„Fürdői emlék”
szerző: Kosztolányi Dezső
Vedd, olvasó, tőlem ezt a szerény pár sort, mielőtt elhatározod magad, hogy a nyaralásra szánt pénzed a németnek adod-e vagy a taliánnak. A balneológusok komolyan és tudományosan meghányták-vetették, micsoda a híja a magyar fürdőknek. Itt minden tudományos igény nélkül óhajtok erről beszélni, átnyújtani neked egy "fürdői emlék"-et, hasonlót ahhoz, mely a családi pohárszékek polcán a tálak és a palackok mellett porosodik. Kevés tárgyban van ennyi lehangoló mélabú. Lesír róla, hogy több száz koronába került. Minden betűje átlag száz korona. El kell dugnod az emléket, nehogy állandóan eszedbe hozza az igazi emlékedet, mely még aludni se hagyna. Emlékszel arra a pár szelet szalámira, amit arannyal fizettél. Emlékszel az ágyadra, a sublótfiókra. Emlékszel, szegény polgár, hogy alakítottad meg néhány társaddal együtt a lenézettek és kisemmizettek csoportját, akik a padon barna pakolópapíroson ebédeltek, akik nem mentek hangversenyekre, akik nem tomboláztatok, akik mindig vigyáztatok, akik mindig pórul jártatok, akik mindent olcsóbban akartatok venni a faluban, és mindent drágábban vettetek, akik a pincért kiszolgáltátok, hogy hálából ő is kiszolgáljon majd titeket, s akik végül bocsánatot kértetek, hogy otthagytátok a pénzeteket. Nálunk még mindig ez van rendjén. Egyelőre a középosztály kénytelen idegen világfürdőkre menekülni. Mert még az olasz se ily kegyetlen hozzá, még a mohó és mindenre elszánt briganti se, aki elrabolja a pénzét, de cserébe legalább azt érezteti a megrabolttal, hogy úr. Itthon ez a vigasztalása se marad. Még csak el se veszik a pénzét, csak kicsurgatják az ujjai közül, s üzleti szellem híján senki se látja hasznát, se a megrabolt, se a rabló.
Ennek ellenére azon gondolkozom, hogy mégis itthon nyaralok. Mindnyájan szeretjük a magyar fürdőket, reménytelenül. El bennük valami rozoga romantika, valami kedves ábránd, valami, ami a mienk. Lehet, hogy a régi-régi emlékeinkkel fognak meg. Van-e ríkatóbb és fájóbb, mint a gyógyszalon mellett délelőtt hallgatni egy leány ábrándozását a lehangolt zongorán? Ismered-e a földet? a sáros magyar föld tésztáját, mely a kánikula kemencéjében a kék és sárga mezei virágokkal, a rovarokkal és dongókkal együtt szikkadt cipóvá sül, s a szaga is oly tápláló, mint a kalács illata? Bolyongtál-e parasztszekéren, a pusztán porban, mely csupa vízió, és meghallgattad-e a kerekek lármáját, mely minden hangot hallucinációvá bűvöl? Éltél-e a balatoni jegenyék táján, szóltál-e a halászokkal, akik évezredes mesterségüket egykedvűen űzik, bukkantál-e a csárda udvarán hajókötelekre, bitang csónakokra? Láttad-e a tihanyi púpos parasztot, az eszelős cicerónét, aki kürttel riogatja az ekhót, és elfeledett költők hexametereit kiáltja a visszhangnak? Nézted-e a tátrai levegőt, mely kék, mint a tó? Az erdélyi bércek ködsávolyát meg tudod-e különböztetni a szivarfüsttől? Bámultál-e esős délutánt, az alföldi erdőben homályos permeteget, s aztán világoszöld derengést, melynek néma statisztái a fűben kúszó csigák száza és ezre? Belehelted-e fürdőink különös aromáját, a nedves női haj páráját, az úszósapkák kaucsukszagát, a kis bódék, az iszapos tócsák, a gyógyforrások, a nyári konyhák egymással feleselő és perlekedő illathangversenyét? Észrevetted-e a színeket, melyek csak itt teremnek? A villák rippl-rónais idilljét, a tisztáson átballagó lány szinyei-mersés pipiszkendőjét, a mednyánszkys alkonyokat? Szivaroztál-e a tó partján egyedül, mikor a békák dalárdája tanulta az éjjeli zenét? Jártál-e este a fák között, szemedbe villant-e az üvegburás gyertya lángja, mely a terasz magányában úgy virraszt, mint egy lélek, hallottad-e felsercenni a göröggyufát, melyet fiatal fiúk és lányok gyújtogatnak, s rózsaszín és zöld lángjuk úgy világítja meg az erdőt, hogy nyomban színpadi díszletté alakul?
Erre az ezer kérdésre én szeretnék válaszolni. Nosztalgiát, végtelen nosztalgiát érzek e sok-sok dolog után, honvágyat érzek a saját hazám után. Nem amikor külföldön vagyok, de most, amikor itthon vagyok. Ideláncolva egy szobához, egy íróasztalhoz, egy tollhoz. Akkor fáj, hogy nem látom mindig és minden ízében oly teljesen, mint ahogy a fogalmában és a nevében benne van minden táj és minden ember, minden szín és minden lélek. Szoktatni kellene hozzá a szemem, hogy azonosítani tudjam magam vele. Emlékezem, négy-öt éves koromban órákig ültem a tükör előtt, s nem tudtam betelni a szenzációval, hogy az, akit látok, én vagyok. Nem volt igazuk a nagyoknak, hogy elkergettek a tükörtől. Mert ekkor ismerkedtem önmagammal, akit négy-öt év alatt meg se ismerhettem. Oly önfeledten, izgatottan, hiúság és érdek nélkül történt ez az ismerkedés, hogy a részleteket évekig meg se figyelhettem, az elemzésre nem volt időm, és később, mikor valaki megmondta, milyen színű a hajam, milyen metszésű a szemem, váltig csodálkoztam rajta. Csak éreztem magam, de még nem láttam. Körülbelül így vagyunk az országunkkal. Nyáron lenne ráérő időnk, a pihenés pillanataiban, hogy pár hétig belémeredjünk és vele egynek tudjuk magunkat. Kétségbeejtő, hogy éppen erre az időre vagyunk száműzve tőle. Csak savanyú hétköznapokon, az irodákban, a kávéházakban lehet miénk, s alapjában mindörökre ismeretlen marad. Mert a tükör, amiben megláthatnánk az arcát, piszkos is, csempe is, drága is.