1849 októberében
Elültek már a vad szelek,
Elvégre ismét hosszu, mély csend;
Germania, a nagy gyerek,
Ismét karácsonyfának örvend.
Családélet most a divat,
Veszélyes vágyni még egyébre;
Fészkéhez a födél alatt
A béke-fecske visszatére.
A hold elömlő sugarán
Erdő, folyam alszik nyugodtan;
Mi durran? Egy lövés? Talán
Barátom' lőtték főbe ottan.
Hogy elfogák, az együgyü
Tán fegyvert tartott még kezében,
(Nem minden oly okos fejü,
Hogy Flaccusként fusson merészen.)
Még egy lövés. Tán ünnepély,
Tűzjáték Goethe-ünnepélyre!
.Rakéták pattogása kél
A rokkant Sonntag énekére.
S Liszt Fránczi ujra szerepel,
Oh nem a magyar csatatéren,
Es véresen sem hulla el;
Orosz, horvát hagyá békében.
Szegény magyar halálba dűl,
Szabadság végső vára veszve;
De Fránczi hős ott épen űl,
Fogasra kardja felfüggesztve.
Hős Fránci él, s mint tisztes agg
Magyar harczról mesélget majdan
Csodákat unokáinak:
Hej, kardom igy meg igy forgattam.
Ugy megszűkül német ruháin,
Nevét ha hallom a magyarnak,
Érzések tengerárja hány,
Lelkembe’ trombiták rivallnak.
Es megcsendűl a régi dal,
Föléled hős mondánk varázsa,
Kemény, szilajvad hangival
A Nibelungok pusztulása.
A pálya egy itt és amott,
És im megújul monda, ének,
Csupán csak a név változott,
De ők a régi jó vitézek.
S a végzet is ép' ugyanez,
A zászlók mily büszkén lobognak!
És a hős áldozatja lesz
Az állati nyers hatalomnak.
Sőt, jó magyar, itt ellened
Ökör medvével fogott össze;
Ez mégis vigaszod lehet,
Minket nem ére ily szerencse.
Ezek lám tisztes bestiák,
Kik legyőztek honett tusába',
De farkasok, disznók, kutyák
Ejtenek minket szolgaságba.
Hah! mint ordit, röfög, ugat —
Győzők szagát már ki nem állom,
De haj elég! — kiméld magad
Szegény költő a beteg ágyon.