„Alázat”
szerző: Komjáthy Jenő
Csak ezt a szót ne halljam! Mert ha hallom,
Haragtól szinte reszketek.
Nem vagyok én alázatos, lemondó,
Szivem szilaj, szivem csapongó
És büszke, mint az Istenek.
Kislelküek silány erénye! Gyáva
A szív, mely éretted hevül.
Szivem fölzúdul és haragra lázad,
Ha hallom ezt a szót: alázat.
A költő másért lelkesül.
Hajolj meg – szólnak ők, a törpe lelkek, –
Egy felsőbb hatalom előtt!
Mily szolga-elv! Ne halljam ezt se többet!
Szivem az égiek előtt se görbed,
Atyáim és testvérim ők.
Mindenkoron szerény, alázatos volt
Az aljas és a korcsszivű;
Alázatbőrbe jár minden gyalázat,
Ez ékesít fel satnya vázat,
De büszke mind a jó, a hű,
De nem borulsz-e olykor térdre – kérdik –,
Ha hő fohászod égbe száll?
Nem! mert Hozzá leszek akkor hasonló,
Isten szivébe hull a köny, az omló,
Vigaszra szent részvéte vár.
Nem hullok porba, nem! mert nőni érzem
Magam csodásan akkoron;
Boldog vagyok, mert lelkem oda szállhat,
Szivembe nem lopódzik korcs alázat,
Emelkedem, midőn imádkozom.
Csak azt a szót ne halljam! Mert ha hallom,
Haragtól szinte reszketek,
Nem vagyok én alázatos, lemondó,
Szivem szilaj, szivem csapongó
És büszke, mint az Istenek.