És a banda játsszon Dixie-t
A történészek úgy írnak a polgárháborúról, mintha az 1865-ben véget ért volna. Sohasem jártak még St. Francisville-ben. St. Francisville a West Feliciana megye székhelye, és egyike azoknak a csendes, méltóságteljes louisianai kisvárosoknak, amelyeket az ember legszívesebben rózsaszirmokkal megszórva vörös plüss borítók közé helyezne, és gyengéden eltenne a nagymama régi utazóládájába, nehogy a haladás férge átrágja, hátra hagyva az egyetlen hosszú utca menti nyári szállodák meg benzinkutak hulladékát.
Ez az utca a folyóparti kikötőnél kezdődik, áthalad az egykor virágzó Bayou Sara városán, merészen elhalad a vasútállomás mellett, felkaptat a meredélyen, elhalad szétszórt néger kunyhók és méltóságteljes régi kúriák mellett, el a Szent Jakab-templom, a törvényszék, a középiskola, a posta, néhány bolt, egy étterem és egy borbélyüzlet mellett, el még néhány kunyhó és kúria mellett, majd hirtelen és dicsőségesen véget érni látszik a mohafüggönyös tölgyfák között, az öreg Wolfe-ház előtt.
De nem ér ott véget. Kanyarodik egyet a virágoskert körül, és utcából országúttá válik, majd nekivág a delta vidék alacsony, termékeny dombjainak.
Az út két oldalán, a kanyartól alig száz méterre táborozott a szövetségi és a konföderációs hadsereg; és két régi, de szilárd kunyhóból, melyek főhadiszállásként és laktanyaként szolgáltak, gyakori csetepatékat vívtak. A támadások többnyire szópárbajok voltak, de időnként – különösen, ha élelemről volt szó – a harc a tettlegességig fajult.
Nyár volt és hőség. A tevékenység szünetelt. A konföderációs táborban Duke tábornok félálomban hevert a hűvös földön a tornác szélén, és csak néha ébredt fel lustán, hogy érdektelenül elhessegessen egy legyet a füléről, vagy hiábavaló elszántsággal beleharapjon a farkán ugráló bolhákba. Az udvaron Morgan tábornok sétált körbe-körbe a tyúkok között, egyik lábát magasabbra emelve, mint a másikat és időnként peckesen kukorékolt, bár nem volt semmi különös oka rá.
És végül, a tornácon egy hasított hikorifa székben ülve, fejszéjét egy kézi köszörűkövön fenve, ott volt Leon Crips tiszteletbeli[1] közlegény, a Konföderációs Államok Hadseregéből. Papírja is volt róla.
Leon csak fente a fejszét, és figyelte az ellenséges tábort az út túloldalán lévő kunyhóban. Egyszer csak Dick Crips[2] közlegény, az Egyesült Államok műszaki egységéből – neki is volt papírja – megjelent a tornácán két marék szasszafrász levéllel, amit egy fa keverőtálban elkezdett aprítani.
– Már megint a szasszafrász hajtásokat kopasztottad – vádolta meg Leon. – Megmondom ám Bob úrfinak, mihelyt beteszi ide a lábát.
Dick egy darabig megjegyzés nélkül aprított tovább. – Bob úrfi – jelentette ki végül – eszik gumbót,[3] nem? Na, és hogy akarsz gumbót enni, ha nincs filé, amit beletegyél?
– Árultad is azt a portékát – jelentette ki Leon. – Láttam, hogy a boltba vitted. Megmondom Bob úrfinak.
– Igen – jött Dick ellentámadása –, és mióta te azokat a kosarakat fonod, egy árva tölgyfacsemete sincs a birtokon, ami elég nagy lenne, hogy eltakarja az árnyékodat. Ezt is megmondom Bob úrfinak.
Ez tény volt, Leon nem is tagadhatta. – Hát – védekezett –, azok Bob úrfi csemetéi, nem? És én Bob úrfi niggere vagyok, nem? Semmi baj nincs abból, ha Bob úrfi niggere kivágja Bob úrfi csemetéit.
– De te el is adtad azokat a kosarakat – erősködött Dick. – És sose láttam, hogy a pénzt Bob úrfinak adtad volna.
Leon úgy érezte, legalább egy döntetlent megérdemel a csetepatéban. Duke tábornok abbahagyta a bolhák elleni harcot, és elindult a szakadék felé, ahol esetleg egy nyúl rejtőzhetett, Morgan tábornok pedig felhagyott a parádézással, és vágyakozva bámult be a kerítéslécek között Leon veteményeskertjébe.
Hatvanöt éve vagy még régebb óta folyt a polgárháború a Criplawn birtok e két volt rabszolgája között. Körülbelül egyidősek voltak, de Dick mindig is nagyobb volt. Gyerekként rátelepedett Leonra, Leon azonban elég eszes volt ahhoz, hogy hatékonyan visszavágjon. Amikor már jókora legények lettek, Dicket nagy termete miatt a mezőre küldték dolgozni, Leont pedig fürge esze miatt tulajdonosa házába vitték játszótársnak Robert úrfi mellé.
Később, amikor a polgárháború kitört, Leon Robert Crips őrnagy mögött lovagolt mint annak inasa, Dick pedig hátramaradt a többi négerrel. 1863-ban, amikor az uniós erők megszállták Louisiana ezen részét, Dicket a szabadság, egy kék egyenruha és bőséges élelem ígéretével becsalogatták a szövetségi hadsereg egyik munkászászlóaljába.
– A kaja – magyarázta később – csak közepes volt. Az egyenruha kék farmernadrág és munkakabát. A szabadságról szóló duma meg nem volt más, mint állandó meló, árkok ásása és bolond öszvérek hajtása.
Amikor a háború véget ért, mindkét néger visszatért Criplawnba. Leon a gazdájával lovagolt haza, mindketten egy-egy telivér kentuckyi lovon, amit egy jenki védvonaltól loptak el. Leon arcán egy sebhely éktelenkedett, amit egy jenki szablyája hagyott – annak ellenére, hogy a birtokon az öregek emlékeztek rá, hogy Leont még jóval a háború előtt egy egyéves borjú egy kerítésnek lökte.
Dick ezzel szemben keveset látott a háborúból. Többnyire csak a kemény munkát.
– Emlékszem arra az időre – próbálta mesélni a kíváncsi hallgatóságnak –, amikor mi, az L század – azok voltunk mi, az L század – egész éjjel úton voltunk és hullafáradtak voltunk. Aztán egyszer csak azt mondja az őrmester…
– Ja – vágott közbe Leon –, azt mondja az őrmestered: „Gyerünk, kapjátok fel azokat a lapátokat és kezdjetek sírt ásni, mert amott jön Morgan tábornok”[4] – Leon a kezével árnyékot vetett a szeme elé, és tettetett figyelemmel kémlelte a horizontot. – „És” – folytatta – „azt hiszem, a lelkemre, hogy Duke tábornok[5] serege is vele van, meg Crips ezredes és az a harcos niggere is! Gyerünk, fiú, áss gyorsan!”
Dick története teljesen tönkrement. A többi néger csak nevetett rajta. De Leon!
– Azt mondja Morgan tábornok Duke tábornoknak – mesélte. – Tábornok úr, látja azt az ágyúnaszádot odalent, ami Louisville-t lövi? Hát, az veszélyezteti a seregemet. És Morgan tábornok elvágtatott, mint egy harci kakas egy fagyos reggelen!
– Crips ezredes – mondja Duke tábornok –, maga meg a niggere pattanjon nyeregbe, amíg én is nyeregbe ültetem a seregemet. És alighogy felpattantunk, már patt-patt, vágtattunk is le a meredélyen, és egyenesen be a vízbe, rohamra az ágyúnaszád ellen.
– Nos, amikor a jenkik látták, hogy Duke serege meg én és Crips ezredes is a nyomukban vagyunk, zátonyra futtatták a hajót, felgyújtották, és kiözönlöttek a vízbe, olyan gyorsan adták meg magukat, hogy számolni se lehetett őket!
Még Dick is tátott szájjal, csodálattal hallgatta.
– Bizony – ismételte Leon –, ilyen volt Morgan tábornok. Csak rámutatott valamire Duke tábornoknak, és mi már meg is rohamoztuk, mielőtt pisloghattál volna egyet. „Látod azt az ágyúnaszádot?” és bumm! Már meg is volt rohamozva. „Látod azt az üteget?” És bimm! Többé nem láttad. „Látod azt a szekérkaravánt?” És bamm! Egy hétig jenki élelmen éltünk.
Leon színes beszámolói hamarosan annyira beárnyékolták Dick prózai háborúját, hogy elterjedt a pletyka, miszerint Dick hazudik arról, hogy egyáltalán részt vett a háborúban. Valószínűleg, így szólt a mese, a mocsarakban bujkált és lopott élelemből élt. Leon bátorította ezt a nézetet.
Erre Dick elővett egy papírt, rajta egy pár sassal és némi díszes írással. A sasok azt mondták: „E Pluribus Unum”, az írás pedig azt, hogy Dick Crips közlegény hűségesen és becsülettel szolgált az Egyesült Államok hadmérnökség negyvennegyedik ezredének L századában, és ezennel becsülettel leszerelik, mivel szolgálataira többé nincs szükség.
– Lássuk csak, a vén hazudós Leon tud-e mutatni egy ilyen papírt – hívta ki Dick.
Leon nem tudott.
– Hát persze, hogy nem – hencegett Dick. – Soha nem volt semmiféle háborúban. Sose csinált mást, mint Robert ezredes lovát csutakolta meg élelmet meg mindenféle holmit lopott. A piszkos gazember. És hazudott.
Leon újra védekezésre kényszerült, Dick pedig elmesélhette a történetet arról, amikor az őrmester az pihenőjükből kiparancsolva lőszert szállítani küldte őket a frontra.
– Mielőtt félig végeztünk volna – mesélte –, nos, a fehérek[6] elkezdték a lövöldözést. És ott voltam én. Egy rakomány puskaporon ültem, egy négyes fogatot hajtva, a legőrültebb öszvérekkel, amiket valaha láttál.
– Nos, a vörösen izzó minie-golyók[7] és a puskavesszők, amiket a katonák elfelejtenek kihúzni a puskából, körbe-körbe szálltak, zümmögve, mint egy darázsraj. És itt voltam én, azon a rakomány puskaporon ülve.
– Szóval azt mondom: „Őrmester úr, a lelkemre mondom, azok a lázadó fiúk rám lőnek.”
– „Persze, hogy rád lőnek” – mondja az őrmester. – „Kire gondoltad, hogy lőnek?”
– „De tegyük fel, hogy elvétenek engem, és eltalálják ezt a puskaport az egyik vörösen izzó minie-golyóval?” – mondom. – „Az nagyjából tönkretenné ezt a puskaport, nem igaz?”
– „De igen” – mondja az őrmester.
– „Hát” – mondom –, „azt hiszem, jobb lesz, ha lemászok és visszavonulok oda abba az árokba, amíg a lövöldözés abbamarad. Mert tudja, Sam bácsinak nincs egy szekérnyi puskaporja, amit elpazarolhatna, csak azért, mert azok a lázadó fiúk rám lőnek.” Szóval elkezdek lemászni.
– De nem. Az őrmester csúnyán néz rám, és azt mondja: „Fiú, hajtsd azokat az öszvéreket.”
– Nos, elég fárasztó volt ott ülni a puskapor tetején, miközben a minie-golyók fütyültek körbe, az őrmester meg úgy viselkedett, mint egy bolond. És minél fárasztóbb lett, annál jobban süvítettek a golyók. Mígnem egyikük fülön találta a túlsó vezető öszvért, és az egész fogat meglódult.
– El a tüzérség mellett, el a lovasság mellett, el minden mellett – én meg az öszvérek meg az a puskapor. „Vigyázz!” – kiáltom –, „egy rakomány puskaporom van, és úton vagyok!” Így mindenki hátrahúzódott és bőven helyet adott nekem. Végül belerohantunk egy árokba, ahonnan a gyalogos fiúk lőtték a lázadó fiúkat. És amikor az első kerekek beszorultak az árokba, a kocsi rúdja eltört, és ott voltam én meg a puskapor, de az öszvérek csak mentek tovább.
– Nos, a mi fiaink elkezdték üldözni az öszvéreket, a lázadó fiúk pedig futásnak eredtek, aztán meg jött a lovasság, üvöltve és kurjongatva, és nem sokkal mögöttük a tüzérség is – és megállt a puskapor mellett.
– És mondhatom nektek, amikor a tüzérség és az a puskapor összekerült – nos, hát akkor kezdődött az igazi balhé!
Több mint egy évig Leon bátran hazudozott. De a szürke vonal kegyetlenül meggyengült a Criplawn néger kunyhói között. Dick háborúja az ismétléssel egyre jobb lett, és volt egy papírja is, ami alátámasztotta az állításait.
Akkor Leon Crips ezredes elé tárta az ügyet.
– Az emberek – jelentette ki Leon – azt mondják, nem voltam háborúban, mert nincs papírom róla.
Az ezredes elgondolkodott. A Konföderációból nem maradt más, csak emlékek és érzelmek. És Leon kétségtelenül hűséges szolga volt. Még leleményes is volt abban, hogy válogatott élelmet szerezzen a tiszti konyhára, amikor a válogatott élelem beszerezhetetlennek tűnt. Így az ezredes hivatalos papírra írta azt a tényt, hogy Leon hűségesen és szorgalmasan szolgálta őt az egész hadjárat alatt, és hogy hűséges, bátor és odaadó szolgálatával méltóvá tette magát mindazok megbecsülésére és tiszteletére, akik ezt a papírt olvassák, és akik értékelni tudják egy úriember szavát.
Leon aznap este a kunyhójába vitte a papírt, és gondosan, elmélyülten tanulmányozta. Crips ezredes nagyon szép dolgokat mondott róla, és ezt nagyra értékelte. De másnap kora reggel visszavitte a papírt egykori gazdájának.
– Ezredes úr – mondta –, az írás nagyon szép. Nagyon szép. Köszönöm, uram. De van valami Dick papírján, ami az enyémen nincs. Dick papírján az áll: „Dick Crips közlegény”, az enyémen pedig csak annyi: „Leon Crips”.
Az ezredes megértette a lényeget, és a szeme felcsillant. – Emeld fel a jobb kezed – parancsolta, és Leon engedelmeskedett. – Ünnepélyesen esküszöl, hogy te, Leon Crips, szabad ember lévén, fenntartod és megvéded a ma már nem létező Amerikai Konföderációs Államok alkotmányát minden ellenséggel szemben, bárkik legyenek is azok?
Leon megesküdött.
Az ezredes tollat ragadott, és az ajánlólevél alá írta:
„Én, 1871. év június havának 27. napján, átvettem Leon Crips, mint a ma már nem létező Amerikai Konföderációs Államok polgárának és védelmezőjének kötelezettségvállalását, és ezennel, a John Morgan tábornok feloszlatott független parancsnokságának leszerelt ezredeseként birtokolt hatásköröm keretein belül, kinyilvánítom és elrendelem, hogy az említett Leon Crips a fent nevezett feloszlatott hadseregben tiszteletbeli közlegényi rangot visel és bír, és elrendelem, a fent leírt hatáskör keretein belül, hogy ekként tiszteljék és engedelmeskedjenek neki.
Robert Crips, ezredes (leszerelt)
Duke hadosztálya,
Morgan parancsnoksága,
A. K. H.”[8]
Az állás ismét döntetlen lett, és a következő harmincöt évben egyik fél sem szerzett taktikai előnyt, bár körülöttük Criplawnban figyelemre méltó változások zajlottak. Crips ezredes meghalt, és a fia – az ifjú Bob úrfi – bátran küzdött azzal a kevés jogi esettel, amit a békés West Feliciana járás egy úriember fiának nyújthatott. Apja utasításainak megfelelően Bob úrfi minden volt rabszolgát, aki a birtokon maradt, egy kunyhóba és egy kis darab földre telepített le, élethosszig tartó használatra. A mezei munkások vándorlási kedve és a gyapottokmányos bogár megjelenése a gyapottermesztést veszteségessé tette. Bob úr felesége pedig azt a véleményt hangoztatta, hogy New Orleans jobb terepet kínál az olyan jogi tehetségnek, mint amilyennel a férje rendelkezik. Criplawnban általában minden bizonytalan volt – kivéve Dicket és Leont. Ők nem voltak bizonytalanok. Teljesen berendezkedtek egy állandó háborúra – most, hogy egymással szemben laktak az út két oldalán –, és egyikük sem volt elég erős ahhoz, hogy kimozdítsa a másikat.
Aztán egy nap Dick egy hosszú borítékot kapott, egyenesen a szövetségi kormánytól.
– Mit van benne, Bob úrfi? – kérdezte.
– Azt írják – felelte, miután gyorsan átfutotta –, hogy egy hálás, de lassan dolgozó kormány úgy döntött, hogy külön fizet neked azért az időért, amikor egy lőszeres szekérrel vezetted a rohamot.
Dick elmosolyodott. – Hatalmas nap volt az! – jelentette ki.
– Azt írják – folytatta Bob úrfi –, hogy több mint negyven évnyi bürokrácia után kormányod úgy döntött, hogy havi kilenc dollár nyugdíjat folyósít neked.
– Tényleg, Bob úrfi? Mindezt írja?
– Vagy valami ilyesmit – erősítette meg Bob úrfi. – Most vidd le ezt a kék papírt a, írasd a neved a hátuljára, aztán tegyél rá egy ikszet, és kapni fogsz kilenc dollárt.
Egy órával később Dick lehangoltan tért vissza. – A pénzt odaadták – magyarázta –, de az írást, ami az elszabadult öszvérfogatról szólt, azt mind megtartották.
Bob úrfi elmagyarázta, hogy egy hónap múlva egy pontosan ugyanolyan papírt fog kapni. – De a banknak meg kell őriznie őket.
– Azért is kapok majd kilenc dollárt? – kérdezte Dick.
– Igen, akár ötcentesekben és tízcentesekben[9] is, ha úgy kéred.
Rövid időn belül mindenki tudta a környéken, hogy Dick egyenesen Sam bácsitól kap leveleket, és hogy öt- és tízcenteseket csörget a zsebében, bárhová is megy. Leon szenvedett – hónapokon át csendben szenvedett. Aztán Bob úrfi elé tárta az ügyet, aki azt tervezte, hogy bérbe adja Criplawn földjeit kisbérlőknek, és a városban próbál szerencsét a jogi pályán.
– Tartsd nyitva a szemed – mondta neki Bob –, és tájékoztass arról, hogyan gondozzák a bérlők a birtokot, én pedig élethosszig tartó tulajdonjogot adok neked arra a tíz hold földre – bejegyeztetem a törvényszéken. Ettől igazi földbirtokos leszel. A szövetségi kormány nem tud adni Dicknek annyi pénzt, hogy tíz holdat vegyen Criplawnból.
A háború ismét holtpontra jutott. Leon irigyelte Dick havi kilenc dolláros nyugdíját, de Dick sem irigyelte kevésbé Leontól azt a kitüntetést, hogy szabad birtokos. Kisebb csetepaték folytatódtak. Leon egy vadászkutya kölyköt „Duke tábornoknak” nevezett el, és Duke kiváló élelemszerzővé fejlődött, bár nem korlátozta portyáit az ellenséges területre. A konföderációs parancsnokság taktikai erejéhez keveset tett hozzá, de Leon hosszú, dicsekvő beszédei, amelyeket hozzá intézett, gyengítették az ellenséges hadsereg morálját. Így Dick fiatal süldőjét „Őrmesternek” nevezte el.
Az süldő nem mutatott különösebb tulajdonságokat a többi süldőhöz képest. De Dick a ház mögött tartotta, naponta itatta és moslékkal etette, és nem ritkán kukoricával is, amit a közeli földekről vagy kukoricagórékból csent el.
– Az a gazfickó őszre olyan kövér lesz, hogy rá se ismersz – dicsekedett Dick.
– Ja – vetette oda Leon –, és ha nem hagyod abba a kukoricalopást, Bob úrfi téged is elkerget a birtokról.
Dick nevetett. – Már beszéltem Bob úrfinak a kukoricáról – kuncogott. – Szedek itt-ott néhány csövet, Bob úrfi meg kap egy füstölt sonkát.
Leon nem kommentálta ezt, de másnap a vörös pöttyös harci kakasát „Morgan tábornoknak” keresztelte, és az udvar kapuját kissé nyitva hagyta. Estére Morgan tábornok legyőzte Dick kendermagos kakasát, megerőszakolta a tyúkjait, és fél mérföldes körzetben terrorizálta a tollas seregeket az út mindkét oldalán. – Jobb lesz, ha eljössz és elviszed azt a satnya kis banka[10] kakast – figyelmeztette Dick. – Nem akarom, hogy az én tyúkjaim törpékkel keveredjenek.
Leon mélyen a torkában kuncogott. – Haha! – horkantott fel. – Az ott Morgan tábornok, és neki egyszerűen néha tombolnia kell. És amikor Morgan tábornok a fejébe veszi a tombolást, nincs az a jenki, fehér vagy fekete, aki megváltoztathatná a szándékát. – Kényelmesebben hátradőlt a székében, kiegyenesített néhány hajlékony tölgyfavesszőt, és új kosárba kezdett. – Igen – folytatta, mintha magában beszélne, de elég hangosan, hogy Dick is hallja –, amikor Morgan tábornok úgy dönt, hogy tombol – hát, akkor tombolni fog. Ennyi az egész. Mert ki állítaná meg?
– Legközelebb – jegyezte meg Dick személytelen hangon, de elég hangosan, hogy átjusson az úton –, legközelebb, amikor elkapom azt a banka kakast az udvaromban, fogok egy hátultöltős puskát, és több ólmot eresztek a bőrébe, mint amennyit egy hatöszvéres fogattal el tudnál húzni.
– És az első jenki – folytatta Leon ugyanolyan elvont, társalgási hangon –, fekete vagy fehér, aki egyetlen tollszálát is meggörbíti annak a kakasnak, azt Leon Crips tiszteletbeli közlegény, Duke hadosztálya, Morgan parancsnoksága, A. K. H., agyon fogja ütni. A háborúban sok jenkit öltem meg csak úgy, semmiért. És egy jenki se merjen bántani engem vagy az enyéimet.
Dick nem szólt semmit. Nem volt gyáva. Nem félt Leontól. Azoktól a vörösen izzó minie-golyóktól sem félt. És ahogy akkor úgy érezte, hogy egy minie-golyó képes elpusztítani egy rakomány Sam bácsi-féle puskaport, hacsak nem bújik el az árokban, most úgy érezte, hogy ha a peckes kis harci kakas egyetlen tollához is hozzáér, Sam bácsi elveszít egy értékes, havi kilenc dolláros nyugdíjast.
A piperkőc Morgan tábornok továbbra is garázdálkodott Dick baromfiudvarában. Az egyetlen kendermagos kakas minden alkalommal kotkodácsolt, amikor a játék az út túloldalán megkezdődött, és nem telt sok idő, mire néhány szeszélyes tyúk, elkápráztatva Morgan tábornok gyönyörű tollazatától és hatalmas modorától, elkezdte követni őt az út túloldalára, Leon udvarába.
– A kutyafáját! – kiáltott fel Leon. – Az asszonynép mindig is bolondult az igazi Morgan tábornokért, és most, nézd csak! – De amikor a vendég tyúkok Leon tyúkóljában kezdtek tojni, visszavitte a tojásokat Dicknek.
– Nagyon köszönöm – mondta Dick. – Ezek a legelvetemültebb tyúkok, amiket valaha láttam. Sehol sem akarnak nyugton maradni. Talán jobb lenne, ha bezárnám őket.
– Semmi értelme – jelentette ki Leon. – Azok a tyúkok Morgan tábornokra vannak rákattanva, és ha egy tyúknak az a gazember jár a fejében, akkor semmilyen ketrec nem tudja visszatartani. – És ezzel a tavaszi hadjárat végérvényesen lezárult.
A nyár eseménytelenül telt. A kosárfonásról és filé-aprításról szóló kisebb csetepatét leszámítva alig dördült el lövés. Őszre a két szembenálló hadsereg már „üdvözölte” egymást, és „beszélgetett az időjárásról meg a napszakról”. Morgan tábornok folytatta a rajtaütéseket az út túloldalán, de Dick ezt a harci kakas megmagyarázhatatlan sajátosságainak egyikeként fogadta el. És mivel bizonyos mértékben gyakorlatias gondolkodású volt, belátta saját kakasának további haszontalanságát, levágta azt, és meghívta Leont a lakomára.
Dick és Leon tökéletes harmóniában ették a kakast gombóccal és a hamuban sült édesburgonyát. A múltat elfelejtették. Beszélgettek a régi időkről és a modern időkről; a jó időkről és a nehéz időkről. Mióta az öreg ezredes meghalt és Bob úrfi a városba ment, úgy döntöttek, hatalmas változások történtek Criplawnban. Szegény fehér söpredék[11] és nagyképű niggerek dolgoztak most a birtokon, és krumpli nőtt ott, ahol az öreg tekintetes asszony korábban két niggert is foglalkoztatott a virágok ültetésével és metszésével.
– De Bob úrfi – jelentette ki Dick –, még mindig tősgyökeres falusi fiú.
– Tiszta falusi fiú – értett egyet Leon. – Az a városi élet amúgy is Lyd kisasszony ötlete volt. Ő városi lány, és szereti a várost. De azt beszélik, hogy Bob úrfi nagyon jól boldogul a városban, még ha csak egy falusi fiú is. Azt beszélik, amikor elkezdi mondani az ügyeit, a többi ügyvéd fogja a kalapját, és elhúz az úton. Tiszta apja.
– De még mennyire – értett egyet Dick; és megpiszkálta a tüzet, kikotort egy krumplit a hamuból, és ujjaival meghámozta. – Inkább ülne itt, és enné ezt a krumplit, mint hogy leüljön az ország összes díszes étkéhez. – Ráfújt a hámozott felületre, hogy lehűtse, és belekóstolt. – Na, vegyük azt az én süldőmet – folytatta. – Bob úrfi adta nekem azt az süldőt.
– Azt hallottam, hogy loptad – vetette fel Leon, minden ellenséges érzés nélkül.
– Dehogy – állította Dick –, ő adta nekem, és azt mondta, neveljem fel és vágjam le ezen a télen. Aztán ha jól bepácoltam, kér egy sonkát. Bob úrfi egy nagyképű niggertől szerezte lejjebb az úton, aki két dollárral tartozott neki, és mit kezdene Bob úrfi egy malaccal a városban? Hogy vinné be a városba? Ki hallott már olyat, hogy egy disznó autóban utazik?
Leon elismerte, hogy az ötlet abszurd lenne, és a süldő további megvitatása arra késztette a két öreg négert, hogy meglátogassák az ólat.
– Nem egy nagy látványosság – mentegetőzött Dick. – Azt hiszem, van benne egy kis Poland China,[12] talán, és egy kicsit Duroc[13] is. És nyurga, mint egy vaddisznó. Igen, azt hiszem, eléggé keverék. – Elővett egy cső kukoricát a tornácon lévő zsákból, és néhány szemet a karámba dobott. – Csü-csü, Őrmester – hívta –, rágd ezt a kukoricát, és meglátjuk, ragad-e a bordáidra.
Dick csirkéi – abban a pillanatban Morgan tábornok vezetésével – meglátták a kukoricát, és éhesen sereglettek a lába elé, felkapkodva a karámon kívülre esett szemeket.
– Húzzatok az útból – parancsolta, és a csirkék szétrebbentek. De Morgan tábornok nem az a kakas volt, aki egy jenki parancsára elmenekül. Manőverezett, majd felrepült a karám tetejére, kukorékolt egyet, majd lerepült a karámba, és felszedegette az Őrmesternek szánt szemeket.
Ez volt Morgan tábornok utolsó élelemszerző portyája. Amint Őrmester meglátta, kitátott szájjal rárontott. Hatalmas állkapcsa gonoszul csattant, és Morgan tábornok feje és nyaka összeroppant.
Mindkét férfi látta, mi történt, de Dick „Te, Őrmester!” kiáltása már túl későn jött. A kakas halott volt.
Leon nem szólt semmit. Ha egy katona harc közben esik el, akkor elesett, és erről nincs mit mondani.
Dick kimentette a tetemet, és felajánlotta Leonnak. – Nincs semmi baja – magyarázta. – Kopaszd meg, főzd meg, és jóízűen megeheted.
Leon szomorúan megrázta a fejét. – Nem – mondta –, edd meg te, Dick. Nincs kedvem megenni, még ha csak egy kakas is.
Dick bőségesen mentegetőzött Őrmester viselkedése miatt, de Leon szíve szomorú volt. Nem sokkal a tragédia után visszavonult az út túloldalán lévő saját kunyhójába, az elesett tábornok testét az ellenség táborában hagyva.
Az az éjszaka csípős és tiszta volt, és erős dér szállt le. Másnap reggel Őrmester hiányzott a karámjából. Egy véres tócsa volt a vályú mellett, és egy vércsík vezetett egyenesen át az úton Leon kunyhójához. Dick követte a nyomot Leon háza körül egy nagy vasüstig az udvaron. Parázsló fadarabok voltak az üst alatt, és a föld körülötte bőségesen tele volt szórva disznószőrrel. Egy dézsa véres volt, és nyomok vezettek a folyóhoz vezető ösvényhez és onnan vissza, jelezve, hová dobták a disznó hulladékrészeit. Egy rögtönzött asztal is viselte annak nyomait, hogy az éjszaka folyamán talán darabolódeszkaként szolgált. Egy darab lánc volt átfűzve a füstölő ajtajának és ajtókeretének fúrólyukain, és egy nehéz lakat rögzítette a végeket. Dick figyelmesen benézett a füstölő sötét belsejébe az egyik lyukon, és egy halom friss húst látott, vastagon besózva.
– Hát, az anyját! – kiáltott fel. – Fogadok, hogy az a vén gazember ellopta a disznómat. – A kunyhó felé fordult, és egyszer kiáltott Leonnak. Amikor nem jött válasz a kunyhóból, Dick meggyőződött. – Igen, uram – mondta magában. – Egész éjjel fent volt, azt a disznót vágta, és most pótolja az alvást. – Dick átbaktatott az úton a saját kunyhójához. – Még mindig alszik – ismételte. – Éjjel fent volt, az öreg Őrmestert vágta, és még mindig alszik.
Miután ez a pont tisztázódott Dick fejében, a következő kérdés az volt, hogy mit tegyen. Persze, elmondja Bob úrfinak, amikor legközelebb a birtokra jön. De ez túl távolinak tűnt egy ilyen azonnali sérelemhez. Végül egy ötlete támadt. – Ő egy gazember, pontosan az. És a törvény nem tűri a gazember niggereket. A nyakára küldöm a Törvényt.
Egy órával később Dick megjelent West Feliciana seriffje előtt.
– Will úr – kérdezte –, törvénybe ütközik egy süldőt lopni?
– Igen – felelte a seriff. – Kinek a disznaját loptad el?
– Nem én voltam, Will úr – jelentette ki Dick. – Az a gazember Leon volt.
– Honnan tudod, hogy Leon disznót lopott? – akarta tudni a seriff.
– Hát, nem tudom pontosan – ismerte be Dick –, de erősen gyanakszom. – És elmesélt mindent, amit az esetről tudott.
– Mondd el Thayer bírónak pontosan azt, amit nekem mondtál – utasította a seriff –, és adni fog neked egy papírt, amit elhozol nekem.
Aznap este a seriff felhívta Robert Crips ügyvédet New Orleansban telefonon.
– Itt van az egyik niggered egy elfogatóparanccsal disznólopásért, Bob – mondta a seriff. – Négy óra óta utánad kiabál.
Néhány általános kérdés után Crips azt mondta: – Hát, engedd ki, és aláírom az óvadékát, ha arra járok. Egy-két hét múlva, azt hiszem.
– De Bob – tiltakozott a seriff –, a disznólopás súlyos bűncselekmény, tudod, és az óvadékát háromezer dollárban állapították meg.
Az ügyvéd témát váltott; a város jólétéről, a járás politikai helyzetéről érdeklődött, és végül a seriff feleségének és négy gyermekének egészségéről, mindegyiket név szerint megemlítve. A seriff beleegyezett, hogy kiengedi Leont, és megvárja az óvadék aláírását.
De az óvadékot soha nem írták alá. St. Francisville felé menet az ügyvéd megállt Criplawnban. Dick látta meg először, és elmesélte a történetet. Elment Leonhoz.
Az öreg néger a kunyhójában ült, szorgalmasan fonta egy szék ülőkéjét.
– Ide figyelj, öregem – kérdezte az ügyvéd –, mióta kell disznókat lopnod a megélhetéshez?
– Ne gyere nekem a disznólopással – vágott vissza Leon tettetett durvasággal, és szándékosan visszatért a fonáshoz.
Crips nem szólt semmit; ehelyett kinyitotta a hátsó ajtót, kinézett az udvarra, majd újra Leonra förmedt.
– Mi az ott abban az üstben, ami forr és bűzlik, hogy az egész világot betölti? – tudakolta.
– Zsírt olvasztok – felelte Leon ártatlanul. – Nincs sok szükségem zsírra, de gondoltam, Lyd kisasszony és maga talán kérnek a töpörtyűből, ha a szakácsnőjük tud töpörtyűs pogácsát sütni. Le akartam küldeni, mihelyt erre jár.
– És a füst, ami a füstölődből jön? – erősködött Crips. – Gondolom, valami tavalyi hús, amit úgy döntöttél, újra megfüstölsz?
Leon letette a munkáját és elvigyorodott. – Á, na de Bob úrfi – mondta –, mit jelent az, ha füst jön elő az öreg Leon füstölőjének résein? – Összedörzsölte a kezeit és kuncogott. – Maga is tudja, mit jelent, olyan jól, mint én. És azt is tudja, ki fogja megenni azokat a sonkákat. Miért, Bob úrfi, már egy hete égetek hikorifa darabokat azok alatt a sonkák alatt. Még egy hónap, és azok a sonkák olyan édesek lesznek, hogy maga és Lyd kisasszony csak leülnek és visszasírják a régi időket. Hogy mi van a füstölőben? Maga is tudja, mi van abban a füstölőben, olyan jól, mint én.
Bob önkéntelenül megnedvesítette száját a nyelvével. – De ezt nem kellett volna tenned, Leon – mondta komolyan. – Megadok nektek, niggereknek, mindent, amire szükségetek van, sőt, még többet is. És te itt elloptad Dick disznóját, és Dick rád hívta a törvényt.
– És maga – vigyorgott Leon – le fogja venni rólam a törvényt. Mert maga is tudja, és én is tudom, hogy nem loptam el Dick disznaját. Én csak elvettem azt a disznót. Pont úgy, mint amikor én és az Ezredes úr a háborúban harcoltunk: ha elvettem egy süldőt vagy egy csirkét vagy valamit, az nem lopás volt. Az csak sima elvétel volt.
– Á, a pokolba is – vágott közbe Crips. – Újra végig kell harcolnom veled a polgárháborút? Minden alkalommal ezt a dumát kezded…
– Látta azt az írást, amit az öreg Ezredes úr adott nekem, ugye?
Látta, sokszor. De Leon elővette az óra védett zugából, és Bob újra elolvasta. Kétségtelenül őszinteség rejlett a díszes, méltóságteljes elismerés mögött, amely a hűséges szolgálatot méltatta. De ugyanilyen kétségtelenül Leon disznót lopott, és ezt az állami törvénykönyv súlyos bűncselekménynek minősíti.
– Vedd a kalapod és hozd magaddal azt a papírt – parancsolta Bob úrfi. – „Megpróbálom meghatni a bírót, hogy felfüggesztett büntetéssel engedjen el.”
– Mivel?
– Felfüggesztettel – elintézem, hogy ezúttal ne kelljen börtönbe menned. Elintézem, hogy feltételesen szabadlábra helyezzenek.
– Én már feltételesen szabadlábon vagyok – jelentette ki Leon büszkén. – Én meg az öreg Ezredes úr. Minket feltételesen szabadlábra helyeztek, amikor végeztünk a jenkik elverésével.
De a bíró nem volt kegyes hangulatban. Nem érzett semmi szimpátiát a disznótolvaj iránt.
– Ez egy kivételes eset, bíró úr – próbálkozott az ügyvéd.
– Mindegyik az – felelte a bíró.
– Látja, Leon és Dick ellenségek – mesélje el a bírónak, hogy is volt, Leon. – Leon pedig hozzákezdett a történelem első lovas ágyútámadásának történetéhez, és kihagyva minden kellemetlen részletet, mint például a facsemeték kivágását és a disznóvágást, percre pontosan elmesélte az eseményeket.
– De ennek mi köze a disznólopáshoz? – kérdezte a bíró.
– Nem disznólopás volt, Bíró Tábornok úr – jelentette ki Leon, bedobva a katonai címet, mintegy súlyt adva szavainak. – Látja, én és Dick azon a napon fegyverszünetet tartottunk, és Morgan tábornok élelmet szerzett a disznóólban. És annak a jenki niggernek a disznaja, akit Őrmesternek hívnak, felpattant és megölte.
– Egy fegyverszünet alatt, bíró úr – magyarázta az ügyvéd. – Tipikus taktikája az átkozott jenkiknek. Hiszen az öreg Ben Butler[14] maga is…
– Várjunk egy percet – szakította félbe a bíró. – Hagyjuk a hülyeséget, és nézzük meg, mit is akarunk valójában. Ezt az embert egy szabályosan letett eskü alatt tett vallomás alapján disznólopás súlyos bűncselekményével vádolják, és én a kerületi bíróság bírája vagyok. Ha a nagy esküdtszék vádat emel ellene – amit a bizonyítékok alapján kétségtelenül megtesz –, az ügy a rendes ülésszakon elém kerül. Akkor – arca felderült – mivel én adtam ki az eredeti elfogatóparancsot, kizárom magam az ügyből, és páholyból fogom végighallgatni a tárgyalást. Hát nem lesz mulatságos?
– Belőlem hiányzik ez a fajta humorérzék – mondta az ügyvéd. – Soha nem éreztem magam vicces kedvemben egy esküdtszék előtt egy súlyos bűncselekmény ügyében.
– De ez egy tökéletes eset – erősködött a bíró. – Apád halála óta nem volt igazán polgárháborús tárgyalás a bíróság előtt, Bob. Láttam olyan esetet, amikor az öreg ezredes sokkal gyengébb érvekkel állt a bíróság elé, és nemcsak, hogy elérte a bűnös ügyfél felmentését, a bíróságot arra késztette, hogy elítélje Louisiana államot azért, mert egyáltalán vádat emelt. Csak el kell mesélned ezt a történetet a West Feliciana-i esküdtszéknek, párszor bemutatni nekik a Rebel Yell-t,[15] és máris felakasztják az első embert, akit kék overallban[16] találnak! – A bíró lelkesedése nőtt, ahogy bírói méltósága halványult.
– Nem tudom – válaszolta Bob. A zsűrik trükkösek – még ha sikerülne is eléjük vinni az ügyet. És mindig felmerül a kérdés, hogy bizonyos tények elfogadhatók-e bizonyítékként. A szabályok sokkal szigorúbbak most, mint amikor az ezredes praktizált. – Kinyitotta Leon jó hírnevéről szóló ajánlólevelet. Ez a jellemrajz remek dolog – folytatta –, de nem bizonyíték. És ha a lényegre térünk, ez az egyetlen kézzelfogható dolog, amivel bizonyíthatnám, hogy Leon nem disznótolvaj.
– Hadd lássam – mondta a bíró. És amíg ő a dokumentumot tanulmányozta, az ügyvéd szomorúan beszélt tovább.
– Ha láthattam volna Dicket, mielőtt felesküdött arra a parancsra – mondta –, ez a buta helyzet nem alakult volna ki. – Aztán mintha az ötlet épp akkor jutott volna eszébe, megkérdezte: – Mondja, bíró úr, nem gondolja, hogy ön, mint nyomozóbíró, figyelembe vehetne néhány, a tárgyhoz nem tartozó körülményt, és elutasíthatná ezt az elfogatóparancsot?
– Attól tartok, nem – mondta a bíró. – Én a törvény bírósága vagyok, nem egy rendkívüli bírói testület. A kötelességeimet a törvénykönyv határozza meg.
Bob, arcán a kudarccal, szomorúan nézett Leonra. De Leon magabiztosan visszavigyorgott. – Magyarázza el neki az ügyet, Bob úrfi – suttogta szeretetteljes büszkeséggel. – Hadd hallja az öreg Leon, ahogy elmondja az ügyét a bírónak.
A bíró meghallotta, és az ügyvéddel bizalmasan összekacsintottak. Bob rájött, hogy ideje tennie valamit, de nem tudta pontosan, mit. Felállt, és hosszú, megfontolt lépéseket kezdett tenni, mintha a bíróságot akarná lenyűgözni az érv fontosságával, amit előadni készült.
– Bíró úr – mondta –, hm. – Megállt, és tett még néhány lépést. – Ha figyelmesen megvizsgálja azt a dokumentumot, észre fogja venni, hogy a vádlott tiszteletbeli közlegény az Amerikai Konföderációs Államok Hadseregében.
– A bíróság épp most vette ezt észre– szakította félbe a bíró.
– És továbbá – folytatta az ügyvéd tettetett drámaisággal –, látni fogja, hogy a Konföderáció polgára, és ezért nem az Amerikai Egyesült Államok polgára.
– A helyzet egyértelműnek tűnik – ismerte el a bíróság bölcsen –, de nem látom, hogy ennek mi a pokol köze van ahhoz, hogy elutasítsam az elfogatóparancsot. A disznó még mindig a füstölőjében van, nem igaz?
– Á – mondta Bob, felderülve. – Ez a lényeg! A disznó nincs a füstölőjében. Nincs is disznó. Amit ön disznónak néz, az nem más, mint a Konföderációs Hadsereg élelmiszerkészlete!
– Ez az – szólt közbe Leon. – Élelem a tiszteknek. Még sose láttam olyan tisztet, aki ne szerette volna a hikorifán füstölt sonkát.
– Elfogadva – mondta a bíró szomorúan. – Hikorifán füstölt sonkák. De kétségtelenül Dicktől lopták, és Dick az Egyesült Államok polgára, és jogosult e bíróság védelmére. Attól tartok, Bob…
– De – folytatta Bob –, ez az élelmiszer-készlet egy idegen hadsereg által egy amerikai állampolgár békés birtokán végrehajtott gonosz rablás során került felhalmozásra, ezért nem minősül sem az egyes állampolgárok elleni bűncselekménynek, sem pedig Louisiana állam békéje és méltósága elleni bűncselekménynek.…
– Hát akkor mi a pokol az? – követelte a bíró.
– Ez egy háborús cselekmény az egész Amerikai Egyesült Államok ellen – éljen soká! –, és én azt állítom, hogy egy állami bíróságnak nincs joghatósága egy idegen ellenség felett, aki háborút folytat az egész nemzet ellen.
A bíró elmosolyodott. – Bob – kérdezte –, azok a sonkák karácsonyra megérnek? Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára hikorifán füstölt sonkát.
– Várjon egy percet – mondta az ügyvéd. – Azok a sonkák a Konföderáció tisztjeinek a tulajdonát képezik, nem igaz, Leon? Nos, állj fel, és esküdtess fel a hadsereged tisztjévé.
Leon felállt és felemelte a kezét. – Esküszöl…
– Várjon egy percet – szakította félbe a bíró –, én is benne vagyok. Egy disznónak két hátsó combja van, tudja.
Mire Leon: – Főparancsnok Bob úr és Hadosztályparancsnok Thayer bíró úr, megfogadják, hogy mindhalálig harcolni fognak a jenkik ellen?
Megfogadták.
– Most pedig, Leon – intette Bob. – Ez egy titkos eskü és senki sem tudhat róla. Ha kiderülne, mindannyiunkat felakasztanának.
– Én egy szót sem szólok – fogadkozott Leon. – Ismerem azokat a ravasz jenkiket. Minden alkalmat megragadnának, hogy felakasszanak.
– És Bob – mondta a bíróság, visszatérve üzleties hangneméhez –, jobb, ha adsz Dicknek egy másik disznót, hogy csendben maradjon.
– Dicket csendben tudom tartani, rendben – jelentette ki Bob –, de a bírói lelkiismereted iránti tiszteletből adok neki egy disznót.
A bíró előkapta az elfogatóparancsot és ráfirkantott valamit az elejére. Majd éneklő, rutinszerű beszédmódra váltva kihirdette a határozatot: – Az elfogatóparancs ezennel visszavonattatik, a fogoly szabadon engedtetik, és a banda játsszon Dixie-t.
– Köszönöm, bíró úr – vigyorgott Leon. – Kicsit megijedtem, amikor azt mondta, hogy az esküdtszék fog dönteni az ügyben, mert a disznónak csak két hátsó combja van, tudja. De amikor Bob úr felállt és elmondta az érveit! – Leon megrázta a fejét, mintha képtelen lenne kifejezni büszkeségét és csodálatát. – Bíró úr, ugye milyen okosan érvelt a fiatalúr? Nagyon okosan! Fogadok, ha az öreg Ezredes úr hallotta volna a fiatalurat beszélni, nagyon büszke lenne rá!
Jegyzetek
- ↑ Eredetiben Brevet Az USA reguláris hadseregében, különösen a polgárháború idején, ez rang egy ideiglenes, tiszteletbeli előléptetés volt, amelyet egy tisztnek érdemes szolgálatáért vagy harci bátorságáért adományoztak. (Például: Egy kapitány megkaphatta a „Brevet“ őrnagy rangot, melynek következtében őrnagynak szólították, és bizonyos helyzetekben viselhette az őrnagyi jelvényeket. Azonban továbbra is kapitányként fizették, és a hadsereg hierarchiájában továbbra is kapitányi rangot viselt.) Bővebben angolul
- ↑ A két Crips, Leon és Dick, nem voltak rokonai sem egymásnak, sem korábbi tulajdonosuknak, Robert Crips ezredesnek. Az amerikai jogrendszerben a rabszolgák tárgyi vagyontárgyaknak minősültek, és semmilyen joguk nem volt a vezetéknévhez. A polgárháború vége, az emancipációs nyilatkozat (bővebben angolul) és a 13. alkotmánymódosítás (bővebben angolul) ratifikálása azt jelentette, hogy a korábbi rabszolgák jogilag személyekké váltak. Ahhoz, hogy a társadalomban érvényesülhessenek – hogy törvényesen házasodhassanak, tulajdonhoz juthassanak, munkaszerződést köthessenek, vagy – mint Dick Crips – katonai nyugdíjat kaphassanak – teljes jogi névre volt szükségük, beleértve a vezetéknevet is. Nem volt törvény, amely előírta volna, hogyan kell nevet választaniuk. Maguk dönthettek, és több általános minta alakult ki: 1. A rabszolgatartó vezetéknevének átvétele. Ez volt a leggyakoribb gyakorlat, és így történt Leon és Dick Crips esetében is a történetben. Ők a Crips család tulajdonában voltak, ezért a szabadságuk megszerzése után a „Crips” vezetéknevet vették fel. 2. Egy ős nevét választani. Sokan választották apjuk, nagyapjuk vagy más ősük (vezeték)nevét, hogy visszaszerezzék a rabszolgaság által eltörölni megpróbált kötődést. 3. Hősök nevét felvenni: történelmi személyiségek tiszteletére vagy új státuszuk szimbolizálására. (Népszerűek voltak olyan vezetéknevek, mint Lincoln, Washington, Jefferson vagy akár Freeman) 4.A foglalkozásra alapuló névválasztás: Az európai névadási hagyományokhoz hasonlóan néhányan ilyen vezetékneveket vettek fel, például Smith (kovács), Cooper (bognár) vagy Cook (szakács).
- ↑ a louisianai kreol konyha jellegzetes, rákból, csirkéből, zöldségből többféleképpen elkészíthető sűrű, csípős rizses levese
- ↑ John Hunt Morgan (1825 –1864) a Konfederáció dandártábornoka. Bővebben angolul Legnagyobb harci sikereit 1863-ban aratta Tennessee-ben, Kentucky-ban, Indiana-ban, Ohio-ban és Virginia-ban. Bővebben angolul
- ↑ Basil Wilson Duke (1838 – 1916) a Konfederáció dandártábornoka, Morgan tábornok sógora. Bővebben angolul
- ↑ A Délvidéken csak a délvidéki fehérbőrűeket nevezték fehérnek. Az északi államokból származókat bőrszínre való tekintet nélkül jenkiknek nevezték.
- ↑ Eredetiben minnie balls: A Minié-golyó egy homorú alapú kúpos formájú lövedék, amelyet Claude-Étienne Minié tervezett elöltöltős puskákhoz 1846-ban. Az amerikai polgárháborúban leggyakrabban használt fegyverek mind Minié-golyót használtak. Az általa okozott sebek eltértek régebbi puskák kerek golyói által okozott sebektől. A kerek golyók általában a testben maradtak, és a megfeszült izmok, inak, valamint a csontok eltéríthették az egyenes pályáról. A Minié-golyó nagyobb csőtorkolati sebességgel indult, egyenes pályát követett, és általában áthatolt a sérült részen; nagy roncsolást okozva a kimeneti nyílás körül. Ha egy Minié-golyó csontot talált, általában széttörte azt. A csontok károsodása és az ebből eredő összetett törések általában olyan súlyosak voltak, hogy amputációra volt szükség. Bővebben angolul
- ↑ A.K.H = Amerikai Konföderációs Hadsereg. Bövebben angolul
- ↑ Eredetiben in nickels and dimes
- ↑ Eredetiben banty a „bantam” rövidítése. A standard fajták kicsinyített változata. Általában sokkal agresszívebb, mint a standard.
- ↑ Eredetiben white trash: a szegénységben élő, alacsony iskolázottságú fehér embereket nevezték így az afroamerikaiak a 19. században. Bővebben angolul
- ↑ Egy házi sertésfajta, amelyet először 1816-ban tenyésztettek ki az Egyesült Államok Ohio államában, a Miami-völgyben, és amely számos fajtából származik, többek között a berkshire-i és a hampshire-i fajtából. Ez a legrégebbi amerikai sertésfajta. Bővebben angolul
- ↑ Egy házi sertésfajta, amely az 1800 körül New Englandben kialakult több vörös sertésfajta egyike, Afrikából származik. Az egyik elmélet szerint a sertéseket a rabszolga-kereskedelem idején Afrikából, a Guinea partvidékéről importálták. Egy másik elmélet szerint a vörös szín a brit Berkshire sertésből származik, amely fajta ma fekete, de akkoriban rozsdabarna volt. Bővebben angolul
- ↑ Benjamin Franklin Butler (1818–1893) amerikai tábornok volt az Unió hadseregében, politikus, ügyvéd és üzletember Massachusetts államból. Butler vezette az első uniós expedíciót a Mississippi-öböl partjainál 1861 decemberében, majd 1862 májusában parancsnokként vezette azt a haderőt, amely elfoglalta New Orleanst. Bővebben angolul
- ↑ A lázadó kiáltás egy csatakiáltás volt, amelyet a konföderációs katonák használtak az amerikai polgárháború alatt. A konföderációs katonák támadáskor használták ezt a kiáltást, hogy megfélemlítsék az ellenséget és növeljék saját harci kedvüket. Bővebben angolul
- ↑ Az északi hadsereg katonái viseltek kék színű egyenruhát.