A lap feldolgozottságának foka

(Csendes volt az üdő...)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
(Csendes volt az üdő...)
szerző: Vörösmarty Mihály
Börzsöny, 1820 vége

Csendes volt az üdő, a nap nyugovásra hanyatlott;
Izzasztó melegét gyengébb sugarakkal eresztvén.
Minden megnémúlt: munkáját félbeszakasztá
A müves, és fáradt testtel készűle pihenni.
Akla felé sietett a nyáj, víg pásztora végző
Dalt fúván lassú lépéssel ballaga véle.
Egy vándor, - csak ez egy volt még a tiszta mezőkön
Izzadtan, porosan minthogy már reggel eredvén
Útnak, egész nap hevét folyvást érezte napestig.
Most, hogy az ormok alá szemlélte hajolni napunkat,
Utjából kicsapott kétesb ösvényre menendő.
S egy kisség meg is állapodék; nem, mintha tovább már
Nem győzné utját; fára ő nem vala; mert oh
Hogy lehet az fáradt, ki belőlről szüntelen újúl
S csak tüzes ösztöneit - erejét sohasem veszi számba?
Pindus hegyére akart e jámbor utazni, de rosszúl
Volt utasítva, szegény, s így botlott csúfos helyekre.
Jobb lett volna örök csendben bézárva maradnod
O nyomorúlt, s házad küszöbét őröznöd halálig.
Jaj! de elindultál, s nyomaid külföldre ragadnak!
Lássuk azonban mit kezd most, vagy szólni akar tán!
Halljuk "az esti setét kezd már sűrűdni körűlem
S míg bátor sebesen haladék, távol van irányom.
Itt e hegy, mely fellegekig nyujtózik előttem,
Pindus, mint mondják, a Muzsák lakhelye. Haj! mint
Érzek, haj! mint lelkesedem néztére; valóban
Itt nem halandó, nem közlelkű nép lakik. Útra -
Útra tehát." Igy szólt s letörölvén ökle porával
Arca verítékét, valamint a tengeri habzás
Vagy mint éjszakról zugván a fergeteg, omlott,
Kész a szörnyekkel bajt víni, ha ellene állnak.
Nem kellett neki ló, se szamár (maga volt az!) erősen
Ment gyalog a hegyeken, s már majd tetejére nyomúla,
Hogy felhőbe borúlt a hold, vezetője nyomának.
Nemde talán csüggedt, kétségbe merűle vitézünk,
S a zordon felhőt szidalommal verve megállott?
Ha! nem, erőt vévén "sok bajt meggyőzni dicsőség,
A könnyű nyereség örök hírt nem szűlhet" ezenkép
Biztatván tetemét vakon omlott Pindusa térén,
S bár lassú volt már, mint a lúd szárnya-szegetten,
Örűltségében gyorsnak gondolva menését,
Egy csalitos, tüskés tájt kezde tapodni. Ki kétli?
Lábát tüske szurá, kóró veregette pofáját,
S gyakran földre bukott tövisekbe kötődve, de mindez,
S tán még szörnyebbek sem fogták volna el útját. -
Ábrándozva bukott s ugyanúgy kele vissza helyére
Minden léptével nevelődvén régi reménye.
Jó darabot haladott, kezdett ritkúlni veszélye
S mint véle, s neszezéséből is merte gyanítni,
Pindusa itt volt már; mi esett? énekli, azontól
Nyert költői szabadságát szájhúzva nyerítni,
Amikor érezvén őtet közelebbre vonúlni
A pihenő Dallos, s nyöszörögtét rosszra itélvén
Patkótlan lábbal jól megrugdalta födetlen
Mejjét, oldalait, s azután vízmosta fejét is.
Több neki nem kellett; volt áldás rajta. Nem érzett
Ő itt fájdalmat, nem csüggede - semmi setétség
Nem volt útjában. Feje, mejje csodálatos hévvel
Megtelt, s már ekkor fő pontját érte bolondos
Gerjedezésének: nyomorúlt így tére körünkbe!
Erdő, rét, ligetek, várak nem mentek előtte,
Végig elénekel ő a portól kezdve Urunkig
Mindent: állatot és ásványt s növevényi csodákat.
Mert a vers-kórság forrton forr keble körében.
Fuss jövevény, kórsága elől fuss, merre szemed lát,
Majd, ha utól érhet, füledet bétölti zajával
S akkor nincs mentség, végig kell hallanod útja
Ritka szerencséit s bármint gúnyoljad, öröklő
Hűséggel nagy Apollóját harsogja, s azontól
És vigadó hanggal kezdé nyöszörögni köszöntő
Verseit. A szomszéd sertések gyűlte idétlen
Dallását nem tűrhetvén röfögésre vetődék.
Ez neki új Múzsát mutatott. Mert "Nemde az elmúlt
Dolgokat, a történetet így kell rendre beszélni?"
Kérdé, s új röfögést hallván nagy erőszakot érzett
Lelkében, s történeteket mert nyelve röfögni.
Ádámon kezdvén három, négy szóval üdőnkig.
Balgatag; a csendes major álmát félre ijesztvén
Minden zajban ezer Múzsát lelt s a cudaroknak
Még cudarabb követője nehéz kínokba merűle.
Most, hogy csendesség lön, egész füllel neszez ő is.
Egy tücsök (o botlás) recegett mellette. Mi újság?
Szivszakadón "Szerelem, szerelem, mily kellemes hangod!"
Így ordíta s szerelmekről gyötrődve nyiforgott.
Elmondá, mint érte szivét nyila kisded Amornak,
Amikoron Pannája pofon veregette otromba
Esdekléseiért, s még mennyit monda, mi szépet!
Ezt is elégelvén míg Pásztori éneke nem volt,
Óhajtá pedig, és már honn föltette magában,
Hogy, ha szerencsés lesz Pindust valahára tapodni,
Bármibe telnék is, meg fogja tanúlni, s mivelni.
Indúl. - Haj hova mégy, boldogtalan? haj! hova csábít
Elhitető, részeg képzésed gyáva csalása?
Megy, - sem tűz, sem víz meg nem gátolja menését, -
- Egy juhakolra botlik, s ész nélkül tétova futván
Itt az ihász paripája kerűl útjába először.
Mely nagy üvöltést kezd nem várt láttára emelni.
A haragos mennytűz így harsog déli keletről,
Igy ropog, így csikorog gördűltekor Aetna sziklája,
Mint e tébolyodott füliben hangzának az ocsmány
Tátosnak szelet indító botor ömledezési.
Késedelem nélkűl leborúl hát, s a nagy Apollót
(Oh butaság!) teljes rabsággal kezdi imádni
A komor álmokból fölocsódott régi Fülesben.
Oh ha ez áldozatot képes lett volna becsűlni
A harsány dalló, valljon ki lehetne kevélyebb
Mint a gyáva szamár? Valljon ki lehetne szerencsésb?
Jaj de nem érté e hódúlatot, és az előbbi
Ének folytával nem szűnt rémítni az álmot,
Amikoron nagy alázattal lábának előtte
Még most is csupa kábúltan fetrenge Poétánk,
Mert, mint észrevevé, az előbbi dicséretes hangok
E harsány dalban mind úgy egyesűlve valának,
Hogy mind részenként, mind egyben ritka tökélet
Fő példáji lehetnének, szóval, hogy lantos Apollo,
Ő maga zengene így. Már majd rikkantani kezdett...