Óda egy csalogányhoz

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Óda egy csalogányhoz
szerző: John Keats, fordító: Tóth Árpád

Szivem fáj s minden ízem zsibbatag,
mint kinek torkát bús bürök telé,
vagy tompa kéjű ópium-patak,
s már lelke lankad Léthe-part felé; -
nem boldogságod telje fáj nekem,
de önnön szívem csordúlt terhe fáj
dalodtól, könnyü szárnyú kis dryád,
ki bükkös berkeken
lengsz s visszazengi a hűs, zöld homály
telt kortyú, lenge, hő melódiád!

Oh, még egy kortyot! mint hűs pincemély
aggott borát, melyben - oh drága nedv! -
zöld tájak fénye s virágize él,
provánszi dal, tánc s napsütötte kedv!
Egy kelyhet! - melyben délszak lángja forr,
vagy mit a Múzsák szent patakja tölt
rózsás habbal s a gyöngyszélű pohár
öble setét bíbor,
hogy míg iszom, tűnjék a lomha föld
s szálljak veled, hol erdők árnya vár!

Szálljunk tova, csak el! feledni mind,
mit lomb mélyén te nem láttál soha,
a jajt, a lázat, mind a ferde kínt,
mit nyögve vált itt bús szivek soka,
hol béna főkön hűs, gyér haj busong,
hol ifjak vázként dőlnek sirba le,
hol már eszmélni is keserűség
s ólmos szemhéjú gond,
s hol elborúl a Szépség friss szeme,
vagy benne egyre új vágy pokla ég.

Csak el! rejtekhelyedre lengni el!
Már nem Bacchus s a párducos fogat,
de a Költészet szent szárnya emel,
míg tompa elmém csügged s elakad, -
im itt vagyok! - űl már az éj szelid
trónján a szűz Hold s dús csillagcsokor
tündéri rajban körbefürtözé, -
de e mély árnyba itt
az égről halk fényt csak a szél sodor
mohás útvesztők s vak zöld lomb közé.

Lábam virágra lép? - nem láthatom,
s hogy mily tömjént himbál a halk fa fönt,
de a vak árnyból titkos-áthatón
tavasz-balzsam száll s édesen elönt
füvet, pagonyt, vackort, hóbóbitás
tövist, nyájtépő vad cserjék sorát,
bús violát, mely rejtezőn konyúl,
s az ért május csudás
sarját, a pézsmarózsát s mézborát,
mind dongó zsong, ha nyárest alkonyúl.

Merőn figyellek, - oh sok bús időn
szeretgettem már a szelíd Halált,
s hívtam, dudolva és becézgetőn:
vinné halk lelkem békült légen át, -
de most, most volna a legédesebb
elmúlni, kín nélkül, ez éjfelen,
míg lelked a dal omló ütemén
rajongva tépdesed!
Oh zengj még! s légy, ha már süket fülem
hiú hant lesz, magasztos gyász-zeném!

Te nem halálra lettél és irígy
idő rád nem tipor, örök madár!
Éji dalod mondhatlan rég sir így:
hány császár s bús bohóc hallotta már!
Oh épp ez a dal járta át talán
a Rúth szivét, állván az idegen
rozs közt, mikor síró honvágya fájt!
s mély vizek nyílt falán,
az örvénylő óceán-üvegen
talán e hang tár tűnt tündéri tájt!

Tűnt tündértáj! - harangként kong e szó
s tőled magamhoz visszaűzve zúg,
ég áldjon! - hajh, az ábránd rossz csaló,
s hires tündérhatalma mind hazúg,
ég áldjon, ég! - az égő, lenge dalt
a szomszéd rétek s halk folyó felett
csend hűti már, s ott túl a halmokon
a mély völgyekbe halt...
Mi volt ez? - éji ábránd? képzelet?
Oh, tűnt zene: zengtél? vagy álmodom?