A lap feldolgozottságának foka

A becsűlet s a szerelem

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A becsűlet s a szerelem
szerző: Csokonai Vitéz Mihály

A gavallér

Törőljetek puskát, kardot készítsetek,
Ruhám s szerszámommal mind készen légyetek,
Nyergeljétek fel szeg sárga[1] paripámat;
Mert még ma fúvom meg búcsúzó nótámat.

Mars

     Lóra nemes!
Ha érdemes
Akarsz lenni véredhez,
Vedd puskádat,
És szablyádat
Kösd az övedhez.

     Sem szerelem,
Sem félelem
Ne puhítson téged,
Bátorítson
És buzdítson
Ősi vitézséged.

     Óh, milyen szép
A hadi nép
Pálmáján osztozni:
Bárcsak már a
Trombitára
Lehetne marsozni!

Az öreg atya

Menj, fiam! ím megnyílt előtted az a tér,
Mely a becsűletnek örök váráig ér.
Menj, és atyáidnál ne légy alábbvaló.
Fiam vagy, szánlak is; de azért csak aló!
Ha én felűlhettem: ott a kard, a puska!
Itt bizony nem henyélsz úgy, mint egy Katuska.

Az ifjasszony

Ah, hová mégy, kincsem! nem szánsz-e engemet?
Ne hagyj el, ne foszd meg árva személyemet,
Ne vidd el magaddal minden szerelmemet,
Mert tenálad nélkűl a bánat eltemet.

A gavallér

Ah, mért jöttél bé most! ah beh szúrdaló ív,
Melytől gyötrettetik láttodra ez a szív!
Elhagylak, angyalom; de megtérek mint hív;
Isten hozzád! mert most Isten s nép szava hív.[2]

Az ifjasszony

Ne űlj fel! vagy ha már a serkentők nagyok,
Legalább egy zálogcsókot nálad hagyok. ─
De maradj még ─ úgyis késnek a hadnagyok.
Szállj le... óh kegyetlen!... szállj le... Oda vagyok! ─

A gavallér

Elájúlt! ─ Vas bennem a szív s minden tetem,
Ha ezt a keserves látást eltűrhetem. ─
Isten hozzád, hír, név! a fegyvert levetem:
Nem megyek táborba. ─ Kelj fel, én életem.

Egy felűlt nemes

Hová vesztél, pajtás? a tábor régen vár.
Minden legény kardot kötött s lóra űlt már.
Te most is az asszony körűl piperézel?
De nem sokra megyünk az ilyen vitézzel. ─

A gavallér

Az igaz, barátom! megvallom, hogy szégyen,
Mikor egy gavallér ilyenekre mégyen;
De ládd a szerelem gyakorta erőt vész,
Ez tunyából vitézt, vitézből tunyát tész. ─
Engedd meg, barátom! búcsút is kell vennem:
Nemes, de érzékeny szív lakik énbennem.
Ha hibáztam: hibám helyrehozására
Előtted űlök fel erre a sárgára;
Hozzátok mind elő elhányt fegyveremet,
Tégyetek vitézzé újonnan engemet. ─
Isten hozzád, apa! mondd meg az asszonnak,
Hogy engem nemesebb vágyódások vonnak,
Hazámért magamnak egy nagy útat mérek;
Ha az Isten éltet, hozzá visszatérek.
Siessünk, barátom! ─ Vajha Stíriának
Bércei már itt a kapunál volnának;
Vajha már a dölyfös francot itt láthatnám
S e sárgát a veres sapkákon ugratnám:
Akkor látnád, pajtás! ereim mely nagyok,
Akkor látnád, hogy én talpig magyar vagyok.

Az ifjasszony

Ah, te irgalmatlan! Így válsz meg hát tőlem?
Így akartál szökve futni el előlem?
Nem szántad egy nálad hívebb szívnek búját?
Oszolj, s vidd magaddal az egek bosszúját!

A felűlt nemes

Ne felelj rá, pajtás! asszonyi panaszok;
Tudod, az asszonyok tettetők, ravaszok,
Alig várják, hogy ma fújjanak trombitát,
S holnap nyerhessenek másoktól vizitát.

A gavallér

Nem, barátom! értem halni is kész lenne,
Igaz magyar virtus és erkőlcs van benne[3]
Te is ezt elhagyni, tudom, sajnállanád;
Magyar ez! de talám bécsi a te zsanád.
Hazám, szabadságom, jószágom, életem
Ezért az egy kedves kincsemért megvetem.
Kész leszek elmenni számkivetésbe is,
Kész láncot csörgetni véle tömlöcbe is,
Megválok javamtól, éhezek, koplalok,
Ha a szűkség arra viszen, meg is halok!
Csak ez a hív angyal maradjon meg velem;
Mert amit elvesztek, benne mind fellelem.

Az ifjasszony

Csak egy napot kérek ittmaradásodra,
Hadd enyhűljön kínom: s menj osztán dolgodra.

A gavallér

Barátom! itt hagyni merő kegyetlenség.
Várjunk! még nyakunkon úgy sincs az ellenség.

A felűlt nemes

Ám maradj itt, gyáva, s őltözzél szoknyába;
Én a férfiakhoz megyek a csatába.
Fonj te; majd meghallja tőlem minden hadnagy,
Hogy erőd milyen nagy, s mely talpig magyar vagy. ─

A gavallér

Én fonjak? én járjak szoknyába, barátom?
Éj, te engem korcsnak tartasz, amint látom.
Kart illet engemet ősi nemes névvel.
Isten hozzád, kincsem! maradjál békével.

Az ifjasszony

Ah, elmégy hát, pogány! és itt hagysz engemet:
Állj meg és először verd által mellyemet.

A gavallér

Atyáim Istene! jaj, mondd meg, mit tégyek?
Kettőé nem tudok lenni, melyké légyek?...
Barátommal mennék ─ ím, párom kesereg!
Párommal maradnék ─ vár a vitéz sereg!
Kegyetlen a menés ─ rút a késedelem ─
Óh, örök becsűlet! óh, örök szerelem!

Az öreg atya

Fiaim! igazat tészek én köztetek,
Csak köz pert megosztó szómnak engedjetek.
Ímé, a szerelem s becsűlet egymással
Vívik, és e hív pár e vitéz pajtással:
Ez egy hív szeretőt kérne, de becstelent;
E' vitézt kívánna, de érzékenytelent.
Mindenik a fiam szívéért csatázik;
De sokat kívánván, mindenik hibázik.
Én a köz igazság törvényét megosztom
S egyiket is e nagy szívtől meg nem fosztom. ─
Ám vidd el pajtásod, főldim! a csatához,
De, hogy híven térjen vissza a párjához:
Tartson hív szerelmet, leányom! erántad,
Hogy őtet pálmákért küszködni nem bántad.
Így békéljék meg a becsűlet s szerelem.
Hordozzon, fiam! az isteni kegyelem.

Az ifjasszony

Ária

Ha már felűlsz, kincsem,
Paripádra:
Vess végcsókot nyögő
Galambkádra.
Gondot az ég rólad
Úgy viseljen,
Ha rám emlékezel
Minden hellyen.
Térj vissza ölembe
Pálmaággal,
Vitéz és szerelmes
Forrósággal.

A gavallér

Tudom, hogy hívem vagy,
Nem is kétlem,
Szíved e hév csókkal
Elpecsétlem.
Mikor bennem végsőt
Nyög a lélek,
Akkor is nevedre
Feleszmélek:
De ha élvén vissza
Jövök hozzád,
Mellyemhez szorítlak. ─
Isten hozzád!

A felűlt nemes

Jól van, jól: az idő maga megmutatja.
Mit sírtok? az ember végét sem várhatja.
Gyer, pajtás. ─ Ne tartson semmit, ifjasszonyka,
Jobb meglövik, mint a lába legyen csonka.

Allegro

Ilyen a hadi élet!
Boldog, ki vitézzé lett.
Ha bélőnek a fejébe,
Hajdi Ábrahám keblébe,
S más helyébe.

A felűltek karja

Lamento

Űljünk fel hát, jó vitézek, a lóra,
Kedvesinktől búcsút vegyünk;
Mert már, ímé, a trombita- s dobszóra
A tűz s halál közé megyünk.

Rajta, az óra eljár;
Vagy élünk, vagy halunk már;
Kedvesink, szeressetek,
Légyen Isten véletek.

Mars

     Trombiták harsogjanak
A dobok dobogjanak,
Zászlóink lobogjanak,
Lóra már minden vitéz.

     Bár ezer fegyver zörög,
Bár ezer ágyú dörög:
A királyért, a hazáért
Bátran harcoljunk:

     Ha népünk hátra nem tér;
Újra zőld borostyánt nyér,
Megmutatja, hogy mit ér
A magyar szív, scytha kéz.

     Bár ezer fegyver csörög,
Bár ezer ágyú dörög:
A királyért, a hazáért
Bátran harcoljunk.

[1]

Szeg a régi magyaroknál barnát vagy setétet jelentett, némely szólásokba nálunk is megmaradt. Erről is bőven Dugonics

[2]



A régi felűlés módjáról ezt hagyta írásban Túróczi. ─ A kapitányoknak a kádár főbírónak kinevezések után azt is elvégezték eleink, hogy midőn valami közönséget illető dolog adja magát elő, vagy a népnek mind fel kell űlni: akkor egy véres szablyát hordozzanak el a honosok sátoraiban, s egy hírmondó ezt kiáltsa ki: Isten szava és az egész közönségnek parancsolatja, hogy kiki ez s ez helyen, fegyveresen, vagy amint tőle telik, megjelenjen a közönség tanácsának és rendelésének meghallására! Aki pedig ezt a parancsolatot általhágta, szolgaságra vettetett. Így lett sok ősi magyar jobbággyá. Mert azelőtt, mint atyafiak, mind egyenlőek voltanak. Méltó az egész helyet megolvasni, Chron. P. I. Cap. X. Örömest tettem volna több régiségi jegyzéseket is, de a hely is szűk, tudósabb hazafira is bízom

[3]



Ez a hív szeretet és tiszta élet köz virtus volt régi magyar dámáinknál; ma is látszik valami nyoma