Francia gyarmatosítók alapította település a Mississippi bal partján, annak torkolatától 228,4 folyami mérföldre az USA Louisiana államában. Bővebben angolul
- ↑ Oggydenti: szinte biztosan az Aguardiente (spanyolul „tűzes víz”) nevű erős desztillált szeszes italra vonatkozik. A Fülöp-szigetek több mint 300 évig spanyol gyarmat volt, mielőtt az Egyesült Államok elfoglalta, így a kifejezés megmaradt. Általában cukornádból készül (ami egyezik Munroe leírásával).
- ↑ Angola: Fegyintézet a Mississippi torkolatától számított 300. folyami mérföldnél. Bővebben angolul
- ↑ Old River: A Mississippi egyik hatalmas U-kanyarjának a maradványa az 1831-es folyamszabályozást követően. Angola közelében, a 304. folyami mérföldnél. Részletesen angolul
- ↑ Red River: A Red River az USA déli részének egyik fő folyója. Nevét a vízgyűjtő területén található vörös talajú vidékről kapta, amelynek színét is köszönheti. A Dél vörös folyója néven is ismert, hogy megkülönböztessék az Észak vörös folyójától, amely a kanadai Winnipeg tóba ömlik. Bár egykor a Mississippi mellékfolyója volt, Angola-nál ömlött bele, a folyószabályozások következtében (bővebben angolul) ma az Atchafalaya (bővebben angolul) mellékfolyója, amely a Mississippi leágazása. Bővebben angolul. Lásd még térkép.
- ↑ Eredetiben coonjined: „a ’gőzhajós nigger’ számára a Coonjine a dal és a tánc kombinációja, amely a rakomány kezeléséhez kapcsolódik. A palló nehéz súly alatt, vagy akár a rouster könnyebb lépései alatt is megugrik […]. A ledobódás elkerülése érdekében a lábakat a palló deszkáján húzzák, és ezt egy dal kíséri, amely ritmusát a csúszó lábak és a ringatózó vállak adják. Lehetséges, hogy ez a […] tánclépés és a ’Coonjine’ név, amely leírja, attól ihletett, ahogyan a mosómedve [coon] halad a fa ágán, egyik lábát biztonságosan az ágon tartva egyensúlyozva, míg a másik hárommal ’mosómedve módjára’ halad előre”. (Mary Wheeler. Steamboatin' Days – folks songs of the river packet era (angol nyelven). Baton Rouge, La.: Louisiana State University Press, 92. o. [1944]. Hozzáférés ideje: 2025. szeptember 9) Bradford a Rakodólegények és vaddisznók cimü elbeszélésben magyarázza el ennek a mozgásnak a lényegét.
- ↑ Camden: bővebben angolul
- ↑ Lásd még Bradford A dal ritmusa segíti a néger munkásokat a munkavégzésben című írását
- ↑ Eredetiben corn whisky: cefréjének kukoricatartalma legalább 80 %. (A Bourboné lényegesen alacsonyabb, de legalább 51 %) Bővebben lásd amerikai viszkik.
- ↑ Eredetiben yaller = sárga, a magukat igazi afrikaiaknak tartó feketék nevezték így azokat az afroamerikaiakat, akiken látszott, hogy felmenőik között fehérek is voltak.
