Újabb részletek Dante "Poklá"-ból

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Újabb részletek Dante "Poklá"-ból
szerző: Karinthy Frigyes

 98. ...mert ekkor velőtrázón és veszettül
         Egy orditást hallottunk mind a ketten
         Hogy majd fülem dobja repedt meg ettül.

99. A mélybe néztem s menten észrevettem
         A lelket, mely most kínjában tekergő
         Tagokkal kúszott, majd megállt meredten

100. Ép szembe vélem, hol a tüzes erdő
         Zsarátnokát a lávatóba csapja
         És kénes bűzt pöffen a lávafertő.

101. Fején brigantik nagy hegyes kalapja,
         De arcából nem láthattam sokat
         S nem ismertem meg, hogy ki fia-apja,

102. S láttam, hogy ő se láthat másokat,
         Mert melléhez, guzzsal rákötözve,
         Egy szürkeszörü kanmacska tapadt,

103. Mely arcát úgy kaparta s tépte össze,
         Hogy vére csurgott s bőgött, mint az állat
         S ordítva tűrte, hogy vérben fürössze

104. A testébe kapaszkodó utálat
         E prüszkölő és nyávogó kisértet
         Tüsszögve a szemébe macskanyálat.

105. S szemet maró és bűzös, barna mérget,
         S én szóltam: "Mester! ki e lélek itt,
         S mely törvény az, melyet bűnözve sértett,

106. Áthágva gőggel kötelékeit,
         Hogy macska az, ki hozzá hű csupán,
         A melynek hűtlensége régi hit.

107. S hiába vágyik a magány után,
         Rákötve élő, eleven kinpadra,
         Bár ugranék már elgyötörve tán

108. A tüzes tóba, mint a szalamandra,
         Agyongyötörve s tehetetlenül."
         S ő ennyit válaszolt csak: "Ez Salandra".

109. S láték amottan még ezenfelül
         Egy büszke várost, melyben jajgató
         Népek futottak kívül és belül.

110. És láng csapott fel, fellegig ható,
         Mert minden háza egy tüzes kemence,
         S égett a templom és lángolt a tó.

111. A tó, melyen szétfolyt s lángolt a kence,
         A szerterobbant tűzsóvár olaj.
         S én szóltam: "Mondd, e város nem Velence?"

112. De elnyelé szavát a szörnyü jaj,
         Mit száz meg egyszer visszavert a vár,
         Amelynek tornya olvadt, mint a vaj,

113. És visszaverte a komor határt, -
         És fent az égen fent a vár felett
         Uszott egy néma és sötét madár,

114. Mint haldoklók fölött a Rémület,
         Amelyre dermedt torkukat kitátják -
         S én szóltam: "Mester, szörnyü bűn lehet

115. E városé, viselve néma vádját,
         Ó mondd, mi bűne?" És ő felelé:
         "Elárulá kenyéradó barátját".

116. Tovább haladtunk, másik kor felé,
         Hol néma és hideg homály borongott,
         Hogy reszketett és sírt szivem belé,

117. Mert benne minden léptem messze bongott
         S a homályból nyöszörgés tört elő,
         S láttam egy sápadt és fakó korongot:

118. Egy fej csupán, - megismerém, ez ő!
         D'Annunzio, a klasszikus poéta!
         Körötte furcsaillatú mező,

119. Az arca torz és halvány, mint a kréta,
         Nyakig lebegve holmi sűrű lében,
         S hápogva néz és megzavarva, szét a

120. Nyulós és barna löttyből, mely fülében
         Csorogva foly s kezet-lábat lehúz.
         Kéz és láb, tele hajjal, mint az ében,

121. Orrán is hajszál, sűrű, számra: húsz,
         Csak koponyája tar, miként hegy orma,
         S ő huzná beljebb, mint egy Tantalusz,

122. De ama nedv, ama kenőcsi-forma
         Leszáll ilyenkor, erre sírni kezd ő,
         Hiába minden rugkapálás, torna.

123. S szóltam: "Mester, e nedv, e lélekvesztő,
         Miből van, mondd, s mért gyötri úgy imetten?"
         S ő válaszolt nyugodtan: "Hajnövesztő".

124. Nyugodtan állott, én pedig nevettem.