„Csongor und Tünde”
| „Csongor und Tünde” szerző: Bálint György |
A napokban elolvastam németül a Csongor és Tündé-t. Különös élmény volt: a zene, a Vörösmarty-nyelv légies zenéje németül patakzott és mégis változatlanul. Később összeolvastam a két szöveget, egyes strófákat magyarul, a folytatásokat németül. Itt sem volt zökkenő: Mohácsi Jenő német ütemei lendületesen és hűségesen folytatták Vörösmarty magyar trocheusait. Mondom, különös élmény volt: az idegen nyelvű fordításban szinte újra felfedeztem a művet, mint ahogy újra felfedezzük a régi ismerőst vagy hozzátartozót, ha véletlenül találkozunk vele az utcán, és ő nem veszi észre, hogy figyeljük. Úgy érezzük ilyenkor, hogy most látjuk először, és e találkozás sorsdöntő lehet. A Csongor és Tündé-t most láttam először házon kívül, kint a világirodalomban. Merészen és könnyedén sietett karcsú német verslábain. A távolban Goethe Faust-ja látszott körvonalasan, valamivel közelebb Shakespeare Szentivánéji álma és Vihar-a. Azt hiszem, Shelley nagy versei is feltűntek egy pillanatra, az ódák és a Mab királynő néhány strófája. Fiatalabb volt, kisebb szándékú és szerényebb, mint környezete. Mégsem kellett szégyenkeznie. Csupa harmónia volt és szuggesztivitás. Minden vonásán látszott, hogy remekmű.
Idegen nyelven kellett bevonulnia a világirodalomba, mert a mi nyelvünk hozzáférhetetlen, és szépségei magányosak. Nem találhatott volna Mohácsi Jenőnél különb támogatót. A fordításnak ez a nagy művésze már Az ember tragédiájá-ért is sokat tett: többek között az ő fordítása döntötte meg végképp azt a gyanút, hogy Madách műve csak a Faust halvány utóérzése. A Csongor és Tündé-ből is elsősorban azt mentette át németbe, ami e drámai költeményben igazán eredeti. Gyönyörű német szövege elragadóan magyar. Semmi sem ment itt veszendőbe, egyetlen merész rím, egyetlen játékos alliteráció sem. Tiszta zene a fordítás, éppúgy, mint az eredeti: kiapadhatatlan bőségű, sok színű zene, mely játékosan indul, üde népmese hangulatban, de időnként filozofikussá mélyül, és a derűs befejezésbe néhány hátborzongató akkordot vegyít.
Mit jelent majd az idegen olvasó vagy színházlátogató számára a magyar remekmű? Mint minden igazán nagy költemény, ez is sokkal többet mond, mint amiről elsősorban szól. Fő témája, az iskolás magyarázat szerint, az eszményi szerelem. Ha egyéb nem volna benne, azt hiszem, kár lett volna lefordítani. Ezt az anyagot a világirodalom már régen feldolgozta, olyan alaposan, hogy nem maradt belőle semmi. Az eszményi szerelmet a középkor költői találták fel, és egészen a romanticizmus végéig maradt használatban, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Vörösmarty e problémával kisebb verseiben foglalkozott, a kor ízlése szerint. A Csongor és Tündé-ben súlyosabbat kérdezett, a legizgalmasabb és legmegoldhatatlanabb kérdést, Goethe, Shakespeare, Shelley és az összes filozófusok alapkérdését, mely odavetett és hiányos megfogalmazásban körülbelül így hangzik: miért élünk? Csongor és Tünde az úgynevezett boldogságot keresik, annak a tökéletes állapotnak halvány képét, ami egyszer, a lélek őskorában megvolt, de elveszett, és most már legfeljebb csak valami hasonlóval pótolható. Keresztutakon és más nyugtalanító helyeken keresik, szép és torz jelenségek, sokszorosan fellépő Arielek és Calibanok között. Sok felesleges csalódástól megkíméli őket, hogy eleve elutasítják a pénzt, a hatalom és a racionalista értelemben vett „tudás” megoldását. Mi marad tehát? Végső fokon csak az „Éj”, a sötétség, mindennek kezdete és vége. És hogy ettől az Éjtől ne kelljen nagyon félni, a szerelem. Látszólag csupa optimizmus a költemény „happy end”-je – de ez az optimizmus, ha jobban odafigyelünk, csak lemondó kiegyezés az Éjjel. A színjáték tele van látható derűvel és láthatatlan nyugtalansággal. Tarka tündérmese, de a mélyén ott reszket a félelem a magánytól és a sötétségtől. Olyan bájos elejétől végig, hogy az ember néha beleborzong. Eszünkbe jut róla Nietzsche kérdése a görögökhöz: „Mennyit kellett szenvednetek, hogy ilyen szépek lettetek?” Mennyi szenvedés, szorongás és kétely van a Csongor és Tünde habkönnyű zenéje mögött, mennyi lappangó előjele a Vén cigány, a Gondolatok a könyvtárban és az Emberek intellektuális világfájdalmának, mennyi kínzóan elszánt elhatározás: bízzunk, higgyünk valamiben, mert különben mi értelme az egésznek? És mennyi emberi és művészi önfegyelem, mennyi élet- és természetszeretet, mely szinte észrevehetetlenné légiesíti ezeket a fájdalmakat!
Ezt kapja az idegen, aki kezébe veszi a Csongor und Tündé-t – ezekkel a gyönyörű és bonyolult adományokkal lép át Vörösmarty műve a világirodalomba.
Forrás[szerkesztés]
- Lásd a vitalapot!