Újabb részletek Dante „Poklá”-ból
| Újabb részletek Dante „Poklá”-ból szerző: Karinthy Frigyes |
98. ...mert ekkor velőtrázón és veszettül
Egy orditást hallottunk mind a ketten
Hogy majd fülem dobja repedt meg ettül.
99. A mélybe néztem s menten észrevettem
A lelket, mely most kínjában tekergő
Tagokkal kúszott, majd megállt meredten
100. Ép szembe vélem, hol a tüzes erdő
Zsarátnokát a lávatóba csapja
És kénes bűzt pöffen a lávafertő.
101. Fején brigantik nagy hegyes kalapja,
De arcából nem láthattam sokat
S nem ismertem meg, hogy ki fia-apja,
102. S láttam, hogy ő se láthat másokat,
Mert melléhez, guzzsal rákötözve,
Egy szürkeszörü kanmacska tapadt,
103. Mely arcát úgy kaparta s tépte össze,
Hogy vére csurgott s bőgött, mint az állat
S ordítva tűrte, hogy vérben fürössze
104. A testébe kapaszkodó utálat
E prüszkölő és nyávogó kisértet
Tüsszögve a szemébe macskanyálat.
105. S szemet maró és bűzös, barna mérget,
S én szóltam: „Mester! ki e lélek itt,
S mely törvény az, melyet bűnözve sértett,
106. Áthágva gőggel kötelékeit,
Hogy macska az, ki hozzá hű csupán,
A melynek hűtlensége régi hit.
107. S hiába vágyik a magány után,
Rákötve élő, eleven kinpadra,
Bár ugranék már elgyötörve tán
108. A tüzes tóba, mint a szalamandra,
Agyongyötörve s tehetetlenül.”
S ő ennyit válaszolt csak: „Ez Salandra”.
109. S láték amottan még ezenfelül
Egy büszke várost, melyben jajgató
Népek futottak kívül és belül.
110. És láng csapott fel, fellegig ható,
Mert minden háza egy tüzes kemence,
S égett a templom és lángolt a tó.
111. A tó, melyen szétfolyt s lángolt a kence,
A szerterobbant tűzsóvár olaj.
S én szóltam: „Mondd, e város nem Velence?”
112. De elnyelé szavát a szörnyü jaj,
Mit száz meg egyszer visszavert a vár,
Amelynek tornya olvadt, mint a vaj,
113. És visszaverte a komor határt, -
És fent az égen fent a vár felett
Uszott egy néma és sötét madár,
114. Mint haldoklók fölött a Rémület,
Amelyre dermedt torkukat kitátják -
S én szóltam: „Mester, szörnyü bűn lehet
115. E városé, viselve néma vádját,
Ó mondd, mi bűne?” És ő felelé:
„Elárulá kenyéradó barátját”.
116. Tovább haladtunk, másik kor felé,
Hol néma és hideg homály borongott,
Hogy reszketett és sírt szivem belé,
117. Mert benne minden léptem messze bongott
S a homályból nyöszörgés tört elő,
S láttam egy sápadt és fakó korongot:
118. Egy fej csupán, - megismerém, ez ő!
D'Annunzio, a klasszikus poéta!
Körötte furcsaillatú mező,
119. Az arca torz és halvány, mint a kréta,
Nyakig lebegve holmi sűrű lében,
S hápogva néz és megzavarva, szét a
120. Nyulós és barna löttyből, mely fülében
Csorogva foly s kezet-lábat lehúz.
Kéz és láb, tele hajjal, mint az ében,
121. Orrán is hajszál, sűrű, számra: húsz,
Csak koponyája tar, miként hegy orma,
S ő huzná beljebb, mint egy Tantalusz,
122. De ama nedv, ama kenőcsi-forma
Leszáll ilyenkor, erre sírni kezd ő,
Hiába minden rugkapálás, torna.
123. S szóltam: „Mester, e nedv, e lélekvesztő,
Miből van, mondd, s mért gyötri úgy imetten?”
S ő válaszolt nyugodtan: „Hajnövesztő”.
124. Nyugodtan állott, én pedig nevettem.