A dagöi torony
szerző: Jókai Mór
I.
Mikor a Stralsundból jövő gőzös a finn öbölbe bekanyarodik, jobbra délkelet felé egy magasra felnyuló pont vonja magára az utazók figyelmét, a mit ezzel a szóval mutatnak be neki: «ez a dagői torony.» A távcsövek egyszerre felé irányulnak, s közelebb hozzák az érdekes romot. Találgatja minden ember, hogy mi az? Ha aztán akad egy gazdag angol, a ki azt a kérdést koczkáztatja a kapitányhoz, vagy a kormányoshoz, hogy «mibe kerülne nekem ezt a romot ottan egészen közelről megtekintenem?» hát többé vagy kevésbé udvarias kifejezésekben, de okvetlenül a következő tartalmú válaszszal elégítik ki: «ebbe a sovány bőrbe, meg ezekbe a rozzant csontokba, a melyeket a mylord visel.»
Mert a dagői tornyot épen csak az őrizte meg eddig attól, hogy valamennyi műtárlat és festői muzeum el nincs árasztva képmásaival, hogy nem akar megállni a paléta előtt. Egy nagy szigetnek a messze kinyúló sziklagerinczére épülve, ott áll az útjában az északról jövő tengerárnak, mely az akadály körül örökös örvényt képez, s még annak a tengeripókásznak is, a ki a csónakjával neki mer indulni, nagyon össze kellett veszni az nap otthon a feleségével, vagy valami más ok miatt jönni haragba ezzel a planétával. Ott akár dagály van, akár apály, a hullámtorlat folytonos, s az alatta leskelődő sziklacsompók, s a kitanulhatatlan forgatag folytonos életveszélylyel fenyegetik a közéjük tolakodót.
Pedig nagyon megérdemli ez a látvány, hogy miatta koczkára tegyen az ember egy olyan életet, a miért senki sem imádkozik; kivált ha egy egészséges zivatar is hozzájárul a kép kiszínezéséhez.
A keskeny sziklanyelv végső pontja, egy rőtbarna sziklatömb, meredeken bukik fel a haragos hullámmindenség közül, mely fehér tajtékot túró sárkány gerinczével neki lódul, s összetörik rajta; egy-egy daczosabb hullámszörny egészen felcsap az ormáig s elriasztja az ott letepült hojszákat, tengeri sasokat, a mik sorakozva ülik tele a rovátkok párkányait s mikor felrebbentek nagy zajjal, megelevenül tőlük az egész kisértet romtanya. E szikla előfokról emelkedik fel aztán, ötven méternyi magasban egy hatszögletű torony: az alja cyclopsi kőrakás ugyanazon veresbarna kőből, a mi a talaja; a felső része pedig még veresebb téglaépítmény, egész fel a kiülő koronájáig, melyen tető helyett valami zöld látszik: talán boróka bozót. Mikor a viharban alámenő nap erre a magányosan álló halott óriásra odatűz, mely a hátterében elborult bakacsin égboltozat, az alantjáró sötétkék felhők s a fehérre tört tengerhullám közül élesen kiválik, s aztán egy ablakából ez épületnek, a min még az üveg épen megmaradt, a visszavert fény, mint egy phárósz villanylámpája ragyog messzire: egy lángbaborult gigász az ott, egy Poliphemus, a ki félszemével isteneket provokál, s emberekre leskelődik. Ez a dagői torony.
Vagy pedig, mikor szélcsendben, forró naptól halavány ég alatt, ködöktől körülvéve áll ott, nagy félgömbölyű kapuját, mint egy átokmondásban nyitva maradt szájat, tátva fel a zugó tengerre, a láthatáron elsuhanó s soha nem közelítő fehér vitorlákra, mikor az apály alatt felbukkannak körülötte nagy messzeségben a szövetséges czinkostársak, a víz alatt sunnyogó sziklák, a hegyes csompók, s a zátonyokon szerteszélylyel ott látszanak a félig eliszapolt árboczok, zöld hinárral és csigákkal bevonva, rozsdás vasmacskák, ágyucsövek, egy-egy koponya, a min még rajta van a tengerész kalap, egy csontváz, a kit a mellvértje őrizget, s a tört hajóknak minden szomorú maradványai, még olvasható betűkkel, kereskedői jelvényekkel, felfordult hajófenék, roncsok, rozsdazöld rézlapokkal borítva, miket egy perczben felmutat, másikban újra eltakar az örökké nyugtalan hullám; közöttük, fölöttük ott uszkálnak-mászkálnak az örvény kedvenczei, az utálatos tengeri pókok. Mikor ezzel a látványnyal betelt a szemlélő, akkor az a kérdés támad eléje önkénytelen, hogy ugyan ki lehetett az az őrült, a ki ezt a tornyot ide építette, s kik lehettek azok a még nagyobb bolondok, a kik idehozták a hajóikat összetöretni? S miféle végzet kényszerítette őket arra, hogy ezen, a természet mostoha sziklafoltján összetalálkozzanak?
II.
Ungern báró naturalizált brandenburgi indigena, még II-ik Katalin czárnővel együtt került a szentpétervári udvarhoz. Neki is vend vér folyt már az ereiben; ott pedig egy orosz herczegnőt vett nőül, a kivel roppant birtokot kapott Volhyniában: a két fia már aztán tökéletes orosz lett. A nagyobbik, Feodor, tengerész volt, még pedig igazi, a ki gyors vitorlázó fregattjával réme volt a svéd tengerparti városoknak; a kisebbik Zeno, az is tengerész volt, hanem csak az udvarnál, s az is jól tudott vitorlázni az asszonyok körül. A bátyjának a hírneve kifényesítette az övét is. Feodor örömest átengedte neki az udvari élet gyönyöreit s a fényes kitüntetéseket. Neki minden gyönyöre a zivataros tenger volt, s a vakmerő harczok s aztán a vihar és csatazaj elmultával egy csendes otthon: kis kastély nagy ős erdő közepén; a meleg kandalló mellett egy csodaszép feleség; és annak az ölében egy kis fiú, a ki lehetett már négy éves. Annak a neve volt Sándor.
Ungern kapitány épen egy merész vállalatot hajtott végre, a minek nyaktörő kezdete s fényes sikere volt. Tudtára esett, hogy a karlskronai kikötőben a svédek nagy tengeri expediczióhoz készülnek, a mivel a finnlandi partokon akarják meglepni Oroszországot. Ungern kapitány a tengernagy engedelmével, egy zivataros éjszakán, a mikor minden hajós iparkodik kikötőbe jutni, s a melyiket a tengeren talál a veszedelem, előveszi, a mit imádkozni tanult, neki vágott a nyaktörő merényletnek s a fregattjával, a «Gladova Sztrelá»-val, egyedül megrohanta a svédek szállító hajóit a kikötőben s felgyújtotta. Az éjjeli zürzavarban a tűzvészből menekülő kereskedelmi hajókat a sík tengeren elfogdosta, a mi kincset érő holmit talált rajtuk, azt elszedte, s azzal a hajókat elsülyeszté, még azt a harminczöt mázsás harangot is elvette szerencsésen, a mi a landskronai székesegyház számára volt öntetve Hamburgban. Úgy tért vissza zsákmánynyal és diadallal megrakottan.
A mint a hajóval horgonyt vetett a kronstadti kikötőben, azonnal lebocsáttatá a dereglyét s hat evezőssel megindult a váracs felé, a hol a tengernagy lakott, számot adni hőstetteiről.
Az öböl partja még akkor tele volt rozzant munkásgunyhókkal, a minők a hajóácsok számára voltak összetákolva. Azoknak a sikátorán keresztül kellett a váracshoz felhatolni. A mint Ungern kapitány egy magában végighaladt e barakk-sor között, az egyikből egy fiatal leány lépett eléje s kezet csókolt neki és belekapaszkodott a kabátjának a nagy széles hajtókájába.
A leány fiatal volt és szép, a volhyniai nők viseletében, a minél csak a pleskovi népviselet szebb. A kapitány ráismert.
– Nini, hisz ez Masinka! a fiam dajkája. Hogy kerülsz ide Masinka?
A leány szájára tette az ujját, félénken körültekintett s csak akkor szólt, mikor látta, hogy senki sem leskelődik utánna.
– Csendesen beszélj uram; dugd el az arczod a köpenyedbe, mert ha rád ismernek, megfognak.
– Engem fognak meg? Masinka! Miért fognának meg?
– Azért, hogy elvigyenek az Uralba kényesőt ásni. Száműzve vagy.
– Mit fecsegsz? Mit vétettem volna?
– Azt se tudod? a múlt télen Krazsinszkynak menhelyt adtál a trnavi kastélyodban.
– Hát hiszen jó pajtásom volt, kenyeres társam.
– Azt mondják, hogy összeesküvő volt.
– Hát mi közöm hozzá? Én nem tudtam róla semmit. Hozzám vadászni jött, kimulatta magát s odább ment. Megyek az udvarhoz és elmondom ezt.
– Ne menj oda, jó uram! mert ott egy nagyon hatalmas ellenséged van, a kit ki nem engesztelhetsz, csak ha elmulsz.
– Ki lehet az?
– Hát az öcséd!
– Az öcsém? A testvér öcsém? A kit úgy szerettem, hogy átengedtem neki az apám által alapított majorátust, és a velejáró grófi czímet, magam beértem a másod-uradalommal s a kisebb czímmel.
– De most már az is kellene neki. Most már a kis kastélyod is kell neki, még ez a tengerész-sipod is. Már meg is kapta!
– No jól van. Nyomorult ficzkó volt mindig; nem csodálkozom rajta. De hát mit tudhat ő Krazsinszkyról?
– Azt, hogy mikor tőled odább állt, egy kis táskát felejtett ott nálad, a miben mindenféle bajtokozó írások voltak.
– De hisz azt én a feleségemnek adtam oda, hogy őrizze meg, a míg Krazsinszky visszajön érte. Másnak oda ne adja.
– A feleséged pedig oda adta azt az öcsédnek. Ezért lettél elitélve.
– A feleségem!
– Csak volt a tied, most már az öcséd felesége. A kit a bányákba száműznek, attól a feleségét is elválasztják: szabad neki újra férjhez menni. Hja bizony, jó uram, sokat voltál távol a háztól, s az asszonyok unják magukat egyedül. Azok szeretni akarnak.
– De hiszen volt gyermeke! Hát nem volt neki elég a kit szeressen, ha olyan fia volt! Mi lett a fiammal?
– Tudhatod uram, hogy mi a szokás? Ha az apa rab lesz, a fia is rab lesz. Azt is száműzték veled együtt, s a hogy szokás, ismertetőjelül, nehogy visszatérhessen, a vállára odasütötték azt a bizonyos bélyeget tüzes-vassal.
A kapitány ajkán elakadt a szó.
Megfogta a leány két vállát erős markaival, s aztán merően a szemébe nézett annak. Mert vannak, különösen Volhyniában nagy számmal olyan szerencsétlenek, a kiket az ördög megszáll, olyan formán, hogy beveszi magát a szemeikbe, s azok aztán az ördög káprázata folytán mindenféle csodás tüneményeket, történeteket látnak, a mik nincsenek a valóságban s úgy beszélnek róluk, mintha igazán látnák. Ha tehát egy ilyen szerencsétlennek egy férfi, a kinek nincs semmi félelme az ördögtől, megfogja a két vállát, s keményen a szemébe néz mindaddig, a míg a megszálló ördögöt meglátja benne, s akkor hirtelen a szeme közé köp, hát akkor a démon egyszerre megszégyenli magát s elhagyja a megszállottat.
A kapitány így tett.
– Lehet biz az, szólt a leány, megtörülgetve a szemeit köténye szegélyével. Magam is sokszor gondoltam én arra, hogy hátha nem is igaz mindaz, a mi itt körülöttem rémledezik, csak az ördög mutogatja azt mind. Bárcsak úgy volna, hát örökre áldanálak érte uram, ha meggyógyítottál volna ebből a bajból. De hát lépj be uram ebbe a gunyhóba, s ha körültekintesz és nem látsz semmit, akkor csakugyan az ördög incselkedik velem, hogy azt lássam, a mi nincs.
A kapitány belépett a rozzant gunyhóba s ott találta a kis fiát egy halom rothadt szalmán fekve; a gyermek meztelen válláról le volt csuszva az ingecskéje, s ott vereslett a gyönge fehér testén az izzó bélyeg nyoma.
A kapitány csak lebukott arczczal a földre a gyermek mellé, két karjával átölelve annak a gyönge termetét; de se nem kiáltott, se nem zokogott.
– No lám, jó uram, most már te is meg vagy szállva az ördögtül, hogy olyat láss, a mi nincs.
A gyermek nem panaszkodott, csak didergett. Félelem, fájdalom és láz bántotta. Az apja betakargatta őt köpenyegével s az ölébe vette.
– Hát akkor hallgasd meg uram, hogy mit láttatott még velem a gonosz, ha mindez annak a varázsa. A te saját sztarosztodra volt bízva, hogy kincseidet a nagy vasládában, meg a gyermeket szállítsa fel Czarszkóje Zélóba. Öcséd és a felesége Szentpéterváron voltak már. Kincseden nem tudom kiknek kellett megosztozni, az asszony a feladónak jutott egészen, a gyermeket meg azért vitették fel, hogy veled együtt szállítsák az Urálba. A gyermek nagyon sírt utánam, megengedték, hogy vele menjek. Azonban az egész úton egyre sírt, a seb még égett a vállán szegénynek. Ekkor a sztaroszt nem állhatta a sírást ott a szekéren, s azt mondta, hogy szálljak le és szedjek a szántóföldön mákfejeket és azoknak a héját főzzem meg a gyermeknek; majd attól elaluszik. Én szedtem sok mákfejet, azt megfőztem a legelső csárdában, de nem a kis fiúnak adtam belőle, hanem közé kevertem a pálinkának, a miből a sztaroszt, meg a kocsis és a kisérő kozákok szoktak inni. Azok aztán elaludtak tőle valamennyien. Akkor a sztarosztnak a zsebéből kivettem a kincses-láda kulcsát, őtet magát egyfelől, a jemsiket másfelől lelöktem a troikából, s azzal a gyeplűt a kezembe ragadva, vágtattam a szekérúton előre. Hanem a kozákok, a mint álmukból felocsudtak, utánam eredtek; én aztán, valahányszor azt láttam, hogy utolérnek, mindig belenyultam a kincses ládába s tele marokkal hánytam ki az aranyat az útfélre. Azt tudtam, hogy ott nem hagyják. A míg leszálltak, felszedték, megint egér-útat nyertem. Mikor aztán a pleskovi erdők közé eljutottam a troikával, a középső ló megsántult, láttam, hogy nem menekülhetek már meg mindenestől. A kincset, a gyermeket is nem vihetem el magammal. Valamelyiket veszni kell hagyni. – Gyere drágám! – mondék a gyermeknek. Fogd át a nyakamat, aztán fussunk! Azzal leugrottam a troikárul, a lovakat hagytam vágtatni tovább a sok aranynyal előre az országúton; magam meg a bozót között elmenekültem a kis fiúval. A kozákok a szekér után futottak, bizonyosan meg is kapták a sok drágasággal együtt: én pedig berkeken, lápokon keresztül elhoztam idáig a gyermeket, a hol tudtam, hogy majd rád találok, ha megjösz a tengerről. Ugy-e jó uram, nem haragszol, hogy a gyereket hoztam el a számodra és nem az aranyaidat?
A kemény tengerésznek még addig egy köny nem hullott ki a szeméből, csak nézett folyvást arra az égő foltra ott a gyermek vállán.
Egyszer aztán, mikor vége volt a leány beszédének, valami meleg öntötte el hirtelen az apa szemeit. Letörlé azt a kendőjével. A kendőn piros foltok maradtak.
Akkor oda tartá azt a leány elé, s azt suttogta a fülébe:
– Emlékezzél reá, hogy láttál egyszer egy embert, a ki vért sírt! Most vedd öledbe a gyermeket és hozd utánam.
– Hová megyünk jó uram?
– Vissza a tengerre!
Mikor a gyermekkel és a dajkájával visszakerült a «Gladova Sztrela» födélzetére Ungern kapitány, már akkor ott találta a tengernagy küldöttét az ukázzal, mely az eddigi kapitányt rangjától megfosztja s helyébe «czím szerint» annak az öcscsét nevezi ki. A vihar-edzett hajósnép várta, hogy mit mond rá a vezér, a kit eddig úgy bámultak.
– Dobjátok a tengerbe a parancsot, a hozójával együtt!
Ez tetszett nekik: meg is tették.
– Aztán jöttök velem, a hová viszlek.
– Megyünk veled a poklok ellen is.
– De most már nem a poklok ellen fogunk harczolni, hanem az egek és a földek ellen, s szövetkezünk a poklokkal és a tengerekkel.
Az idő zivataros volt, alkonyodott, a teljes vitorlákkal tovaszálló hajót csak másnap jutott eszébe üldözőbe venni az admiralitásnak.
Nemsokára hírét hozták, hogy az összetörött a dagői zátonyon, a hajó orrát s egyes palánkjait megtalálták, a mikről kétségtelen lett, hogy a Gladova Sztrela összes embereivel s hét ágyújával együtt a tenger fenekére sülyedt. Így még jobb volt. Ungern kapitányról nem beszélt többé senki.
III.
A következő tavaszon már ott meredt fel az égnek a dagői sziklanyelv ponkján a tömör magas torony, melyről azonban a szigetlakókon kívül senki sem vett tudomást. Ez a pont kívül esik minden hajójáráson.
Dagő sziget még akkor Finnországhoz tartozott, svéd uralom alatt s maga egy kis respublikát képezett négyezer lakosával, a kik nem engedtek a saját ügyeikbe senkit beavatkozni.
A nagy torony lakóiról csak annyit volt szükséges megtudni a sziget kormányzójának, hogy azok idegen tengerészek, kiknek a hajójuk e partokon zátonyra került. Parancsnokuk derék, komoly férfi, a kivel németül és latinul lehet beszélni. Azt az egész kopár földnyelvet készpénzen vásárolta meg a dagői közönségtől, s azt a roppant épületet saját embereivel építteté fel, önmaga által készített terv szerint. Abban laknak mind együtt; hogy hányan vannak, azt nem tudni, mert soha sem jönnek elő az elzárt földterületről. Hogy mit csinálnak ott? azt még kevésbbé lehet kitalálni.
De a mi legrejtélyesebbé teszi ott létezésüket, az a kérdés, hogy miből élnek?
Mert ahhoz, hogy azt a nagy tornyot fölépítsék, kellett legalább ötvened magukkal lenniök; ha az elsülyedt hajójukról minden élelmiszert szárazra mentettek is, annak csak el kellett egyszer fogyni: ezek pedig ott voltak már majd egy éven át, és még sem jöttek elő, hogy a szigetlakók falvaiban élelmi szereket vásároljanak, ha van sok pénzük. Csupa tengeri pókkal, meg kagylóval csak nem élhetnek, egyéb meg a sziklák közt nem terem.
Pedig sok pénzüknek kell lenni, mert ha nyáron a dagői vén asszonyok, (mert fiatal leány nem mer oda közelíteni) mindenféle gyümölcsöt, virágot visznek oda kosarakkal a bezárt kapu elé: valaki egy ablakon keresztül átveszi tőlük a kosarat, a miben virág van; egyebet nem fogad el, s a virágokért fizet igazi aranynyal-ezüsttel; az pedig nem hamis pénz: látszik, hogy kézen forgott már, néha orosz imperiál, máskor angol soveraigne, német Albert-tallér, spanyol duros, olasz zechino. De hát kinek kell odabenn a virág? S ha virágra van pénz, miért nincs valami ennivalóra?
Végre a sziget szuperintendense, tisztelendő Vaimőnen úr, feladatául tűzte ki, személyes tapasztalat útján megtudni, hogy ki és mi lakik e rejtélyes toronyban, s látogatást tett a magát mutatni nem akaró embernél.
Bebocsátották, de csak egyedül, s akkor sem kötötték be a szemeit, a míg a torony urához felvezették; láthatott mindent s elmondhatta visszatérett, hogy az egész torony minden lépcsőzetével együtt szilárd faragott kövekből és téglákból van építve, erős vas-fogantyúkkal összecsatolva; belül emeletekre van felosztva, a legfelső, a tizenkettedik emelet, a miben a házi úr vendégét elfogadta, ez egy gloriette-szerű nagy kupola, rézfödélzettel, a minek három nagy ablaka a tenger felé nyílik, az átelleni három fala a hatszögnek pedig fatáblázattal van borítva. Maga ez a gloriette nagyon hasonlít egy természettudós műterméhez. Csillagászati eszközök, teleskopium, theodolith, alhidade, légsúlymérő; de mind olyan, a minőket hajókon szoktak használni. Nagy, ócska könyvek. Vegytani kemencze üstökkel és retortákkal. Azonkívül mindenféle furcsa bálvány alakok és régi babonás jelvények, a miknek a hatályában már mai nap senki nem hisz.
A házi úr egy nagyon komoly férfiú, a kinek az arcza se beszéd, se hallgatás közben semmi indulatot nem fejez ki.
Vendégének szótlanul helyet mutat maga mellett egy félkörű fa lóczán, mely az említett vegytani kemenczét fogja körül.
Vaimőnen úr elmondja, hogy ő kicsoda s hogy meg akarta ismerni a házi urat; kiről azt hallotta, hogy nagy természettudós: ő is az. Hátha nyerhetnének egymástól az eszmecsere által. S aztán nagy otthonossággal megmondja egyenkint, hogy ezeknél az ittlevő instrumentumoknál hol lehet tökéletesebbet kapni?
Az úr igéri, hogy szivesen látott vendégül fogadja. Nem beszél, nem mosolyog, hanem tettekkel igazolja, a mit mond. Egy rugó nyomására tűz lobban fel a vegytani kemenczében, s azután a kemencze fölötti katlanból egymásután szedeget ki a házi úr kenyeret, sonkát, fügét, mintha ez mind ott sült volna mostan, azután ugyanazon kályhából egy csapot elfordítva, friss sert csorgat alá egy kancsóba, s egy kis asztalkán mind ezt vendége elé tolja.
Vaimőnen úr meggyőződik róla az izlelés után, hogy ez valóban mind az, a minek látszik.
– De mondja meg ön uram, hogyan szerzi ön be ezeket az élelmi szereket? szól, nem állhatva ellent tudnivágyának.
– Nagyon egyszerű és világos az, felel a házi úr, komolyan. A világon minden anyagcsere által jön létre. A hajdankor alchymistái azon törték a fejüket, hogyan csináljanak a kőből aranyat. Én más titkot buvárlok. Hogyan lehet a sziklából csinálni kenyeret, húst, gyümölcsöt, a tengervízből bort, sat.
– Micsoda? kenyeret? húst? bort? Aztán a kősziklából?
– Itt van előttünk. Alattam, körülöttem nincs más, mint szikla és tenger. E helyet évek óta el nem hagyom; nem is hagyhatom el, mert még csak egy csónakom sincsen. S itt élek ötvened magammal, a nélkül, hogy valakitől valamit kérnék. Hát mi lehetetlen van az én theoriámban? A kenyérnek, húsnak, gyümölcsnek az alkatrészei nincsenek-e meg a kőben, a légben és a vízben? Az egyedüli titok, siettetni azoknak a gyors egyesülését, átalakulását. Nézzen ön ide: ebben a findzsában mi van? a szagáról érezheti, hogy kátrány. Ez itt pedig befűtött kemencze. Hanem azt már minden chemicus tudja, hogy tűzzel és salmiakkal jeget lehet csinálni. Ezt a findzsát most beteszem a kemencze katlanába. Vegyük elő az óránkat és számláljuk rajta a perczeket. Hetvenhét másodpercz mulva kész az anyagváltozás. Nyissuk fel a katlant. Ime lássa ön. A findzsában ananász fagylalt van.
A tudós úrnak kezdett a háta borsózni.
– Uram, én azt hiszem, hogy ez még sem megy pokolbeli szövetség nélkül.
– Hát persze hogy nem megy. Egyenesen annak a segélyével jön létre. Hát van önnek tán valami kifogása a pokol ellen?
– Hogy van-e nekem kifogásom a pokol ellen?
– No igen. Mert az egy igen régi, idejét mult fogalom. Még abból az időkből való, a mikor az a theoria divott, hogy ezt a földet az Isten teremtette. De hisz onnan már régen megjöttünk. Hiszen minden életnek a föltétele ezen a vékony almahéjnyi földkérgen az, hogy közvetlen alattunk van a pokol. Az ég csak megfagyaszt, a pokol teremt mindent, fát, gyümölcsöt, állatot és embert.
– No uram, ez geognosticai theorema; de az ember csak nem a pokol műve.
– Hát ugyan hogy ne volna az: mikor úgy van alkotva, hogy fázzék, s azért megölje azt az állatot, a melyiknek bundája van; éhezzék, s azért megölje azt, a minek husa van s szomjazza a vért, az embertársa vérét. Hát jöhetett elő ilyen állat más phantasiájából, mint az örökkön égő pokoléból?
– De hát az emberi erényekről megfeledkezett-e ön? Vannak emberek, a kik az Isten parancsolatjai szerint élnek.
– Ez a természetellenes. Azok a parancsok mind az emberiség megkínzására vannak feltalálva. Az egész biblia a tévelygések halmaza. Minden erény lázadás a természet ellen. Jó az, a mi a testnek jól esik.
– Hát a lélek? uram! a halhatatlan lélek?
– Ez a legátkosabb csalás, a mivel a világot el lehetett bolondítani annyi ideig! A test megkínzására találtak ki egy zsarnokot, a ki azt megbőjtöltesse, korlátozza, sanyargassa, kétségbeejtse, a maga érzéseit rátukmálja; csak azért, mert ez a lélek, ez a semmi onnan felülről jön, az égből, a test pedig innen alulról, a pokolból. De hátha a testnek eszébe jut rájönni egyszer, hogy ő az úr, és amaz a szolga, s legyűri őt maga alá?
– Uram, az ön dogmája rettenetes!
– De én igen jól érzem magamat mellette. Az egész hitvallás e szókból áll, «a mi nekem jó, az a jó, s a mi másnak rossz, az nem rossz.»
– Uram! Önnek a többi társai is ezt a hitvallást követik?
– Én ezt prédikálom nekik s jól meg vannak vele.
– Uram! Van önnek valami családja? Reménylem, hogy nincs.
– Van mellettem még egy nőstény anthropopithekus, aztán meg egy kifejletlen példány simia anthropos masculini generis.
– És a kis fiának minő vallást tanít ön?
– Azt, a mit ön hallott tőlem.
A szuperintendens elszörnyedve emelé fel a kezeit.
– «Erős várunk nekünk az Isten!» – No uram, én ide nem jövök önhöz többet; hanem a mint hazakerülök, indítványt fogok tenni a kormányzóságnak, hogy önöknek a kapuját falaztassa be, hogy ki ne jöhessenek rajta a szigetünkre!
– Mi nem megyünk ki önökhöz semmiért! hanem majd elfognak önök jönni mihozzánk. Az idén éhinség lesz a szigeten. Démonaim előre tudatták velem. És önök térden fognak hozzám búcsútjárni, a ki a sziklát át tudom változtatni kenyérré s úgy fogják énekelni chorusban: «alleluja Satanas!»
A lelkész fülére rántá a palástját, úgy szaladt ki a toronyból, s attól fogva nem igyekezett senki a pokol apostolánál látogatásával alkalmatlankodni.
IV.
A dagői torony lakója igazat mondott. Neki a pokol segített kenyeret csinálni a sziklából. Abban is a valót mondta el, hogy ennek az anyagcserének a műhelye az a vegytani tűzkatlan ott a torony gloriettejében.
Ez a bűvészet így ment végbe.
Mikor a légsulymérő és a sirályok zajlása tudatta a dagői remetével, hogy a zivatar közelít, akkor összehivatta a torony legalsó boltozatába a czimboráit. Ennek a teremnek az volt a neve, hogy «templom.» Megfordított templom. Volt benn szószék is, s azon ő maga volt a prédikátor.
Azok rettenetes szónoklatok voltak. Felhivás mindenre, a mi gonosztett, a mi emberekre nézve borzalom. Visszafelé fordítva az egész tízparancsolat. Gyülölet az egész emberiség ellen; valamennyi között a saját nemzete ellen s az önfajtája között az édes apa és az édes testvérek ellen. A bűn a maga szörnyeteg nagyságában felemelve erénynyé. A hitszegés, árulás, mint kötelesség. Az emberek átka büszke gyönyör!
És az alatt, a míg prédikált, az egyetlen édes fiának ott kellett ülnie a lábainál, a szószéke zsámolyán, hogy jókor megszokja ez irtózatos tant; s majd egykor folytassa, ha az apja hazamegy, számot adni a maga démonának.
Ebben a templomban kaczagni szoktak énekszó helyett.
Fordítsd meg a tízparancsolatot! Hamis légy, másét kivánd, ölj, rabolj, apát, nagyapát, s a legnagyobb apát, a császárt csufold ki, Istent káromold, s ha találsz szép virágot, a minek neve asszony, tépd le, ne kiméld s szórd el, ha meguntad.
A gyermek még nem értette talán ezt, a mit hallgatnia kellett.
– Holnap, vagy még az éjjel megint ünnepnapja lesz a pokolnak!
Az ilyen örömhirre a czimborák előhozták a templom sekrestyéjébe eldugott ladikjaikat, a mik három emberre voltak készítve, könnyű parafából, kívül bivalybőrrel bevonva, s azokat elhelyezték a szűk folyosóban, a min keresztül a tenger feljárt a torony pinczeboltjáig.
Mikor aztán a zivatar kitört, minden ember ott ült a maga csónakjában s várta az «áldozatot.»
Az pedig bizonyos volt.
A mester maga, amint az éj leszállt s a zivatar kitört, felment a torony gloriettejébe, s a vegytani katlanban mészszel táplált tüzet szított, a mi olyan fényt ad, mint a villám, s aztán a három nagy ablakkal átellenben levő falakról leemelte a kemény fatáblákat. Azok mögött három nagy homorú ércztükör volt elrejtve, mely erre azt a vakító fényt a három ablakon keresztül a tenger láthatáráig lövelte szét.
S az ördög vasárnapjára még harangozni is szoktak. A gloriette alatti boltozatban volt felakasztva az a nagy harang, a mi a rigai hőstettnél prédául esett: a mester a harangot időnkint megkongatá, s annak a hangját az a kapu nagyságu szája a toronynak messze bömbölte ki az éjszakába.
A szigeten lakók sem a fényt nem láthaták, sem a harangszót nem hallhaták, mert a torony arra felé nyilástalan volt.
S a mely hajó ezen a zivataros éjszakán a finni öböl láthatárán feltünt, annak menthetlenül áldozatul kellett esni ebbe az ördögi kelepczébe.
A keleti tengerről a finn öbölbe vezető torkolatnál két világító torony van felállítva, a svéd parton Gustavsvörn, a finn parton Reval mellett. A hajós a kettőről tudja meg, hogy éjjel, zivatarban merre vegye irányát? A dagői rossz szellem által meggyujtott fény, az éjjeli harangkongatás minden számítást összezavart. Ezt nézték a revali világító toronynak! ott biztos kikötő kinálkozott számukra, áldották Istenüket a megmenekülésért, arrafelé kormányozták a hajót, s egy óra mulva össze voltak zuzva a dagői sziklákon. – Akkor aztán, mikor a vészlövések, a hajótöröttek jajkiáltásai túlhangzottak a zivataron, előjött a sziklaoduból a mester csónakraja; megrohanta a sülyedő hajót, a kit élve talált, leölte, a mi kincset, pénzt, értékes terhet, élelmi szert talált rajta, azt csónakjaira feldobálta: a könnyű naszádok elsiklottak a sziklatömkeleg között, a miben a hajóroncsok elvesztek. A munka bevégezte után néha jött a másik és a többi. A csába fény mindenünnen odacsalogatta a hajókat, s azokról élő embernek lehetetlen volt megmenekülni. Virradat előtt két órával kioltá a romboló szellem a fényt a kemenczében, nehogy nappalra csaljon oda valakit a tornya elé. Áldozatai közül soha egy élve nem maradt. Ha férfi volt, rögtön megölték; ha nő volt, halál kinokra tartogatták.
A pokollal és a tengerrel voltak szövetkezve az ég és a föld ellen; s nem volt ellenük védelem.
Ez volt az a bűvészet, a melylyel a sziklából kenyeret, húst, bort és gyümölcsöt tudtak előteremteni. A szétzuzott hajók szinültig tölték meg a dagői torony minden kamaráját, pinczeboltját mindennel, a mi csak ember szivének kedves; – és megtölték azzal, a mi a legkedvesebb nekik, testvérek csontjaival és koponyáival a torony lábainál zugó örvényeket…
V.
A hogy Ungern Feodor előre megjósolá a szuperintendensnek, akként beteljesült a sziget felett a balsors. Az éhinség esztendeje következett. A torony-lakó remete magányában folyton együtt tanakodott annak a nagy élő lénynek a démonaival, a kit ő pokolnak nevezett, s a kit a tudósok «Gea»-nak, földnek neveznek.
S a Geodémonnak valóban pokoli szeszélyei vannak. A föld és az ő kegyenczei, aztán meg az égtől származott ember között folytonos a harcz. A föld szeret gyomot teremni, az ő kedvencze a pipacs, meg a konkoly; ez a csillagok korcsa pedig kényszeríti őt buzát teremni. A földdémon pártfogolja a vadonczot, az állati ösztönt; az ember erőszakolja rá a nemesített gyümölcsöt, és az erényt. A milyen joga van az embernek azt kérdezni: ugyan mire alkotta a teremtő ezt a törmérdek hernyót, cserebogarat, a mi a gyümölcsfáimat letarolja? épen olyan joga van a hernyónak, cserebogárnak azt kérdezni: ugyan miért szülte a föld ezt az idomtalan kétlábú állatot, a mi idejön engem az én fámról leszedni és eltaposni? A földdémon nem a kertésznek a barátja, hanem a hernyóé.
A remete bevonta tanulmányaiba a többi poklok középpontját, a napot. Észlelte, hogy a napfoltoknak, a napfáklyáknak befolyásuk van az időjárásra. Tanulmányozta a tengert, és a széljárást, a czethalak és a jégmadarak vándorlását, az északfény kitöréseit és a futó csillagokat; ezek elmondták neki, hogy a májusi hő napokra, a mik azon évben a tenyészetet sietteték, következni fognak a késői fagyok, s Dagő sziget egész gabonatermése egy éjszaka oda lesz. Úgy is történt. És nem csak a szigeten, de egész éjszaki Oroszországban tönkre ment az egész gabona termés. A rendellenes időjárás meghozta azt a pestist, a mi csak a szegény embereket lepi meg: az éhhalált.
Ilyenkor a hatalmas birodalmak, a mik a pénzhez könnyen jutnak, azt teszik, hogy bevásárolják más országokban a rozsot, meg az árpát, a hol fölösleg termett s úgy szállítják be a saját népüknek; de az olyan szegény kis respublika, mint a Dagő szigeté, nem adhat olyan könnyen aranyat, ezüstöt, a kenyérért, hanem pótolja azt hallal, meg sajttal.
– Az idén nem eszünk kenyeret! Ez volt a jelszó.
A dagői toronyhoz most még sűrűbben eljártak a vénasszonyok virágot árulni, s most már inkább rozsot kértek pénz helyett.
Egyszer azt mondta nekik a kapun keresztül a torony ura:
– Látjátok! én tudok a földből rögtön rozsot, árpát csinálni. Hozzatok nekem földet: de jó termő televényt, s én adok nektek érte gabonát. A mekkora zsákot hoztok földdel, azt töltöm meg gabonával.
Eleinte csak a vénasszonyok tettek vele próbát, s kis tarisznyákban hoztak oda az ördöngős úrnak fekete földet; azután kedvet kaptak a jutalmazó cseréhez az erős legények is, a kik már nagy zsákot elbirtak a vállukon czepelni s kaptak érte gabonát.
Tisztelendő Vaimőnen úr ugyan anathemát mondott mindazokra, a kik a sátánhoz mennek földet csereberélni gabonáért; előre megjósolá, hogy attól a pokoltermelte gabonától Kriebelnyavalyát, meg lengyel üstököt fognak kapni, sőt a lelkük is a Gyehennára jut az elzálogosított földdel együtt; de biz a fenyegetésnél erősebb volt az inség, s a kik a becserélt gabonából ettek, se a bőrük meg nem feketedett tőle, se a hajuk össze nem gubanczolódott, s így a lelküket is bátorságban érezhették.
Mert hiszen valóságos, jó brandenburgi gabona volt az, a mit az orosz kormány megbizásából hajó számra hordtak az északi kikötőkbe s ez idén annyi hajó összetörött a dagői torony alatt, hogy a zsákmányolt gabonát nem volt hová eltenni. Azért kapták azt a szigetlakók cserébe földért.
De hát az a föld mire kellett a romboló szellemnek?
Alkotásra.
A torony déli oldalánál, egy arra nyiló ajtó előtt volt egy kis szikla völgy, három oldalról védve a szelektől, ezt hordatta tele a remete azzal a televény földdel s azután – virágokat ültetett bele. Virágos kertet csinált.
Volt egy emberi teremtés a tornyában, a ki örült a virágoknak.
S megengedte-e az istentagadónak azt a hitvallása, hogy ennek az egy lénynek örömöt csináljon?
Lám, hogy semmi sem tökéletes; még a pokol sem. Még az ördögöt is megcsalják a hivei! még az atheismusnak is van hypocrisise.
Minden emberi érzést ki tudott tépni a szivéből: ez az egy benne maradt; minden szabályát az erénynek, a jótettnek ellenkezőre tudta fordítani, ezt az egyet nem tudta megtagadni: hogy annak a szegény leánynak örömöt szerezzen, a ki a gyermekét elhozta, a ki őt ide, ez elátkozott magányába követte, a ki ránézve az volt, a mi a szerető feleség, és gyermekére nézve, a mi a szerető anya; pedig nem kényszerítette rá senki és semmi.
De hisz ez haeresis a pokol vallása ellen! Egy positiv állítás a mindenttagadás dogmája között.
Hisz ez egyike az erényeknek! a hála; istápolva a másiktól, a szeretettől.
Hogy tűrhette ezt meg az úrrá tett test? Hisz a hála már a lélek zsarnoksága a test felett! Hiszen ha a test az úr, akkor annak a dolga a gondolkozás, akkor annak a philosophiája ad irányt, következtetést. Ez egyetlen ellenmondás leronthatja az egész Bábelt.
Le is rontja. – És Feodor még sem tudta az elől elzárni a szivét. Csináltatott egy kertet, a mi drágább áron volt összevásárolva Semiramis függő kertjeinél, a szegény parasztleány számára, a ki ennek a gyülöletnek a tornyában maga képviselte egyedül ezt a világfenntartó eszmét: «szeretet!»
S mikor készen állt a kert, beültetve a sziget mindenféle virágaival, s aztán Feodor odavezette az addig zárva tartott ajtóhoz Masinkát, s kitárta azt előtte, s így szólt hozzá! «ez a tied!» s mikor az a leány, örömtől sikoltozva rogyott a lábaihoz s kezét arczához szorítva, könyeivel áztatá; – akkor megüté az a bolond lélek, a rab, ennek a bölcs testnek a falát, a börtönét, s tán így szólt: «hát nem édesebb-e egy ily köny, egy ilyen örömsikoltás, egy vértengernél s ezernyi gyülölt ellenség halálkardalánál?»
Eltaszítá magától a leányt, s futott fel a műhelyébe a rombolás munkáját folytatni.
VI.
Egyszer, mikor ismét vasárnapja volt a pokolnak, a kis Sándor halálsápadtan tért vissza a templomból a szobájába. Mikor Masinka azt kérdezte tőle, hogy mi baja? a gyermek azt sugta neki:
– Valami úgy fáj itt a szivem körül: nem tudom, hogy mi? azt tudom, hogy gyűlölöm az apámat!
Az együgyü leány aztán hozzá fogott, hogy kigyógyítsa őt ebből a fájdalmas, nagy nyavalyából, s megtanította rá a gyermeket, hogy mint lehet szeretni egyszerre az apát is, az Istent is; még akkor is, ha azok egymásnak ellenségei, s ha mind a ketten sujtják is a fiukat, a ki tőlük csak rettegni tanult.
A mit éjjel az apa lerombolt a fia lelkében, azt nappal a Masinka szépen felépítette újra.
VII.
Tizenkét esztendeig tartott ez a rettenetes élet. A résztvevők megőszültek bele; többen el is haltak, számuk leolvadt már negyvenre. Maga a dagői rém is hófehér hajú volt már, hetven évesnek látszott; húsz évvel túl az életkorán.
Ez idő alatt hatszáz hajót töretett össze a dagői sziklákon, azokon elveszett több mint tizennyolcz ezer emberélet s elpusztult száz millió tallért érő vagyon.
S a boszuállás réme még mindig nem volt megengesztelve. Tizenkét évi vérontás, rombolás nem csillapítá le a szivében égő poklot.
A kiket eddig az örvénysirba eltemetett, mind ismeretlen emberek voltak, neveiket sem tudta meg soha. Ő maga ott sem volt akkor soha, mikor azokat legyilkolták.
A mit még meg akart érni, a miről örökké álmodott: azokat kaphatni pusztító hatalmába, a kik őt oly nyomorulttá tették. Szemtől-szembe találkozni velük valaha s tele szivvel szivni fel az átkozódásaikat, mikor sirjukba taszítja őket. Ez lenne a pokolmű koronája!
A munka nyáron szünetelt. A rövid és világos északvidéki éjek alatt a világító tornyoknak nincs szerepük. E hónapokban a dagői rém a fiacskáját oktatta, a hogy szokták tenni kegyes atyák kedvencz gyermekeikkel. Tanította a könyvek titkaira, mik a természet hatalmas szellemeit az ember szolgáivá teszik. Gyakorlotta a vivásban, nem a hogy a lovagok, hanem a hogy bandíták, kalózok vívnak. Elvitte őt magával kis csónakján a szikla-zátony örvényei közé, hogy tanuljon vakmerő lenni, daczolni a vészszel. Az ifjú tizenhat éves volt már, s testi erőben vetekedett minden férfival. Megtette vele azt, hogy a csónakból kitaszította a hullámforgatagba, s eleinte, ha látta, hogy nem bir kivergődni, utána ugrott, üstökénél ragadva kihozta: utóbb nem volt a segítségére szükség, a gyermek kiuszott magától is.
Egyszer a tizenkettedik év őszén egy orosz császári ágyunaszád zuzott tönkre a sziklákon. Annak a kajütjából egy nevezetes iratot is elhoztak a martalóczok, a mi a kapitány szekrényében a pénzzel együtt volt bezárva. Ez az admiralitás parancsa volt az összes orosz hadihajókhoz. Tizenkét esztendő alatt annyi szerencsétlenség történt a keleti tengeren, s épen a Fárő és Gustavsvörn közötti útvonalon, a mikből soha egyetlen élő szemtanu nem menekült meg, hogy az általános rémkiáltás még a hatóság nyugalmát is felzavarta. Ez utvonalon valami titokteljes kalózcsapatnak kell létezni, mely zivataros éjeken a hajókat megrohanja, elsülyeszti, s a rajtuk utazókat leöldösi. Az eltünt hajóknak még romjait sem veti ki sehol a tenger. – A hajótöröttek csak egy palaczkba zárt tudósítást sem biznak a hullámokra, mikor veszedelmüket látják, a hogy ezt rendesen szokták. Itt embernek kell lenni, a ki e romlást okozza. Keressétek! Minden hadihajónak, ágyunaszádnak ki van adva a parancs, hogy nyomozzák a titokteljes pusztítót.
Hogy kaczagott az ősz daemon-apostol, mikor azt megtudta.
– Közelítenek hát! ők maguk jönnek, a kikre vártam! Szivesen lesznek látva!
Az ősz nevezetes nagy ködökkel kezdődött. A tengeren hajózóknak a legveszedelmesebb réme. A ködökön a világító tornyok fénye nem süt keresztül. Csak a harangszó ád jelt a hajósnak.
Egy ilyen ködülte éjszakán Feodor kapitány «készülőre» harangoztatott. Ma sátoros ünnep lesz. Hadihajók kóborolnak a tengeren. Egy ilyenre volna még szüksége a sziklaörvénynek. Apróbb ágyunaszád van ott már elég, lakóhelye a hydrának és a nautilusnak, még egy három árboczos kellene belé!
A halálharang kondulásaira a tenger magaslatáról ismerős hang kezd felelgetni. A hajóstülök tutulása az, mely a ködben mérföldekre elhallik.
Közelítenek!
El vannak ámítva: azt hiszik, kikötőbe futnak be. Reggelre otthon lesznek.
– Nincs Isten, a ki megszabadítsa őket!
De hát ha mégis van?
Mikor a hajó, a közelgő tülökszóból itélve, már alig lehetett fél tengerész-mérföldnyire a dagői toronytól, akkor egyszerre felszállt a köd, s a felkelő nap sugarai közül egy hadigálya alakja tünt elő.
Az ott rögtön horgonyt vetett. A köd felszakadtával a tengerészek észrevették a veszélyt s nem rohantak bele.
És ezzel egyuttal el volt árulva a dagői torony titka.
Ágyulövésnyi távolban állt meg előtte a gálya. Orosz hajó volt.
Az rögtön felvonta a lobogóját, mire a torony ura is felhuzatta az űdvözlő zászlót a toronyból felnyuló árbocz hegyére.
Erre a gályáról lebocsáták a naszádot, s beleszállt a hajóról a commodor, egy fiatal zászlótartó és huszonnégy tengerész fegyveresen.
A torony tengerfelőli bejáratának tartottak, a mit a távcső felfedezett előttük, a gyakorlott hajós nép át tudott hatolni szerencsésen a sziklákon és zátonyokon; a tenger szokatlanul csendes volt ezuttal.
A megérkező hajósokat a kapuban egy vén, görbehátú castellan fogadta, a ki még azonfölül süket is volt.
A commodornak ugyan kiabálni kellett a fülébe, míg meghallotta a kérdését s akkor meg olyan feleletet adott neki rá, hogy abból a commodor nem értett semmit; plattdeutschot beszélt, másra nem volt rábirható. Jelekkel is mutogatta azonban, hogy ő az egyetlen házi cseléd, ha beszélni akarnak az urak, menjenek fel vele az urához.
A commodor a partra szállítá az embereit s követte a vén szolgát fel a toronyba. Utközben minden ajtóhoz két fegyverest állított, mire a gloriettre felért, csak a fiatal zászlótartó, s az őrmester maradtak vele. Az is elég volt. A házi úr egyedül volt a glorietteben, és körüle semmi egyéb, mint a természettudomány fegyverei.
A commodor francziául üdvözlé őt.
– Ön e torony ura?
– Ez idő szerint én vagyok.
– Mi czélra építette ön ezt ide?
Feodor végignézte a kérdezőt.
– Szabad előbb megtudnom, hogy mi jogosítja önt fel a kérdezősködésre?
– Ön látja az egyenruhámról, hogy az orosz czár ő felsége sorhajóhadában commodor vagyok. Ez a háromfödeles itt a horgonyon az én hajóm: a «Szent Tamás.» Az utóbbi években tömérdek hajó elveszett a keleti tengeren, a legrejtélyesebb körülmények között. Ezért parancsom van minden felötlő tanyát felkutatni a partokon. A nevem gróf Ungern Zeno.
Nagyon hozzá kellett szoktatva lenni Feodor arczának a halottak nyugalmához, hogy erre a névre valamennyi rossz indulat végig nem vonaglott rajta, s azok között a legrosszabb: az öröm.
A két testvér gyermekkora óta nem látta egymást. Zeno csak a bátyja távollétében járt annak a házához, Feodor pedig soha sem taposta az udvar parquettjeit. Vénebbnek is látszott, mint a milyen volt. Nem ismerhetett rá az öcscse.
Feodor meghajtá magát udvariasan a látogató előtt.
– Nagyon örvendek a szerencsének. Én pedig báró Helmford vagyok.
– Svéd?
– Az őseim lehettek azok. Frieslandból jöttem ide.
– Mit csinál ön itt?
– A természetbuvárlatnak élek. S még valami egyéb okom is van itt lenni, a mit nem fogok elhallgatni.
– S miért nem mondja el azonnal?
– Mert egy gyermek is meghallaná.
A fiatal zászlótartóra czélzott.
– Ő az én fiam, Pál, szólt a commodor apai büszkeséggel. Zászlótartó ő felsége sorhajóján. Ő már ágyuszót és csatazajt is hallott.
– Nem kétlem. Pedig még nem több, mint tizenhárom éves.
– Épen annyi.
– Nekem is van egy fiam, a ki már tizenhat éves. De azért egy dolgot még nem volt szabad neki hallani: asszonyok történetét.
– Igaza van önnek. Ha erről van szó, én sem kérdezősködöm tovább.
– Ha kivánja commodor úr, én megmutogatom önnek az épület minden lakosztályát. Tessék velem jönni.
Feodor előre ment. Kőlépcsők vezettek le egyik emeletből a másikba. Az apró szobákra felosztott emeletek könnyen abba a tévedésbe hozhatták a látogatót, hogy a torony egész belsejét bejárta: pedig annak csak a két harmadát ismerte meg; egy fal elrekeszté az üreg egy részét a pinczétől a tizenkettedik emeletig. Itt volt elrejtve minden rablott kincs, fegyver, lőpor, ágyuk, innen volt bejárás a sziklába vágott kasamátákhoz, a hol az élelmiszerek voltak felhalmozva, és a templomhoz, a hol a fegyveres martalóczok vártak a jeladásra, a mikor egy csapóajtón keresztül a torony másik részébe átrohanjanak.
Abban a megmutatott lakosztályban nem volt más látható, mint egy helyen természetrajzi gyűjtemények, kagylók, korallok; más helyen könyvtárak, remek kötésű foliánsokkal; szobor-töredékek, régiségek, a mikkel egy világtól elvonult tudós szokta magát körülvenni. Egy délre nyiló ablakából kitekintve a toronynak, a látogató egy kis kertet látott maga előtt, a miben akkor nyiltak legjobban a késő őszi asterek és chrysanthemumok.
– Ah, ez a kert elárulja, hogy nő lakik e toronyban.
– Sajnálom, hogy oda nem vezethetem el önt, Ungern gróf; ön érteni fogja azt. Egy nő szobáján keresztül kellene mennünk.
– Önnek neje?
– Nehéz rá felelni. Az és még sem az.
– Ah! rejtegetett viszony.
– Hanem azért ne maradjon ön előtt semmi gyanus rejtély, gróf úr. A hová a férfivendégnek nem szabad belépni, szabad a gyermekvendégnek.
Azzal benyitott az ajtón s átkiáltott a másik szobába.
– Sándor!
A megszólításra előlépett a délczeg napbarnította ifjú, kinek arczán az ifjukor elpiruló zavara látszott, a mint idegeneket pillanta meg.
Feodor odatolta őt a másik ifjuhoz.
– Nézd, ez urfi itt gróf Ungern Pál, zászlótartó. Fogd karon, mutasd be őt az anyádnak. Aztán legyetek jó barátok.
Sándor nagyot bámult sötét szemeivel először az atyjára, azután az idegen ifjura. Majd szótlanul odanyujtá kezét Pálnak s megrázta azt bajtársi szivességgel, s aztán odavonta őt magához és megcsókolta, s vállát átölelve vitte be – az anyjához.
Ez az őszinte, elbámuló, örömében elpiruló gyermekarcz végkép lefegyverzé a commodor gyanuját. Elhitte, hogy a torony falai csak egy szerelmi tragodia titkait rejtegetik. Valakinek oka van a világtól elzárkózni egy nővel, a kinek az arczát nem szabad meglátni, csak olyan ifjunak, a ki nem vénebb, mint ez a torony maga.
Pedig megláthatta azt akárki, csak Zenonak nem volt szabad Masinkát megpillantani. Hisz az rögtön ráismert volna a dajkára, a kit bátyja házánál annyiszor látott, talán néhányszor meg is csipkedte az arczát. S a nőarcz nem változik el oly nagyon az idővel. Erről egyszerre kitalálta volna Zeno, hogy hol jár?
Abban a kertre néző szobában volt az étkezéshez felterítve az asztal. Óriási sajt, pompás sonka, s egy hordócskában csapra ütött ser.
– Maradjunk mingyárt itt, sokkal okosabb lesz, szólt a háziur, az őrmester majd sorba vizsgálja a még hátralevő kamarákat, a mik nem sok érdekeset mutatnak, öreg háznagyom majd felnyitogat előtte mindent. S aztán ha visszatér az őrmester, elmondja, hogy miket fedezett fel.
A commodor nevetett. Nevetése csak visszhang volt két gyermekhangra, a mi alulról hangzott fel. A mint az ablakon letekinte: a két suhanczot látta már játszani a kertben. Min kezdhetné a játékot két ilyen ficzkó egyébbel, mikor elkezdi a pajtáskodást, mint azon, hogy melyik tudja a másiknak a karját behajtani. Egy csengő női hang egy másik ablakból óvja őket, hogy ki ne törjék egymásnak a kezét. És nem pöröl rájuk azért, hogy a tréfás verseny közben mind beletaposnak a virágágyaiba.
Nagyon jó emberek laknak itten!
VIII.
Sándor először örült életében, – a mióta a gyermekjátékszerek fölötti örömei elmultak.
Mikor azt mondhatta a vendég ifjunak, Masinkára mutatva:
– Nézd, ez az én «anyám».
Valóban az volt ránézve. Kisded kora óta ez a nő pótolta nála az anya helyét. Az igazinak más mulatsága volt. Ez a nő szerette őt, s ennél tudta meg ő is, hogy van a világon még valami érzés a gyűlöleten kivül.
De még nagyobb öröm volt az, mikor vendégét bemutathatta.
– Anyám! Ez itt «Ungern Pál». Apám azt mondta, hogy mutassam be őt az anyámnak és legyünk jó barátok.
A szemeiben ragyogtak a könyek.
Hisz ő tudta jól, hogy ki az az Ungern Pál?
Masinka tudott egy titkot, a mit az apának soha sem fedezett fel; az, hogy az a Pál már akkor a világon volt, mikor az a katasztrófa történt ő vele. Épen az ő világra jötte okozta azt. Két embernek, a kit a szenvedély bünbe ejtett, nagy oka volt megakadályozni azt, hogy ő ezt megtudja. A férj nem is tudta ezt meg soha. Hanem e titkot annál inkább elmondta Masinka Sándornak, olyan bizalmas órákban, a mikor az apja rettentő tanításai elől az egyszerű cselédhez menekült. Akkor megsugá neki Masinka, hogy vannak künn a nagy világban, a mely előle gyermekkora óta eltünt, nagy és hatalmas ellenségei: a nagybátyja és annak a fia, egy mostoha testvér. Azok miatt kell neki is e sziklatoronyban elvesztegetni ifjú életét. És azután elmondta neki, hogy az igaz jó emberek, a kik Istennek tetszeni akarnak, megbocsátanak az ellenségeiknek; és azután megtanította őt valami egyszerű imádságra, a mit igaz ember az ellenségeiért mond: hogy térítse meg őket az Isten, hogy szünjenek meg őt üldözni, engesztelődjenek ki iránta, szabadítsák fel e börtönélet alól, nyujtsák feléje békejobbjukat. Masinka azt tette Sándorral, hogy az minden este, mielőtt elaludt volna, imádkozott a mostoha testvérért, a ki már a születése órájában üldözője lett neki.
Most azután, hogy azt mondta Masinkának: «Nézd, ez itt Ungern Pál. Apám mondá: hozzam hozzád, legyünk jó barátok» e szavakban az az érzés volt kifejezve: «Lásd, használt az imádságom. Az ellenség kiengesztelődött, eljött értem, megszabadít. Még is jó az Isten; még is jó az én apám! Hogy szerethetem már mindkettőt együtt, – s harmadiknak az ellenségemet».
Masinka elértette azt, s reszkető karjaival egymáshoz ölelve azt a két fejet, megcsókolá mind a kettőnek a homlokát.
«Szeressétek egymást!»
Aztán felhordta, a mi csak csemege volt a szekrényében. Csak egy tányér, meg egy étszer volt hozzá. A két ifjú tudott enni egy tányérról, egy késsel: megegyeztek szépen.
Masinka nézte őket gyönyörködve.
Azután kiküldte őket a kis kertbe; menjenek ifjak módjára játszani, birkózni, ne sajnálják a virágokat, úgy is itt már az ősz, a dér leforrázza azt mind.
Pál aztán beszélt Sándornak a nagy világról, a mit ő már bejárt. Csatában is volt a tengeren, piratákkal.
Erről aztán eszébe jutott Sándornak, hogy a piratáknak, a bandítáknak sajátszerű fogásaik vannak a vívásnál; előhozta a vívókardokat s azokra a mesterfogásokra betanította a Pált is; hasznát veheti, ha egyszer szemtül-szemben kell harczolnia majd a kalózokkal.
Milyen boldog volt! Hogy egyszer már magához való ifjuval találkozhatott. Hogy repesett a szíve, mikor a testvérre nézett. Örült rajta, hogy az olyan délczeg szép fiú; – mikor vívtak, úgy vigyázott, hogy a tompa karddal nagyon meg ne üsse, úgy hogy fájjon; ha pedig az talált ráhuzni egy egészséges csapást, nevetett rajta, azt mondta «dehogy fáj!» s megdicsérte érte.
Az ablakból leste őket a Masinka, a mint a kertben előre hátra tülekedtek, s törülgette a könyeit. Örömkönyeket.
IX.
A két öreg ez alatt mulatott egymással.
A tengerészek a vén háznagygyal együtt minden zegét-zugát bejárták a toronynak, s a visszatérő őrmester azt jelenté, hogy semmi feljegyzésre méltót nem talált.
Feodor erre egy szócsövet vett elő.
– Engedje meg, hogy a háznagyomnak utasítást adjak a tengerészek ellátása iránt. Süket, másként nem hall.
A hallcsőn keresztül aztán amannak a fülébe beszélt, más nem hallhatta mit. Azt is valószinüleg plattdeutsch nyelven.
A háznagy megértett mindent. Inte a matrózoknak, hogy fogják meg az egész seres hordót s vigyék le magukkal.
Abban tehát megnyugodhattak, hogy megmérgezett italt nem kapnak; mert az úr maga is abból lakomázott. Sajt és füstölt sonka szintén nem lehet megmérgezve, mert a méreg elárulná magát.
Feodor aztán egy fali szekrényből sherry-palaczkokat vett elő s más pohárkákba töltött maguknak. Egyedül maradtak.
– Én még nem készülök odább menni, szólt Zeno, összekoczintva a poharát, éjszakára is igénybe szándékozom venni önnek a vendégszeretetét. Az okát is megmondom ittmaradásomnak.
– Mielőtt az okát megmondaná ön, mely engem e szerencsében részesít, engedje meg, hogy a ház úrnőjét értesítsem arról, hogy vendégeink éjszakára is itt maradnak. Én a magaméiról majd gondoskodom, ő is gondoskodjék arról, a ki neki jutott.
– Jól lesz.
Ezzel Feodor bement Masinka szobájába, s még az ajtót is félig nyitva hagyá, hogy Zeno hallhassa jól, a mit hozzá beszél.
– Csak egy ágy van, azon a fiuk ketten is el fognak hálni.
Óh hogyne! Milyen öröm lesz az Sándornak, ha elalvás előtt a karját Pál nyaka körül fűzheti. Ma nem kell a régi imát elmondania: a mit kért, itt van.
Ezt elvégezve, rögtön visszajött Zenohoz Feodor.
– Nos uram, most meghallgathatom önnek az okait. Hanem koczintsunk elébb.
– «Viva noi!» A hogy az olasz mondja. Tehát uram; én és valamennyi hajósom a mult éjjel folytonosan valami távolból jövő harangszót véltünk hallani.
– Valóban?
– Ez a harangszó bennünket zavarba hozott. Altiszteim, a kik nem egészen tökéletesek a térképpel meg a delejtűvel való bánásban, azt mondták, hogy ez a harangszó a gustavsvörni világító toronyból jő, a mit a nagy köd miatt most nem látni; kormányosom pedig, a ki sült paraszt, s csak az ösztöne után indul, azt állította, hogy a gustavsvörni világító torony harangszavának lehetetlen erről az oldalról jönnie; messzebb is van az, mint hogy idáig elhangzanék; ő szerinte ez a harangszó nem más, mint a kisértetek játéka. Itt a tájon van egy elsülyedt város, annak a harangszavát hallani ilyen ködös éjszakákon, a tengeren hajózók romlására; mert a hová ez a harangszó vezeti őket, az a legveszedelmesebb sziklazátony. Van is erről valami népmonda. Nem ismeri ön ezt e mesét?
– De ismerem.
– Nem lenne azt szíves nekem elmondani?
Feodor talált ki valami mesét egy elsülyedt városról, s ennek az éjjel felzugó harangjairól. Gondolta, az orosz, ha commodore is, babonás. Talán ez is elég lesz neki.
Zeno végig hagyta azt neki mondani s az elbeszélő arczát vizsgálta az alatt figyelmesen.
– De hát ön maga hiszi-e azt a mondát?
Feodor ránézett, s aztán vállat vont.
– Bah! – Dehogy hiszem.
– Pedig hát kell benne valaminek lenni, mert ez a harangszó bennünket oly elátkozott helyre vezetett, hogy ha a köd reggel felé hirtelen egyszerre föl nem szakad, én most a három árboczosommal együtt ott vagyok, a hol a korall terem. Ideje volt horgonyt vetnünk. De hát honnan jött akkor ez az áruló harangszó? Azt hihetném, hogy a Dagő sziget valamelyik templomtornyából, ha nem tudnám, hogy éjszaka, a karácsonyi misét kivéve, nem szokták meghúzni a harangokat. Nem sejti ön e talány titkát?
– De igen. Ködös időben magam is gyakran észleltem ezt a harangszót, s mellőzve a meséket, egész természettani okokból tudom azt kimagyarázni. Ez nem más, mint a gustavsvörni torony harangjának a hangja. Az erős köd lenyomja a hangot, s ilyenkor ez kétszer oly messzire elhallatszik, mint más rendes időben. A sűrű légkörben a hang erősebb, mint a ritkában. Ugyanaz a villámcsattanás, mely a hegy magasán állóra nézve alig volt hangosabb egy puskalövésnél, a völgyben állóra nézve földrengető dörgésnek hallik.
– Ezt én is tudom. De az eltévesztett irány.
– Annak is egyszerű magyarázata van. A tengeren nyugati szél van, – szél ellenében nem terjed a hang; ellenben szél mentében annál jobban. A gustavsvörni harangszót a dagői partokig hozza a szél, s a mint a sziklákról a hang visszaverődik, egészen úgy tetszhetik az, mintha itt e szigeten harangoznának.
– Áll. De már most arra az esetre, ha a dagői sziklapart csak a gustavsvörni harang visszhangját veri a tengerre, itt ezen a ponton okvetlenül meg kell hallani azt a harangszót.
– Meg is hallik, én többször észleltem.
– No hát erről akarok én meggyőződni itten s ezért óhajtok itt maradni éjszakára.
– A mit én a legőszintébb örömmel viszonzok.
A commodore úgy tett, mint a kit érdekelnek a természettudományok. A tengerésznek rendesen csillagászattal is kell foglalkozni, és meteorologiával. Házi gazdája ezekben mester volt, sokat lehetett tőle tanulni s ő kifogyhatatlan volt a kérdezősködésben. Hanem egy tárgy volt a szobában, a minek a czélját nem birta kitalálni, kérdezősködni pedig együgyüségnek látszott volna. Egy hosszú vastag selyem csengetyüzsinór, mely a plafondról lecsüggött. Mi lehet ez? Hát mi? csengetyüzsinór. De minek az? Az egyetlen cseléd süket, annak nem lehet csengetni vele. A házi gazda oly módon tolta a zsinór elé nagy karosszékét, hogy a hozzájutást egészen elzárta vele.
A beszélgetés közben leszállt az éj. A szomszéd szobában lehetett hallani, hogy a két gyermek jó éjt kiván Masinkának s aztán mellékszobájába távozik. Egy halk sóhajtás hangzik még: «én édes Istenem!» a nő is alunni megy, s a boldog másvilágnak ajánlja lelkét. Ezek alusznak mind a hárman.
– No most mi felmehetünk az observatoriumba, szól Feodor, felkelve helyéről, s hallgatózhatunk a harangszó után.
Azzal indult egy kézi lámpást meggyujtani.
A mint Feodor a helyét elhagyta s hátat fordított, Zeno hirtelen oda lépett a selyemkötélhez, s egyet rántott rajta.
S arra mély, tompa kondulással megszólalt a rejtett harang.
– Ah! Itt van tehát az a harang! Kiáltá fel diadalmas haraggal Zeno.
– Szerencsétlen! hörgött rekedt hangon Feodor. Te magad adtad meg a jelt.
Zeno az ajtóhoz rohant; neki kardja volt, Feodor pedig fegyvertelen állt ott. Felszakítá az ajtót s sípjába fujva, jelt adott.
A sötét lépcsőn felfelé rohanó férfiak léptei hangzottak.
– Fogjátok meg ez embert, és kötözzétek meg! parancsolá Zeno, kardja hegyével Feodorra mutatva.
Abban a perczben megragadták a két karját hátulról, hurkot vetettek az ökleire. Nem az ő matrózai voltak azok, hanem Feodor martalóczai. Egy pillanat alatt oda volt kötözve ahhoz a karszékhez, a melyből az imént felkelt. Mielőtt kiálthatott volna, betömték a száját.
Feodor hideg vérrel állt eléje.
– No most már azt is tudod, hogy hol harangoztak és azt is, hogy kinek? Tudd meg hát azt is, hogy ki harangozott? Én vagyok Ungern Feodor kapitány, a kit te elárultál, bevádoltál, bányarabságra itéltettél, a kit nyomorulttá, földönfutóvá tettél; a kinek feleségét elcsábítottad, a kinek a gyermekét megbélyegeztetted. Azóta nincs egyéb dolgom, mint a boszuállás. Azért építettem ide ezt a tornyot, hogy a te nemzeted hajóit összetörve lássam a szikla zátonyain. Hatszázat pusztítottam már el, a te sorhajód, a büszke három sor ágyús, kezdi el a hetedik százat. Arra a harangkondításra, a mit magad tettél, az én híveim előrohantak a lesből, s azóta a te katonáidat leölték mind. Azután pedig fel fogják venni magukra azoknak az öltözeteit s a te saját dereglyéden meglepik a horgonyon álló hajódat. Az lesz a vérfürdő, a mit ott elkövetnek! S mikor aztán minden élet-világ ki lesz fujva, akkor üszköt vetnek a hajóba, s égni hagyják. Te nézni fogod ezt a gyönyörű látványt egy nyitott ablakból, a hová ki foglak tenni és gyönyörködhetel benne egész a hajó felrobbanásaig. Erre a nagy csatazajra aztán felébrednek a fiuk, kiszaladnak egy ingben. Akkor én az egyik fiunak azt fogom mondani, «nézd! itt a válladon ez a letörölhetlen bélyeg, a mely téged a világból örökre kitiltott, mielőtt vétettél volna valamit. Ez a bélyeg lehetetlenné teszi, hogy valaha becsületes embernek neveztessél, hogy valaha tisztességes asszonyt végy nőül, hogy a nevedet bevalljad. Ezzel el vagy temetve s el vagy kárhozva ezen a világon. S a ki ezt tette veled: ime ez az ember, a kit megkötözve látsz itt. Ez elrabolta tőled vagyonodat, elrabolta anyád szívét, elrabolta az egész világot! Ez csinált az apádból ördögöt s az életből poklot neked. Ennek az embernek fia van. Az ott! Ez az oka annak, hogy te ilyen nyomorult vagy. Ennek nem volt szabad a világra születni, mert a születése perczében megsemmisített engem és téged. Ez a korcs, a ki a te nevedet bitorolja. Nesztek két kard; – rohanjatok egymásra! S te látni fogod és gyönyörködhetel benne, hogy mint öli meg az én fiam a tiedet. Lehet, hogy mind a ketten megölik egymást. Az mindegy. Végignézzük csendesen, mozdulatlanul. S ha azután ők elkészülnek egymással, akkor feloldom a kezeidet, rajtunk lesz a sor; – ne hidd, hogy orozva öllek meg. Kardot adok a kezedbe, s aztán legyen közöttünk biró az ördög és a pokol! – Vigyétek!»
A megkötözött ember vonaglott a lelki fájdalomtól s a szemei könyörögve néztek testvérére.
Annak az arcza hideg volt, mint a márvány.
X.
A pokol műve tehát mégis tökéletes! A sátán nem csalja meg, a ki benne bízik, a ki neki igaz híve.
De hát valjon igaz, tökéletes híve volt-e neki?
Nem vétett-e a pokol vallása ellen titokban, a midőn megtürt maga mellett egy emberi lényt, a ki «én Istenem»-hez fohászkodik, a midőn álomra hajtja fejét?
De hát az álom országában van-e az a nő?
Nem hallotta-e az ajtón keresztül mindazt ez a nő, a mi most el lett mondva, a miről addig sejtelme sem volt? Nem árulhatja-e őt el?
Átment a szomszéd szobába, a lámpával kezében. Oda világított vele Masinka arczába. A nő behunyt szemmel feküdt előtte, két keze a keble fölött összetéve, mely csendesen szállt és emelkedett.
Az alvilági szellem azt sugá neki, hogy ennek a nőnek jobb volna halottá lenni.
Hátha mindent hallott s csak tetteti az alvást?
A kezét oda tette az alvó szivére, s a másik kezében ott tartá a felemelt gyilkot, úgy, hogy annak a hegye a nő kebléhez ért.
Ha egy sebes szívdobbanás elárulja, hogy ébren van, ez a tőr keresztülfut a szivén. De nyugodtan maradt.
Arcza elkezdett mosolyogni az alatt s ajkai hebegve suttogák, álmodók szakgatott szavával:
– Ne csiklandj azzal a kalászszal, Sasa!
A kegyetlen ördöghitű embernek nem volt bátorsága keresztülütni azon a szíven azt a vasat.
Pedig az ördöge eléggé susogta: «nem vagy egészen enyém; még maradt benned egy jó indulat: ez az egy elveszít!»
Nem tudta megölni a leányt.
Megnyugtatá magát azzal, hogy aludt az és nem hallott semmit. Elégnek tartá, hogy a kertbe vezető lépcsőajtó kulcsát magához vette, a mi a leánynál állt. Igy be voltak jól zárva.
Otthagyta őt és sietett fel az observatoriumába.
… Pedig a leány nem aludt. Ébren volt és hallott minden szót.
Képtelen lelkierővel leküzdte az iszonyatot, a halál félelmét, hogy alvást tudjon szinlelni, mikor a tőr szivének van szegezve annak az embernek a kezében, a kit ma ismert meg egész iszonyatosságában.
A mint a távozó léptek elhangzottak, felugrott az ágyából, átrohant a két alvó ifjuhoz (egymás kezét szorítva aludtak), felriasztá őket.
– A halál órája közelít rátok!
Sietve elmondott nekik mindent.
– Egymást kell megölnötök, apáitok szemeláttára.
A két fiu reszketve ölelte át egymást.
Nem a halál félelmétől reszkettek, hanem attól a kínzó tudattól, hogy apáik így gyűlölhetik egymást!
– Fussatok innen!
– De merre? A kertajtó zárva van.
– Itt az ablakon keresztül le a kertbe s onnan a kőfalon át a part alá, ott lesz egy csónak, azon elmenekülhettek a hajóhoz.
– De te is velünk jösz!
Masinka sietve széthasogatta az ágylepedőket, azokat egymáshoz kötözte, még az mind nem adta ki, átment az étkezőbe, ott levágta azt a hosszú harangkötelet, azzal kitelt. Az ablakból egyenkint lebocsátkoztak a kertbe, onnan tovább. Az éj sötét volt, kedvezett futásuknak.
XI.
A két testvér odafenn volt a gloriettben.
Zeno megkötözve a karszékben s odahelyezve az egyik nyilt ablak elé, mely a tengerre nézett, Feodor pedig a nagy látcsöve előtt ült s azon keresztül vizsgálta a horgonyon lengő hadihajót. Koronkint megszólalt és elmondá, hogy mi történik a hajó födelén, mit lát az ablakokban?
«A legénység dobszóra összegyül, éjszakára imádkoznak. Nagy bolondok.»
«Az őröket kiállítják, a zászlót levonják az árboczról.»
«A kapitány bemegy a kajütjébe s künn hagyja a hadnagyát a középfödélen. A hadnagy körülnéz, mindent rendben lát, lefekszik.»
«Az árboczkosárból leszállt az őrt álló matróz s az ágyumellvédhez búvik. Bizonyosan megfázott. Senki se veszi észre.»
«A hajóablakok egyenkint elsötétülnek, csak egy világít még: a kapitányé. Az is kialudt. Nyugosznak már mind az Urban! Jó éjszakát!»
– No testvér, most már következik a te látványod. Vitézeim már ott ülnek a dereglyében és a csónakaikon. Egy harangkondulás lesz a jel, hogy «minden rendben van!»
Azzal magára hagyta Zenót a glorietteben.
A megkötözött férfi valahogy az egyik lábát ki tudta feszíteni kötelékeiből annyira, hogy az a földre leért. Azzal addig csúsztatta magát a karszékkel együtt az ablak párkányzatáig, mely a padlóig ért, míg egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel fel tudta billenteni a széket, a melyen ült, előre, a mélységbe alá. Ennek számára több látvány a földön nem volt.
Feodor lelépdelt az étkezőig, a hol a harangkötéllel meg szokta húzni a harangot, mely a hosszában kétfelé osztott toronynak abban a másik rekeszében volt. Megdöbbenve látta, hogy az a zsinór le van vágva.
Rémülten rohant át a mellékszobába, a hol Masinka hált: az ágy üres volt. Futott a benyilóba: a két gyermek fekhelye is üres volt. A nyitott ablak s a szélben lóbálózó kötél megmondá neki, hogy hová lettek?
Jókor volt már felordítani dühkiáltásaival a kisértetlakot! Szurkálhatta már tőrével keresztül-kasul azt a fekvőhelyet, a honnan áldozata eltünt! üthette már a szive táját öklével, a miért egy érzésnek helyt engedett! Ez lett a veszedelme.
Éktelen dühében felrohant a gloriettbe, hogy minden meghiusult boszuját a megmaradt áldozat vérével csillapítsa le. Az is eltünt: nem találta ott. Lenézett, hová repülhetett el?
A nevét kiáltotta vak dühében.
Semmi hang nem felelt. A hullámok beszéltek a szikláknak valamit.
S a mint a hajóra tekintett, végig futott testén a borzadály, annak minden ablaka ki volt világítva, a hajósok a mellvédeknél sorakoztak.
– El vagyok árulva! fuldoklá kétségbeestében s megtagadta az ördögöt! Az sincs! Semmi sincs!
XII.
Másnap reggel már meg tudta Feodor, hogy mi változás történt odakünn a világban?
Nagy csapat fegyveres nép tódult a tornyát elzáró sánczok felé a sziget oldaláról, mig a tenger felől a hadihajó fordítá felé hármas ágyusorának torkait.
No de a hajó messze van, közelbe nem jöhet s a polgárkatonaság nem harczol igazán.
Mielőtt arra kerülne a sor, üdvös szokás szerint előbb az ostrom alá vevők felszólítják a megszállt hadat a békés feladásra.
A trombitás hirnök nyomában jön a szuperintendens, mint előzetes békeapostol. Felhivják a torony lakóit, hogy álljanak szónak.
Feodor odaküldi hozzájuk a legvénebb martalóczot, a ki a háznagyot játszta: a süketet. Beszéljék annak a fülébe a szép mondásaikat.
Csakhogy a háznagy nem süket, ha nem akarja. Ő is csalt a csalók között. Ez jól megérté a békekövet felhivását: «mindenkinek szabad elvonulás és büntetlen élet: kiki annyit elvihet a toronyban felhalmozott kincsekből, a mennyit a válla elbir. Csak a torony urát magát adják ki élve a büntető igazság kezébe».
A visszatérő várnagy elébb megsugta a felhivás tartalmát az őrt álló czimborának, így szájról-szájra a többi megtudta mind.
Mikor aztán a torony ura oda lépett közéjük, körülállták, megfigyelték.
– Czimboráim! szólt Feodor; itt a próba napja, a hol megmutatjuk a világnak, hogy mit ér negyven ilyen ficzkó, mint ti vagytok, egy vár, meg egy sziklazátony közepett? Tizenkét ágyunk van, lőszerünk tömérdek, élelmünk a világ végéig elég. Ezen a hosszú sziklanyelven, a ki felénk közelít, lesöpörjük, mint a hangyát; a ki a tenger felől jön, fenékbe lőjük s ha elnyomnak bennünket, légberöpítjük magunkat ellenségeinkkel együtt, ott is összefogózva maradunk s vagy ők visznek fel bennünket a maguk mennyországába; vagy mi őket velünk a magunk dicső pokolországába. Fel, tűzre és vasra barátim.
Máskor nagy hurráh-ordítás fogadta az ilyen beszédet, most csak a szájaikat fintorgatták a marczona hősök. Előlépett a görbehátú.
– Hallám a szép szót, patronus uram, mert hát nem volnék már süket; s azt mondanám rá: hogy igen szép vallás volt ez, a mire te minket tanítottál. «A mi nekem jó, az a jó, a mi másnak rosz, az nem rosz; a hűség erény és így a pokol fiainak nem való.» Nekünk szabadság van igérve s egész hátikosár kincs fejenkint: ez nekünk jó, tehát jó; ha téged kiadunk élve, téged négyfelé vágnak: ez neked rosz, tehát nem rosz. Ha hozzád sem leszünk hűségesek, akkor tökéletesen tetszeni fogunk az ördögnek. Tehát inkább csak kiadunk mi téged, mint hogy veled együtt a légbe röpüljünk.
A körülállók mind nagyot nevettek rá.
Feodor maga is kaczagott.
Hisz ez az ő saját tanainak a diadala volt.
«A mi nekem jó, az a jó; a mi másnak rosz, az nem rosz.»
Nagyon megtanulták tőle.
– Hanem azért még sem kaptok semmit.
Mielőtt hozzányulhattak volna, kirántotta a pisztolyát s egy lövéssel szétzúzta a koponyáját.
Sándor és Pál visszamentek az országukba s megosztoztak békében apáik vagyonán.
A dagői torony pedig most is ott áll a sziklaszoros előfokán s jó menedéket ád a hojszáknak és tengeri sasoknak.