Épülő ház
| Épülő ház szerző: Somlyó Zoltán |
Kaviccsal rakott targoncák kúsznak a
fameredélyeken fölfelé.
Fönn a tetőn már májusi bokrétát
lenget a koratavaszi szél.
A három emelet váza, mint egy mammut
lerágott húsú bordázata...
Az! az lesz e ház is, ha az építkezés
sebeiből fölépül:
Mammut, óriási, harapós állat,
amelynek gyilkos fogsora,
- a késélű lépcsők - véresre morzsolja
és telhetetlen bendőjébe:
a sötét, pállott zugokba lökdösi
áldozatát, a bús mai embert...
Pallérok, görnyedt kőművesek, homokhordók,
elszánt légtornászai a kurta falatnak,
meztelen mellel, válluk bronza feszülve,
némák, mint a halottak, gép valamennyi csupán...
Ám most a Sacré Ceur tornyában,
a Ménesi-úton a tizenkettőt veri az óra...
...Dél van...
Megállnak a gépek. Egy tapodtat sem tovább!
És a fameredélyeken lefelé megindul a pallérok,
görnyedt kőművesek, homokhordóleányok
hosszú rabszolgasora... Bús bábeli emlék...
És az a fickó, aki még az imént
fent lengett az emelet bádogereszén,
mint a széltépte rongy:
most már alulról, szájtátva, élve, lihegve
lesi egy gömbölyű munkásleánynak
feltűrt és lépteitől libegő szoknyája alól
ki-kivillogó térdét...
Kemény fehér fogsora szétnyíl... de beléharapna!...
Lassan előveszi kését, kinyitja,
s az élesre fent, hosszú pengét mohón belevágja
egy nagy darab barna kenyérbe...
Szája csámcsogva falja a barna kenyeret,
szeme meg a gömbölyű, krémszínű térdet...