A barbár

A barbár szerző: Somlyó Zoltán

Mint a fagyott téli reggel opálburkán át nem törhet:
csak magasból bús mosollyal integet felénk a nap:
oly fáradtan mosolyog ki fagyott lelkem kék ködéből
szebb régiók reménysége. ─ Földfia: barbár vagyok!

Le-lecsuknám melegfényű, mélybánatú állatszemem,
hogy ne lássam. Hűs homokba fúrnám fejem, mint a strucc.
De mi haszna?... mellem s karom szőrzetében fennakadok
s érzem korcs farkcsigolyám és körmeim közt uszonyom.

Ezer illat- s szín-rezgésben orrcimpáim kidagadnak,
törzsem feszül s a mellemben megkoppan az indulat,
az alacsony, földből támadt, földbe újra visszakúszó,
e szegényes satnya szellem, testi-lelki tetanusz.

Mit kaphatok a zenétől?!... Riasztó fortisszimókat,
sűrű véremet zsibbasztó, altató lágy pianót;
hullámait hangulatnak, miket agyam fel nem foghat,
csak fájdalmas szégyenének foszforában fuldokol.

Gyilkos áram csap szivembe s míg elmosolyodik arcom,
belül ősi ábrázattal gubbaszt melankóliám.
S mit tudhatom, melyik percben lesz véres majomkezemben
a felkapott acélpenge s nem mondhatom meg: miért!...

S hogyha orrom alkoholnak szédítő körébe szúrom:
mit nékem az a mennyország, ahol semmi sem enyém!
Adjátok a poklot nékem, hol nincs ember s nincsen állat,
ott leszek honn és rikoltva kiáltom: jaj, istenem!...