Venus és Adonis

A Wikiforrásból
Venus és Adonis
szerző: William Shakespeare, fordító: Lőrinczy Zsigmond


Ő NAGYSÁGÁNAK
WRIOTHESLY HENRIK
southamptoni gróf és tichfieldi báró úrnak.

NAGYSÁGOS ÚR! nem tudom, nem sértem-e meg, hogy e faragatlan sorokat Lordságodnak ajánlom, vagy a világ nem itél-e meg, hogy ily erős támasztékot keresek ily csekély súlynak; de ha Nagysádnak csak valamennyire kedvét találhattam, megnyertem legfőbb jutalmamat, s igérem hogy minden üres órámat fel fogom használni, mig csak valami érdemesebb munkával nem tisztelhetem meg Nagyságodat. Ha pedig képzeletem ez első szülötte idétlennek bizonyúl: sajnálnom kell hogy oly nemes keresztapát híttam neki, s felhagynám ezt a kopár földet, félve, hogy mindig csak ily silány termést fogna adni. Most Nagyságod kegyes gondjára bizom; Nagyságodat pedig a boldogságnak ajánlom, ohajtva hogy legyen az mindig saját ohajtásainak s a világ reményteljes várakozásainak megfelelő.

Nagyságodnak
alázatos szolgája
Shakspere Vilmos.


1. Végső bucsút alig hogy vett vala
A síró regtől bíbor napgolyó,
Rózsás Adónis már kün nyargala:
Sovár vadász, szerelmet gúnyoló.
        Egyszerre Vénus ott áll kór szivével
        S szerelmet esdvén ostromolja hévvel:

2. „Oh háromszor szebb mint én! – kezdi kérni –
Dicső virág, páratlan gyönyörű,
Nymphákra árnyt vetsz, nincs ily báju férfi,
Rózsánál rózsább, hó galambszinű;
        Vitában önmagával terme téged
        Természet; s oda a világ, ha véged.

3. „Szállj le lovadról, csodalény! a kápa
Hadd tartsa féken a kevély fejet;
Oh esdve kérlek: jóságod dijába
Száz titkot, édest, közlök én veled;
        Nem sziszeg itt kígyó a fű alatt,
        Ülj ide, jöszte, csókba fojtalak;

4. „S nehéz elteltség még sem émelyit,
Sőt a bőség sóvárabbá teszen;
Sápadsz, kigyúlsz ott: tíz csók oly rövid
Mint egy, s oly hosszu mint húsz egy leszen;
        A nyári nap mint kurta óra száll
        Idő-csalás ilyen játékinál.”

5. Nedves kezét most gyorsan megragadja,
Élet s erőtelj mintaképe az.
„Oh balzsam! – igy szól s reszket indulatja –
Te földi ír, ki istent gyógyítasz!”
        Igy gerjedez, s erőt ád szenvedélye
        Hogy bátran ifját a ménről letépje.

6. A deli ménnek fékét tartja karján,
A szép fiút más karja öleli;
Duzzog s pirúl ez kedvetlen, mogorván,
Nincs vágya még, nem tud enyelgeni.
        Egyik piros-hév, mint izzó parázs;
        Szégyenpiros, de jéghideg a más.

7. A hímes fékszárt fürgén bütykös ágra
Csavarja most (mily gyors a szerelem!);
Áll már a mén; most a lovast sovárgja
Szintén lekötni nyügbe hirtelen:
        A gyepre dönti – bár ő tenné véle! –
        Lebirja, ámde nem birhatja kéjre.

8. Melléje tüstént maga is lehúll,
Könyök- s csipőre dűlnek mind a ketten;
Ez simogatja, az haragra gyúl;
De csókba fojtja gáncsait az isten;
        Csók közben kéjes-tördelten rebeg:
        „Lezárom ajkid, hogyha pörlenek!”

9. Szégyentül ég az; arcza szűz tüzét
Könyével oltja Vénus, majd meg újra
Sóhajt s aranyló fürtit szórja szét,
Szárazra arczát ekkép törli, fúja;
        Az arczátlannak mondja és perel,
        A többi szót ez csókkal fojtja el.

10. Mint bőjt után az éh-sovár kesely
Prédája húsát, tollát tépdeli,
Csattogva mindent nagy mohón lenyel
Míg préda elfogy vagy gyomor teli:
        Igy csókol arczot, állat, homlokot,
        S hol végezé, meg újra kezdi ott.

11. Az türni kényszerűl (engedni nem),
S fáradva fölliheg arczára vissza;
És Vénus édelg e lehelleten,
Mint égi nedvet, üde léget iszsza.
        Vón bár virágkert arcza, azt kivánja,
        S ily permeteső harmatozna rája.

12. Mint a hurokba bonyolúlt madár,
Ölén Adónis úgy van fogva épen;
Szégyen s viódás felbőszíti már,
S ez újabb bájt szül haragos szemében;
        Mint telt folyóba hogyha hull a zápor:
        Kitörni készti azt a parti gátbol.

13. Venus könyörg még, s oh mily szende-szépen,
Hisz szép fülekbe szánva a szavak;
Az még mogorva, boszuság szivében,
Szégyenpir arczán vagy sápadt harag;
        Pirúlva oly szép, halványan pedig
        Új inger és báj még szebbé teszik.

14. De igy vagy úgy: Venus egyként imádja,
S esküt teszen szép, halhatlan kezére,
Hogy gyönge kebliről el nem bocsátja
Míg nála könye enyhet s czélt nem ére,
        A rég ömlő köny, melytől arcza ázik,
        S nem váltja csók meg tenger-tartozásit.

15. E szóra állát az fölveti mostan,
Miként habokból kibukó buvár,
Ki embert látva elbú újra gyorsan:
Igy nyujtja azt, mit a nő vágyva vár;
        De a midőn már ajkát emelé,
        Szemet huny az s elfordul más felé.

16. Mint nyári vándor egy ital vizér’:
Egy csókjaért oly szomjat éreze.
Ott az üdűlés, melyet el nem ér,
Könyűkbe’ fürdik s mégis ég tüze.
        „Oh könyörűlj, te kő sziv! – sirni kezd –
        Csupán egy csókot! ne tagadd meg ezt!

17. „Mint én tehozzád, úgy esdett maga
Hozzám a harczok zordon istene,
Kinek hadakban nem tört meg nyaka
És győze mindütt hol megjelene;
        És mégis ő, lásd, foglyom lőn s rabom,
        S kértét neked kéretlen megadom.

18. „Oltárom ormán függött gerelye,
Győző sisakja s a tördelt paizs;
Kaczagva, lejtve édelgék vele,
Volt közbe tréfa, pajzán, dévaj is;
        Nem csügge dobján, vérszín zászlaján:
        Harcztér ölem lett, sátra nyoszolyám.

19. „Igy úrkodám hatalmas úr fölött,
Rózsás bilincsen tartva szolgaként,
Vas erején edzett vas megtörött,
S mégis türé mint rab a női kényt.
        Ne dicsekedj, hogy te azt leveréd,
        A ki leküzdé küzdés istenét.

20. „Szép ajkad oh hadd érjen az enyémhez!
Ez is piros, de hajh! szebb a tied;
Tied lesz a csók s ép úgy az enyém lesz.
Mit látsz a földön? Tartsd fölebb fejed;
        Tekints szemembe: arczod képe rajt’;
        Ha szembe szem, miért ne ajkon ajk?

21. „Csókolni szégyelsz? Húnyj szemet tehát,
S éjjé lesz a nap hol ketten vagyunk,
A szerelem vigan ül lakomát.
Csak rajta! Rejtve játékunk s magunk,
        Nem fecseg itt a kék erű iboly’,
        Hisz mit sem ért kettőnk játékibol.

22. „Mutatja pelyhes, csábos ajakad,
Nem vagy megérve; ám jó ízü már.
A percz előnyét használd, megragadd!
Árván, magán ne zülljön el a báj!
        Ha nem szakítjuk le tavasz-korában,
        Hamar lehervad a virág magában.

23. „Ránczos ha volnék, rút, ocsmány, öreg,
Nyershangu, béna, aljas, durva vér,
Kiélt, megútált, köszvényes, hideg,
Aszott, kiszáradt, fél vak, ösztövér:
        Méltán utálnál nem neked valót;
        De mért gyülölsz hibátlan bájolót?

24. „Csak egy redőt se látsz arczom felett,
E fénylő kék szem fürge s játszi még;
Bájam megújul mint a kikelet;
Lágy, teli húsom, agyvelőm meg ég;
        Csak fogd e nedves puha szép kezet,
        Hogy szinte olvad, szétfoly, azt hiszed.

25. „Mondd, hogy csevegjek, s megigéz beszédem;
Tündér gyanánt lejtek a homokon,
Vagy zila fürtü nymphaként a réten
Tánczra kelek s nem látni nyomdokom:
        Szerelmi szellem csupa tűzböl áll,
        Nem földre sülyed, fel magasba száll.

26. „Nézd, kankalin-virág a fekhelyem,
Ugy fekhetem rajt’ mint szilárd faágon;
Gyöngéd galambpár száll ott fen velem
Reggeltül estig, hova jutni vágyom.
        Ily könnyü, lásd, a szerelem, holott
        Te kedves! oly nehéznek gondolod.

27. „Talán szived tenarczodért dobog?
Talán szerelmes jobbod bal kezedbe?
Lopd meg magad, s vádold, ki meglopott;
Esdj tenmagadhoz és légy visszavetve.
        Igy áldozá fel Narciss önmagát
        S árnyat ölelni a habokba szállt.

28. „Ékszer diszűl van, fénynek van a fáklya,
Izlelni étket, bájt élvezni kell;
Virágba illat, gyümölcs kell a fákra;
Törvényszegés magáért nőni fel;
        Mag kél a magból, báj meg bájt nemez:
        Nemzettek egykor, most magadd nemezz.

29. „A föld gyümölcsit mint élvezheted,
Ha föld gyümölcsöt tőled nem talál!
Természet rendje szól: kell nemzened,
Hogy sarjad éljen, ha te meghalál.
        Halál daczára túléled magad,
        Hisz gyermekedben másod itt marad.”

30. Izzadni kezd most szerelem betegje,
Mert elhagyá árny pázsit-nyoszolyájok,
S Títán a hő dél magasán lebegve,
Égő szemével izzón néze rájok.
        Bár itt Adónis ülne – gondolá –
        És ő feküdnék Vénus oldalán.

31. És már Adónis lomhán fanyalog,
Kelletlenül néz, fanyaron, mogorván,
Mint kék eget nehéz ködgomolyok,
Szép szeme fényét bús ború takarván.
        „Elég! – kiált – szerelmed úgy se kell;
        Arczomba tűz a nap, hadd menjek el!”

32. „Ah! – szóla Vénus – ifju, s ily kemény!
Mily puszta mentség, hogy tőlem mehess.
Im égi lágy sohajt lélekzem én,
Ez hűvösít, ha a nap oly heves;
        Hajam árnyával foglak óvni téged,
        S könyemmel oltom, hogyha ez is éget.

33. „A nap nem izzón süt, csak melegen,
S lám én a nap közt s közted feküszöm.
Nem e hőség, oh! nem ez fáj nekem,
Engem szemed tart égető tüzön,
        S ha halhatatlan nem vagyok: az ég
        S föld napja közt, oh! már rég elveszék!

34. „Oly zord vagy-é, s kemény, mint kő s aczél?
Oh kőbb a kőnél! szirtet víz kiváj;
Nő szült, s szerelmet még nem érezél?
S azt sem: hiánya mily sajogva fáj?
        Oh! ha anyád is ily fagyos rideg:
        Téged se szült, meddőn halt volna meg.

35. „Ki vagyok én, hogy gőggel megtagadj?
Hol óhajomban az a nagy veszély?
Egy árva csók megrontja ajakad?
Szólj, szép! de szépen. Vagy ne is beszélj:
        Egy csókot adj, hisz vissza lészen adva,
        S ha kettő kell tán, egyet rá kamatba’.

36. „Fujh! szivtelen kép, dermedt kő, komor!
Fujh! czifra bálvány, báb te, holt hülye!
Csupán a szemnek tetszetős szobor!
Bár férfi-forma, ám nem nő szüle;
        Nem férfi, oh nem, bár külsőd olyas,
        Mert a ki férfi, önként csókol az.”

37. Most tűrtelenség hallgatásra birja,
S szünetre készti zajgó szenvedély;
Hirdeti búját lángszem s arcza pirja,
Bár szívbiró[1], ah! itten nem itél;
        Majd sirni kezde, majd szóhoz foga,
        Majd meg könyekbe fúl el szándoka.

38. Fejét csóválja, majd kézen ragadja;
Olykor reá, majd le a földre bámul;
Lánczként fonódik olykor rája karja,
S az futni vágyik e kar békójábul;
        S míg így vivódik menekülni onnan,
        A liljom ujjak tartják egybefontan.

39. „Lásd, kedvesem! szépen körülkerit
Ez elefántcsont sövenyű garád!
Én a vadaskert, gímem lészsz te itt:
Bárhol legelhetsz, hegy-völgy vár reád;
        Kezdd ajkimon, s ha a hegy fen hideg lesz,
        Bolyongj alább a kies kútfejekhez.

40. „Van e határban élvezet elég:
Lágy völgyi pázsit, nyájas hegyi sik,
Halmok körűl, berkek, vad sűrüség
Vész s zápor ellen vadomat fedik.
        Kerted vagyok hát, légy gímem magad,
        Nem bánt eb itten, bár ezer ugat.”

41. Mosolyg Adónis erre megvetően,
S kettes gödör kél arczán két felül:
Ámor teremté, hogy e temetőben
Ássák el őt, ha holtan majd ledül.
        Szerelem[2] él ott, jól tudá a csalfa;
        S hogy nem omolhat ő e sirba halva!

42. Két kerek örvény tárul fel igézve,
Vénus szerelmét hogy magába nyelje.
Tébult előbb már, most hogy jőjön észre?
Mért új csapás már elvérző kebelbe?
        Szegény királynő! ön törvényed ér:
        Gunyos mosolyt nyersz hév szerelmedér’!

43. Vaj mit tegyen most? mit szóljon tovább?
Szava kifogyván, hajh! nő egyre kínja.
Idő repűl, az ifju futni vágy,
Ölelő karját tépi, leszakítja.
        »Irgalmat! – igy sír – szánó jó szivet!«
        De az felugrik s ménjéhez siet.

44. De ím, a szomszéd cserje sűrüjében
Bokros kapáló ménje egy bokorban
Szép deli kanczát szimatol meg épen,
S ez megíramlik s fölnyerítve horkan;
        A vas nyakú mén fékét a faágrul
        Letépi s menten el utána száguld.

45. Garral nyerít, ágaskodik, szökell,
Széjjelszakad kivarrott hevederje;
A földbe mély sebet vág körmivel
És ennek öble reng mint menny dörejje;
        Vas zabolát harapja két felé,
        Széttörve azt mi eddig őt töré.

46. Fülét hegyezve, ívded szép nyakán
Lengő sörénye mind élére szökken;
A léget iszsza, s ismét orrlyukán,
Miként kohóból füst, száll kilökötten;
        Kevély tüzében szeme égve lángol
        Pezsgő erőtől s buja hevü lángtol.

47. Most csak üget, léptit számolva tán,
Szelíd fönséggel és kevély-szerényen;
Majd felriad, rúg, tombol azután
Miként ha szólna: mind e dús erényem
Azért dicsekszik csak, a deli kancza
        Tekintetét hogy szépségemre vonzza.

48. Mit néki a boszús, zajos lovas?
Megállj-kiáltás, hízelgő hahó?
Mit a szuró sarkantyu, zablavas?
Mit czifra csótár, gazdag takaró?
        Szerelmit látja, ezt csak egyedül,
        S mást meg se lát dölyfében e kivül.

49. Ha túlhaladva művész a valót,
Rajzolna mént s rajt’ szép arányt, kecset,
S győzelmet élőn nyerne a halott,
Versenyre szállván természet s ecset:
        Ép ily kiváló, ily tökély ez íme!
        Alakja, csontja, lépte, tüze, színe.

50. Szilárd járásu, csülkén hosszu szőr,
Széles szügy és far, nyílt szem, czimpa tág,
Ritkás sörény, bojtos fark, sima bőr,
Magas nyak, kis fej, fül, kerek paták;
        Minden tökélyes, egy hiánya csak:
        Kevés hátára a kevély lovag.

51. Most messze száguld, s ott egy helyre bámul;
S pehely ha rezzen, szökken más felé;
Szalad szelekkel verseny-fogadásul,
Nem tudja a szem, fut-e, repül-é;
        Farkán, sörényén fú szél zöngve át,
        S lobogva lengnek tollas szárny gyanánt.

52. Nézi a kanczát s rá nyerítve vár ott;
Ez értve mintegy szándokát: felel,
S nőstény levén, mert látja mint sovárog,
Hideg begyesség színét ölti fel
        Szerelmi vágyát gúnynyal eltaszítja,
        Gyöngéd próbáit körme veri vissza.

53. Kedve-szegetten a bús mén kifárad,
Lecsüngve farka, mely toll-ernyőképen
Párolgó hátán tarta hűvös árnyat
Kapálva kapkod légy után dühében.
        Kedvese látván, mint dühöng, bogárzik,
        Nyájasb leszen, s a bőszűlt megjuhászik.

54. Mogorva arczczal most közelg lovagja
De a bogáros kancza fut riadtan,
Mert fél, gyanakszik: őt is még befogja
S a mén Adónist szint elhagyja ottan.
        Őrűlt-vadúl a sűrübe rohannak,
        Velök nem érnek a fen szálló varjak.

55. Leül Adónis, szörnyen dúlva-fúlva,
Átkozza a vad csökönös lovat.
Kór szívü Vénus szóhoz juthat újra,
Kedvezve most az áldott pillanat:
        Mert kétszeres kín marja a szivet,
        Mondják, segélyre nyelv ha nem siet.

56. Kohó bedugva izzóbban lobog;
Rakj gátot, s a víz bőven nő vele:
Igy a szerelmi titkolt bú-bajok:
Enyhíti tüzök’ szó szabad szele;
        De ha a szív ügyvéde néma lett,
        Oda a védencz, a kétségb’ esett.

57. Őt jőni látván, gyúl az ifju arcza,
Alvó parázst mint fölszít szél megint;
S levonja fövegét a boszus arczra,
Háborgó szivvel földre letekint;
        Föl sem vevén a már közel levőt,
        Csak oldalaslag tartja szemmel őt.

58. Oh nézni így mily látomány ez! íme
A vad ifjúhoz mint megy lopva most,
És látni mint küzd vívó arcza színe,
Mint űzi egymást: hószin a pirost.
        Most arcza halvány, közbe’ mint a villám
        Czikázik által rajt’ lángszínü csillám.

59. Im, most jut épen az ülő elé,
S szerény imádóképen oda térdel,
Egy’k szép kezével fővegét vevé,
Arczát simítja gyöngén más kezével;
        A puha arczon ott a kéz nyoma,
        Mint fris havat ha a láb bényoma.

60. Oh szemeik közt most mily harcz kele!
Esd Vénusé, víja Adónisét;
Ez néz azéba s még sem lát bele;
Az kéri ezt, ez megveti azét.
        S e néma játék mentét, folyamát
        Köny tolmácsolja végig kar gyanánt[3]

61. Most kézen fogja szende bájosan,
Liljom virág jut hó-börtönbe itt;
Elefánt csontnak márvány nyűge van,
Fehér barát fehér ellent körit.
        Gyönyörü harcz: ez támad, az vivódík,
        Mint két ezüstszin gerle csókolódzik.

62. Rákezdi újra lelke hirnöke[4]:
„Oh! bár te nő és Vénus férfi volna,
Te, földkerek legbájosb gyermeke!
Ép vón szivem s a tied vére folyna:
        Csak egy tekintet, s meggyógyítanálak,
        Bár enmagam kén’ adnom a halálnak.”

63. „Bocsásd kezem’, miért szorongatod?”
„Bocsásd te szívem, s elbocsátalak,
Míg kő szivednél kővé válik ott
S be nem nyomúl lágy sóhajok alatt,
        Többé nem ért meg szerelem-panaszt:
        Adónis szíve kővé tette azt.”

64. „Szégyeld! – kiált az – menjünk már! ereszsz!
Oda a szép ma, eltünék lovam,
S hogy igy veszítém, a te bűnöd ez.
Kérlek, eredj már! hadd legyek magam;
        Egy munka, egy vágy, egy gond vár reám:
        Hogy mentsem a kanczától paripám’?”

65. Vénus felel: „Gyönyörrel követi
Az édes ösztön hév vágyát lovad.
Le kell kivánság tüzét hűteni,
Mert tőle máskép a sziv meggyulad.
        Van óczeánnak, vágynak nincs határa,
        Nem csoda hát, hogy méned rád se vára.

66. „A fához kötve, mint egy gebe állt ott,
Rabúl lenyügzé szíjával a fék;
De látva szépét, mint szerelmi álmot,
Megvetve lőn a hitvány kötelék:
        A nyomoru szíjt leveté nyakárul
        S megszabadulva szűgye, szája tágul.

67. „Ha bárki szépét látja mez ne’kűl,
Ki hóbb szinű mint hószin lepedője,
S ha szeme dőzsöl s élvben elmerűl:
A többi érzék részt nem kap-e tőle?
        Ki volna gyáva, kün ha télfagy éri,
        Tűzhöz kezével hogy ne merne érni!

68. „Oh meg ne feddj, hogy ménedet kimentem!
Szivből könyörgök, tőle hogy tanúlj
Kínálkozó kéjt megragadni menten;
Ha néma volnék: itt ő példaúl.
        Tanuld meg a szerelmet, könnyü ez,
        S hűn megtanúlva többé el se vesz.”

69. „Én nem tanúlom, soh’se is fogom;
Vadkan ha volna, űzné fegyverem.
Nagy kölcsön az, fölvenni nincs okom,
Szerelmet csak gyalázni szeretem.
        Élet-halálnak mondják a szerelmet,
        Nevetni, sírni látja egy lehellet.

70. „Fél-kész, esetlen öltönyt vaj ki hord?
Ki tép le bimbót, mely nem is fesel?
Ha a mi most nő, arra láb tiport,
Mit sem teremve zsöngében vesz el.
        Csikót ha terhelsz ideje előtt,
        Soh’sem nyersz többé büszke ménerőt.

71. „Bocsásd kezem, fáj; váljunk már; eredj!
Tovább fecsegned czéltalan, hiu;
Ingatlan e sziv, vidd ostromszered,
Ily riadóra nem nyilik kapu.
        Ál köny, hizelgés, eskü: mind nem árt.
        Hijába vínak, hol a sziv szilárd.”

72. „Hah! szólni ís tudsz? van nyelved neked?
Ne volna bár, vagy én ne hallanék!
Vesztemre hallék szirén éneket,
Most sujtolóbb nagy terhem súlya még.
        Zord égi szózat! visszás tünde zengzet!
        Fülnek gyönyör, a szívet sértve sebzed.

73. „Szemem ha nincsen: fülem jutna élvhez,
Láthatlan benső szépséged szeretve;
Siket ha volnék: mind mi rajtam érez
Külbájidon merűlve élvezetbe;
        Ha sem szemem nem volna, sem fülem:
        Tapintásomban vón’ a szerelem.

74. „És ha tapintó érzékem se volna,
Nem érzenék, nem látnék s hallanék,
S nem élvezhetnék máskép csak szagolva:
Szerelmem ép oly hő maradna még:
        Mert illatozva száll ki a lehellet
        Szád lombikából s ekkép szül szerelmet.

75. „De ajh! az inynek volnál lakoma,
Ki dajka és őr mind a többi négyen[5]
Vágynám: ne múljék ez a tor soha,
Mig kapuzárni a gyanu kimégyen,
        Hogy belopózván élvök’ ne zavarja
        Féltés, e gyűlölt, zord vendég, mogorva.”

76. Megnyílik újra a rubinszin ajtó,
Mely mézutat nyit a fiú szavának,
Miként piros reg, vészt előre mondó:
Vészt a hajósnak, búbajt a madárnak,
        Gondot juhásznak, zivatart mezőre,
        Ádáz zimankót nyájra és az őrre.

77. Jól látja Vénus, s érti bajt jelent ez:
Mint szél elöl mielőtt ár zuhog,
Bogyó szétpattan mielőtt beszennyez,
S vicsorg a farkas mielőtt morog;
        Miként halálos csőből a golyó,
        Nem hallik bár még szava: gyilkoló.

78. S e pillantásra rögtön leomol:
Mert egy tekintet öl s életre hív;
Harag sebére balzsam egy mosoly;
Boldog ha még ily vígaszt lel a szív!
        Az ifju dőrén megholtnak gyanítva
        Verdesi arczát, mig kipirosítja.

79. Ijedtiben felejti szándokát,
Hogy élesen korholni akará;
Ravasz szerelmi csel meggátolá;
Ha ildom igy véd, ég áldása rá!
        Holtként feküdt a földön, míg az ifjú
        Belé lehelve, újra életet fú.

80. Arczát simítja, orron csípi, aztán
Erét tapintja, ujját hajtogatja,
Melengeti ajkát, száz szert megragadván
Írúl a sebre, melyet ő szakajta.
        Csókolja, s kész ez soh’se kelni föl,
        Mig ajakára a csók így ömöl.

81. Nappalra vált most a búbánat-éj:
Fölnyitja lassan két kék ablakát,
S mint üde díszben a nap gömbje kél
S hajnalt köszönt vidúló földön át,
        S mint napsugártól mennybolt tündököl:
        Szemfénye arczát úgy diszíti föl.

82. S a síma képen a szem nyugovék,
Mikéntha lángját mind csak tőle venné.
Soh’sem vegyűlt ily négy szemfáklya még:
Azét boszús árny téve fénytelenné,
        Ezé a kristály könyön átvilágla
        Mint a tó vizében éji hold világa.

83. „Földön, vagy égben – szól – oh hol vagyok?
Mi zajg köröttem? tenger, tűzi láng?
A fáradt est ez, vagy hajnal ragyog?
Halál, vagy élet: melyik vágya bánt?
        Éltem, s halálos kín volt ez az élet;
        Meghaltam, s holtom boldog életté lett.

84. „Megöltél engem: óh csak ölj meg újra!
Zord szikla szíved, oktatá szemed’,
S ez tőle oly gunyt, megvetést tanúla,
Hogy árva szívem gyilkolója lett.
        S hű kalaúzom, e szem, vak marad,
        Ha meg nem gyógyul ajkaid alatt.

85. „Soká csókolják egymást ők ezért,
Pirjok ne kopjék – e bibor ruha –
S elűzni a közelgő dögveszélyt,
Fris virulásuk ne múljék soha!
        S csillagvető, haláljós vallja ki:
        A vészt elűzték ifjam ajaki.

86. „Édes pecsét, ajk! mily alkura lépjek,
Hogy többször is még ajakomra zárd?
Magam’ eladni szerződésre lépek,
Hahogy te vészsz meg s lerovod az árt;
        S ha kötve alkunk – cselt, hibát kizárva –
        Nyomd ajk-pecséted’ ajkam viaszára.

87. „Ezer csókon szivem’ megveheted,
S tetszés szerint fizethetsz bár mikor.
Csak egy ezer csók, hisz mi ez neked??
Végére ér hamar a kurta sor.
        S ha nem fizetsz s a szám lesz kétszer annyi:
        Oly nagy baj-é az, húsz száz csókot adni!”

88. „Oh szép királyné! zsönge éveimmel
Mérd, ha szeretsz, hogy oly hideg valék.
Ismerni mért vágysz, kit maga sem ismer?
Nem kell halásznak a halivadék,
        A puha szilva önként hull a földre,
        Korán letépve savanyu a zöldje.

89. „Nézd, a világ vigasza fáradottan
Len nyugaton napszámát végzi be;
Az éji hírnök, kuvik sí amottan,
Cserénybe nyáj, madár tér fészkibe;
        Szén színü fellegárny borúl az égre,
        S elválni int, jó éjt kivánni végre.

90. „Jó éjszakát hát! Mondd te is utánam.
Jó éjt ha mondasz, ajkam csókot ád.”
„Jó éjt!” rebeg, s búcsu vég szakába
Elnyeri válás mézédes diját.
        Nyakára fonja karjait a nő,
        Egy testté válnak s arcz az arczra nő.

91. Lihegve küzdvén, visszatartja még
Égi nedvét Adónis bibor ajka;
Mily drága ízü, Vénus tudja rég,
És szomjat érez, bár még dőzsöl rajta.
        Azt gyötri hőség, ezt örök hiány,
        Lerogyva csüggnek egymás ajakán.

92. Most a heves vágy zsákmányára ront,
Tobzódva élvez s jól még sem lakik,
S már ajka győz, s mit győző dölyfe mond,
Oly díjra készti foglya ajakit,
        S kesely-mohón azt oly magasra tűzte,
        Hogy ajka kincsét kimeríti tűze.

93. Izlelve már, mily édes martalék,
Dőzsölni kezd rá és vakon dühöngni;
Gőzölg az arcza, izzó vére ég,
A gondtalan kéj szilajodva tör ki;
        Feledve minden: ildom szózata,
        Szégyen, pirúlás, tisztesség oda.

94. Hév öleléstől bágyad az s hevűl,
Mint ha szeliddé válik vad madár,
Vagy mint ha űzött gyors őz kimerűl,
S durczás kicsinyt álomba ringatál:
        Dacz nélkül enged, s díjat szed a másik,
        A mennyit csak tud, bár még többre vágyik.

95. Nem puhul-é meg legmerőbb viasz,
Hogy rajt’ nyomot hagy bármi kis erő!
Hol már remény sincs, merj, s czélhoz jutasz,
Szerelem kivált korláton túl merő;
        Nem gyáva ez: leghőbben ostromol,
        Ha az imádott daczosan komor.

96. Ha megijed imént a boszus arczon:
Nem szína most nektárt ajakirúl.
Harag szerelmest vissza ne riaszszon:
Rózsát szakítunk, bár tövise szúr;
        Bár száz lakattal őrzik is a bájt,
        A szerelem átront mindannyin ált.

97. Szegény bohó! most kezd könyörgni, kérni;
Megszánja Vénus, s elbocsátja foglyát,
Nem tartja őt, bucsút vesz, s arra kéri
Hogy csak szivének jól viselje gondját,
        Mert esküszik Cupidonak nyilára,
        Magával vitte azt, keblére zárva.

98. „Ez éj, oh kedves! bú közt múlik el,
Mert virasztásra készt beteg szivem.
Látlak-e holnap? oh uram, felelj!
Eljösz-e, monddsza! eljösz-e? – Igen?”
        „Nem, nem! – viszonza – tervünk már nekünk:
        Barátaimmal vadkant kergetünk.”

99. „Vadkant!” kiált föl, s halvány szín fut át
– Mint patyolat ha rózsafára hull –
Arczán, remegve hallja válaszát
S nyakára fűzi karját járomul.
        Igy függve rajta hátra rogy a fűre,
        Hátára ő, amaz reája dűlve.

100. Szerelmi küzdtér most nyilt meg neki,
Hév harczra kelni fen ül bajnoka;
De látja, hajh! mi csalfák képzeti:
Rajt ül, de nincs nyargalni szándoka.
        Oh! Tantalusnál szenved iszonyubban:
        Nem lelni üdvet az Elysiumban!

101. Festett szőlőn csalódik a madár,
Míg szeme kéjelg, begy üres marad:
Ép így epeszti a vágy, a sovár,
Mint hiu étvágy megcsalt madarat.
        Az ifju tüzét, melyet alva lel.
        Fölszítni vágyik csókja ezrivel.

102. De mind hijába! Nincs siker, királyné!
Meg nem kisértve nincs bár semmi sem!
Megérdemelné; hűn küzdött dijáér’;
Szeret, s szerelmet nem nyer szerelem.
        – „Fujh! – szól amaz – bocsáss már, megfutok
        Hogy visszatarts itt, nincsen semmi ok!”

103. „Hisz messze volnál már, édes fiú, rég,
Ha emlitést vadkanról nem teszesz!
Hadd ójalak! Ah, nem tudod te azt még,
Ha dárda éri, mily ádáz vad ez:
        Pusztán kiálló agyarát feni,
        S mint szörnyü hentes, kész öldökleni.

104. „Meggörbült hátán állnak hadi sorba’
Fenyegetően a sörték, nyilak;
Sírgödröt ás fel, merre csak megy orra;
Mint fénybogár, ég szeme düh miatt;
        Fölingerelve rontva gázol által,
        Széttépve mindent szörnyü agyarával.

105. „Nem egy hamar hat kopjád hegye át,
Sörtézett bőre oly szilárd paizs;
Nem könnyen éri seb zömök nyakát,
Ráront, ha bőszült, még arszlánra is;
        Egygyé fonódott cserjebokrok, ágak,
        A merre csörtet, félve szerte válnak.

106. „Ah! nem tekinti ő majd arczodat,
Melynek adózva hódol szerelem:
Kristály szemed’ se, sem méz ajakad’,
Bár ily tökélyt világ csodál velem:
        Ha megragad, mint rétfű – szörnyü eszme! –
        Hajh! mind e bájad letiporva, veszve.

107. „Ocsmány vaczkából, kérlek, ne zavard ki,
Ily szörnyeteghez bájnak nincs köze;
Barát tanácsát üdvös elfogadni:
Ne lépj kiszántan a vészhez közel.
        Vadkan nevére – el nem titkolom –
        Ijedve reszketett egész valóm.

108. „Nem láttad arczom’? szólj! nem volt-e halvány?
Nem ült szememben lesben az ijedtség?
Nem rogytam-é le rögtön elalélván?
És e kebelben, melyen te pihensz még,
        Sejtő szivem ver, zajg és nem pihenhet,
        S földindulásként téged rázva renget.

109. „Mert szerelemnek táborában, itt
Örsként a féltés áll aggályival:
Vad riadót ver, zendülést gyanit
És bék-időben – „kard ki kard!” – rivall;
        Gyöngéd szerelmet igy veszt, ront meg ő,
        Mint tüzet elfojt víz és levegő.

110. „E békerontó, rút, rágalmazó
Féreg, szerelmi bimbót rágva szét,
Viszály-szülő kém, száján pletykaszó,
Olykor való hír, majd hazug beszéd:
        Fülembe súgja, szivemen kopog,
        A kit imádok, féljek, veszni fog.

111. „S szemem elé – óh, még több iszonyat! –
Dühödve fújó vadkant is varázsol;
Vérrel rutítva agyari alatt
Hanyatt feküdve egy kép – hah! te látszol;
        S a mint a vér a fris virágra hull,
        Gyászolva bágyad s kelyhe lekonyul.

112. „Hogy hatna én rám a való dolog,
Ha puszta képzet már igy megriaszt;
Vérzik szivem, ha csak rá gondolok,
És felső aggály jóssá teszi azt:
        Jóslom halálod, s rám örökre gyász az,
        Ha te a kannal holnap szembe szállasz.

113. „És ha vadásznod kell már okvetetlen,
Fogadd tanácsom: gyáva nyúlat űzz;
Őzet, ki daczczal soh’sem álla szemben,
S rókát, ki annyi cselt, furfangot űz;
        Hajtsák kopók e félénk vadakat,
        Szilárd tüdőjü ménen ülj magad.

114. „S a vaksi nyúlnak nyomdokára lelvén,
A vész elől, nézd, mint szökik szegény,
Szelet előz meg s száz meg száz tekervény
Fortélyos útján csavarogva mén;
        A sok gyepű-rézs, melyen átszökell,
        Gúnyt űz elámult ellenségivel.

115. „Oda fut olykor, a hol a juhnyáj áll
S ravasz eb orra itt nyomot veszit;
Majd földturó tengeri nyúl lyukánál
Tűn el, s vadász-zaj rögtön elvesz itt;
        Vagy más vadakkal elegyedik össze:
        Ily cselre aggály és vész ösztönözte.

116. „Ott elvegyűl a többivel csapása,
Megszomorodnak a fürkész ebek,
Hangjok eláll, míg hosszu kutatásra
Megint a veszett nyomra értenek,
        S új csaholás kel, viszhang válaszolva,
        Mint égbe’ fönt ha szint ily hajsza volna.

117. „Szegény bohó, egy dombon álla meg,
Két hátsó lábán, ekkép hallgatózik,
S kémleli, űzik-é még ellenek.
Hajh! hallja, zúgnak hangos riadóik,
        S bizonynyal oly bús neki ez a hang
        Mint nagy betegnek a halálharang.

118. „Harmattul ázva, jobbra balra lépni
Lát’d zeg-zug úton, keresztül-kasul;
Lábát galádul minden tüske tépi,
Minden kis árnyra, neszre meglapul;
        Mindenki rálép s tapod a nyomorra,
        S nem védi senki, ha le van tiporva.

119. „Feküdj nyugodtan s hallgass egy kicsit még
– Hijába küzdesz, nem bocsát karom –
Hogy a vadűzést meggyülöljed végkép,
Hűtlen magamhoz[6] szíved’ oktatom
        Erkölcsi tanra, s lesz sok tanuság,
        Szerelem ismer minden szivtusát.

120. „Hol is hagyám el?” – „Bárhol, mind egy az;
Bocsáss el, így jól végzed a mesét.
Az éj is elmúlt.” – „S aztán?” szól amaz.
„Baráti kör már várja részesét;
        Sötét van, és ha megyek elesem.”
        – „Sötétbe’ lát legjobban szerelem,

121. „S ha elbukol, csak vígasztald magad’,
Beléd szeretve gáncsot vete föld,
Hogy megrabolja csókos ajakad’:
Dús martalék lopási vágyra költ;
        Hogy csókot lopva eskjét meg ne szegje,
        Diána elbú sűrü föllegekbe.

122. „Most értem én, mért oly sötét az éj:
Ezüst sugárit rejti Cynthia,
Mig meglakol természet bűneér’,
Hogy égbül ily istenmintát lopa,
        Alkotva téged a menny ellenére,
        Nappal nap, éjjel a hold szégyenére.

123. „Sors istennőit is megvesztegette,
Hogy megcsufolják ritka remekét:
Gyarló hibákkal a bájt elegyítve,
Rút torzítással tiszta szép tökélyt,
        És rajta inség, őrjitő nyomor,
        Mint martalékján zsarnokul tipor.

124. „Az izzó láz, sápadt hideglelés,
Dühöngő téboly, mérges döghalál,
Agyat maró kór, vérfölhevülés,
Háborgó hagymázt támasztó ragály:
        – Természet ellen – undor és fekélyek
        – Mért tett remekké – összeesküvének.

125. „És mind e vészek legkisebbje bár
Egy percznyi harczban véget vet a bájnak;
Illat, zamat, szín és mindannyi báj,
A mint imént még annyin bámulának,
        Pusztúl, enyész és rögtön száll tova,
        Mint dél-sugártól olvad bércz hava.

126. „Azért, a meddő szűziség daczára,
Fásult apácza, Vesta őrző szűze,
A ki a földi faj vesztére várva
Minden fiú- és lánysarjat kiűzne:
        Legyen pazar, mint égi éji lámpa
        Olajt adózva fénylik a világba.

127. „Egyéb-e tested mint sír-temető,
Mely ivadékod’ nyeli bé magába?
Joggal igényli tőled azt idő,
S te visszafojtnád a sötét homályba?
        Oh a világ is megutálna téged,
        Ily szép reményt hogy szétdul büszkeséged!

128. „Igy semmisülsz meg, tenmagadban elvészsz,
S ez iszonyúbb mint belviszály hada,
Mint az öngyilkos kétségbe esett kéz,
Mint önfiát mészárló bősz atya.
        Elásott kincsen dúló rozsda van,
        Míg új aranyt szül a használt arany.”

129. „Eh! – szólt Adónis – látom, te megént
Az elkopott, a régi dalra kezdesz.
Csókot hijába adtam hát imént?
Ár ellenében mind hijába küzdesz
        Az éjre, kéj rut dajkájára; téged
        Csak meggyülöltet mindinkább beszéded!

130. „Bár húszezernyi nyelved vón’ neked
S beszélne mind ez egynél bűvösebben,
Mint búja sellő zöngvén éneket:
Nem kapna választ csábszó a fülemben;
        Tudd meg, szivem vár ott fölfegyverezve
        És semmi csalfa hangot nem ereszt be,

131. „Hogy e kebelnek csöndes rejtekébe
Be ne lopózzék a csábos zene;
Szegény szivem meg lenne rontva, tépve,
Felüdülést ágyán sem érzene.
        Nem, nem! kesergni nem kiván szivem,
        Egyedül alszik s alva megpihen.

132. „Megczáfolhatnám mind, mit állitasz.
Veszélybe síma ösvények vezetnek;
Nem szerelem a gyűlölt, élved az:
Kitárni keblét bármely idegennek;
        Czélod: tenyészet. Oh szép ürügy ez,
        Midőn az ész kéj kerítője lesz.

133. „Ne hivd szerelmnek; ez fölszállt az égbe,
Nevét mióta ronda kéj bitorlja,
S a szüziesség színét öltve képe
Sok üde bájnak lett bemocskolója,
        És megrabolja, rontja zsarnokúl,
        Mint gyönge sarjon hernyó rágva dúl.

134. „Záporra nap a szerelem, vigasztva,
De vihar a kéj s nincs napfény vele;
Örökre ifju szerelem tavasza,
A nyár felén már jő a kéj tele;
        Meg nem csömörlik az és színigazság,
        Tobzódva hal meg ez s merő hazugság.

135. „Mondhatnék többet, ám legyen elég;
Avúlt a tárgy és oly ujoncz a szónok.
Szivem boszús, arczom szégyentül ég.
Bocsáss, megyek, s nem tréfamódra szólok.
        Mely buja ajkad hallgatá: e fül
        Ily nagy bünéért ime már hevül.”

136. S magát kitépve lágyan ölelő
Karjából, mely őt kebelére füzte.
Sötét sürűn át haza siet ő,
Szegényt kinok közt hagyván ott feküdve.
        Mint hulló csillag égről lelövell,
        Vénus szeméből akként tűnik el.

137. Utána bámul, mint ki parton állván
Néz a hajóra szállt barát után,
Míg eltünik a vad hullámok árján,
Ormuk ha már a felhőt éri tán:
        Igy burkolá be kegytelen sötét
        Éjárny az ifjat, szeme gyönyörét.

138. Elhül, ki vizbe ejt véletlenül
Egy ékkövet, egy drága súgarut,
S az éjutas is, gyanús erdőn belül
Ha hirtelen fáklyája kialudt:
        Háborgva így küzd, nem lelvén magát
        Elvesztve útja szép őrcsillagát.

139. És most kezétől verve keble dobban;
Szomszéd odúk mind fájó panaszit
Utána zúgják, mintegy fölriadtan:
A szenvedély tompán viszhangozik.
        „Oh jaj nekem! oh százszor jaj!” kiált,
        S ismétli százszor száz viszhang jaját.

140. Meghallva ő ezt, bős dallamra zendül,
S a rögtönzött dal oly bús, gyászoló,
Mint lesz rab ifju s vén a szerelemtül,
S ez mint bohón bölcs s az bölcsen bohó.
        Dalának folyton jaj a vég szaka,
        S utána zúgja viszhangok kara.

141. Egész éjen tartott hosszú dala:
Mert szeretők órái hosszuak;
Hiszik, mi nékik élv s öröm vala,
Abban mások is velök tartanak;
        Gyakorta kezdett bőszavu meséik’
        Nem végezik, s nem hallja senki végig.

142. S kikkel virasztott? milyen társak ők?
Üres viszhangok mind, élődiek,
Sipító szolgák, készen felelők,
Hizelgve vendég kedvszeszélyinek;
        Ha ő igent mond: visszafelelik;
        Ha nemet: ezt is; mind egy az nekik.

143. Im! a pacsirta fáradt nyugalomtul
Magasra fölszáll nedves fészkiböl;
Ébred a reg s hó kebléről kiindul
A nap, egész fönségben kelve föl:
        Dicsően a világon áttekint,
        S ég czédrus és bércz arany fényekint.

144. Üdvözli Vénus, jó reggelt kiván:
„Sugárzó isten, minden fény ura!
Tetőled kapja csillag, égi láng,
Hogy tündökölve gyúl ki sugara;
        Ám túlhalad föld egy szülöttje téged,
        S mind földnek adsz te fényt, adhatna néked.”

145. E szóra eltűn egy mirtus ligetbe,
S azon tünődik: ifja még se jő!
Holott a reg is már-már múlni kezde;
A kürt szavát s eblármát lesi ő.
        Egyszerre hallja a vidám rivalgást,
        S indul legott a zaj felé szaladvást.

146. S a mint fut, útján egy bokor karát
Öleli, arczát csókolván a másik;
Ez, hogy megálljon, czombját fonja át,
S ő mind lerázza cserjék karolásit.
        Igy megy üsző, ha duzzadt tőgye fáj,
        Szoptatni borját, mely rejtekbe’ vár.

147. Hah! most ijedten nyínak az ebek…
Fölriad erre, mint ki rút kigyót lát
S megrémül ettől, borzad és remeg,
Ha vészgyürűkben fekszi által útját:
        Ugy a szorongó szűkölés zajátul
        Egész valója megdermed, elámul.

148. Mert tudja, hogy már ez nem könnyü vad,
De büszke arszlán, bősz kan, durva medve.
A lárma hajsza egy helyben marad,
S föl-fölvonyít az ebcsapat ijedve.
        Látván a szörnyet, egyik vár a másra,
        Nógatva egymást első támadásra.

149. E szörnyű zaj fülébe búgva száll
S azon keresztül meglepett szivéhez;
Ijesztő aggály ront rá s borzadály,
Zsibbad agyában minden a mi érez;
        Mint hadsereg félénk vezér alatt,
        Nem mer megállni, rútul megszalad.

150. Igy áll remegve s lázasan hevülve,
Majd bátorítja dúlt érzékeit:
Csak dőre tévely, ál képzelme szülte,
Hogy valamennyit aggály fog el itt.
        És kéri: többé ne remegjenek…
        De ím az űzött kant pillantja meg.

151. Száján pirosra van tajtékja festve,
Mint mikor össze vér és tej vegyül.
Megborzad újra minden izma, teste,
Tébulva futkos minden czél ne’kül;
        Most erre ront, majd arra visszatér,
        Korholni a kant gyilkos tettiért.

152. Száz kín szeszélye csalja száz irányba,
A mely uton ment ismét visszajő;
Mohón siet s megint megáll hijába;
Ugy tesz miként a mámoros velő:
        Meggondolásból a ki mit se gondol
        És mit se végez csupa sok dologbol.

153. Emitt nyujtózik egy eb fáradottan
A bokor alján; kérdi: hol ura?
Nyalja sebeit egy másik amottan
– Legjobban ír mérges fog marásira –
        És csak mogorván kuczorog s vonyítva
        Felel, midőn őt Vénus megszólítja.

154. Egy csüggő ajku zord eb kezdi rá,
Szünvén a rút fülbántó orditás;
Üvöltve orrát égre forditá,
Felelve rá itt egy s ott újra más.
        Lecsüggő farkkal a földet verik,
        Vérezve rázzák tépett füleik’.

155. Miként a balga földi nép elámul
Ritka csodákon, tünemény-jelen,
Döbbent szemekkel hosszan rája bámul,
S eltölti jósló rémes sejtelem:
        Igy fúl el ő is ama gyász-jelekre.
        S szól a halálhoz, ismét föllihegve:

156. „Rút arczu zsarnok, undok vézna váz!
Szerelem átka! – igy kezd káromolni –
Ádáz kisértet! mily kedvet találsz
Az ő lehét és báját megrabolni,
        A ki míg élt a rózsának adott
        Szinragyogást, ibolynak illatot.

157. „Ha halva volna! – Nem! Ledöntened
Nem lehetett, ha láttad bájait.
De mégis! Oh hisz nincs neked szemed,
Vaktában hullnak bősz csapásaid;
        Czélpontot aggkor, s ím álnok nyilad
        Téveszti czélját s kisded szivbe hat.

158. „Ha inted őt, s ha megszólal, beszél:
Hatalmad elvész hangja hallatára.
A párkák is megátkoznak ezér’,
Gyom helytt virágot tépsz szavok daczára.
        Szerelmi nyil kellett voln’ őt hogy érje,
        Nem ében dárdád, melylyel meglövéd te.

159. „Tán könyt iszol, hogy annyi könyet ontasz?
Mi hasznod, rám ha súlyos gyász borúlt?
Örök homályt szemére mért borítasz?
Hisz látni más szem is attól tanúlt.
        Természet ím már nem néz félve rád,
        Legszebb müvét mióta szétdulád.

160. Kétségbesetten megtörik; lezárul
Pillája, s mint zsilip-zár fogja föl
A tiszta árt, mely tünde két arczárul
Most bájos keble völgyibe ömöl.
        Ám áttöri ezüst özön zsilipjét
        S erős folyással azt kinyitja ismét.

161. Oh, szeme s könye kölcsön mint vesz, ád:
Szemben könyű, könyűben szem ragyog;
Két kristály látja egymás búbaját,
Majd fölszáritják nyájas sóhajok;
        De, mint borúlt napon szél és eső:
        Száraz sohajra új köny árja jő.

162. Fölváltva egyes érzések tolongnak,
Versengve: melyik illik fő bujához;
Az ép jelen kín látszik legnagyobbnak,
Mindegyik érzés úgy munkál, csatároz,
        De egy se győz; majd mind egy árba forrván
        Mint sok felhőből alakúl egy orkán,

163. Most messze hall vadászi zajt, hahót
– Nem édesebbek dajka éneki! –
S a rémet, mit félelme alkotott,
Most új remények hangja űzte ki,
        S a kedv, mely őt vidítva ébredez,
        Hizelgve szól: Adónis hangja ez.

164. S most könye szűnni kezd, a szem rabul
Mint gyöngyöket magába foglalá,
S ha olykor egy fényes csepp még lehull,
Az arcz föliszsza, nem esik alá
        A ronda földre, melynek arcza ázik,
        S mely még csak ittas, bár megfúlni látszik.

165. Oh szerelem! mily ritka, furcsa az:
Nehéz hitű vagy, s bárki elhitet.
Búban, örömben folyton túlozasz,
S kétség, remény csuffá tesz tégedet:
        Egyik hizelg valószinűtlenül,
        Megöl a másik rögtön, ok ne’kül.

166. Fölbontja most, imént mit egybeszőtt;
Adónis él, mért szidná a halált?
Nem nyelve volt, mely elgyalázta őt,
Sőt rút nevéhez dísz czimet talált:
        Királyi sirnak híja, sírkirálynak,
        Minden halandó legfőbb kényurának.

167. „Édes halál! – szól – nem, nem! tréfa volt;
De megbocsáss, hogy első rémületben
Látván a vadkant, bőszülten komort,
A ki nem ismer irgalmat, kegyetlen:
        Ekkor, szelid Árny! hogy valót beszéljek –
        Félvén szerelmem’ – gúnynyal szennyezélek.

168. „Nem én hibám, a vad bujtotta nyelvem’:
Láthatlan úr te! rajta töltsd boszud;
Ő bánta, a szörny, én csak őt követtem,
Ő volt, ki rólad rágalmat hazudt.
        Kétnyelvü a bú, s tíz nő esze nélkül:
        Két nyelvet a nő nem bir tartni fékül.”

169. Ekkép remélve, hogy Adónis él még,
Szépítni kezdi a hamar gyanút;
És hogy soká virúljon még e szépség,
Hizelgni a halálnak megtanúl:
        Sírboltot, szobrot, emlékkövet emlit,
        Dicsőjtve fenen hírét, győzedelmit.

170. „Oh Zeusz! – kiált – mily gyönge, dőre voltam,
Mily balga: sirni megholt kedvesemhez,
Ki él s nem is hal meg míg szétbomoltan
A földi nemzet végképen ki nem vesz:
        Mert ő ha meghalt, a báj van megölve;
        S ha halva a báj, új zür éje tör be.”

171. „Fujh! ijedős vagy, balga Szerelem!
Mint kincses útas rablótelt vidéken;
Mit föl se vesz tán még se fül, se szem:
Szived evődik gyáván kicsiségen.”
        Fölzúg e szóra víg tülök zaja,
        S ő felszökell, ki oly megtört vala.

172. Mint csalmadárra[7] sólyom úgy suhan,
Még fű se hajlik, oly könnyen lebeg;
De míg rohan, fut – hah! boldogtalan! –
Vadkan levágta ifját látja meg.
        Oh gyilkos látvány! szeme éjbe vész,
        Mint nap elől ha csillag elenyész.

173. S mint csiga, szarvát érje bárki újja,
Ijedve vissza héj-odvába mászik;
Nem egyhamar bú a szabadba újra,
Ben meghuzódván, árnyban ül sokáig:
        A vér-látványra szeme igy buvék be
        Feje sötét, mély rejtek-üregébe.

174. Lemondva tisztét – látást – leteszi;
Ám rendelkezzék a ravasz velő,
Ki őt tovább is éjbe fedezi,
Hisz a mit itt lát az csak szívölő;
        S ki, mint ijedt király a trónusán,
        Felzokog a szem-hiradás után.

175. És a vazall nép erre mind remeg
– Mikéntha a szél mélység börtönében
Küzködve föld alapját rázza meg –
S fagyos ijedtség vesz erőt a népen:
        E minden tagját dúló háborúra
        Sötét ágyából fölkel szeme újra.

176. Ah! vonakodva hulla csak sugára
A sebre, mely a kan marása volt;
Gyöngéd csipője tiszta liljomára
Seb sirta könyek biborárja folyt:
        Körül virág, fű, gaz, fa levele
        Vérét lopá s együtt vérzett vele.

177. Részvét jelét szemléli Vénus abban;
Fejét fél vállra függeszté alá,
Némán vivódik őrült indulatban:
Nem halhatott meg, nem halt! gondolá;
        Elfúlva hangja zsibbadásba veszve,
        Hogy sirt előbb már, gyötri ez az eszme.

178. Olyan merően csügg a sebnyiláson,
Három sebet lát káprázó szeme;
Korholja s tiltja, hogy torzítva lásson
Több sérvet ott, hol egy se kellene;
        Kettőzve látja arczát, mindenét:
        Mert vét a szem, ha a velő setét.

179. „Egyért se lelne bánatom szavat,
S im halva itt kettő is, két Adón!
Sohajom elfogy, könyem elapad,
Égő tüz a szemem, szivem meg ón:
        Szív súlyos ólma, olvadj szemtüzén!
        Tűz cseppü vágytól igy enyészszem én.!

180. „Szegény világ, jaj! mily kincsed veszett el!
Megnézni méltó arcz maradt-e élve?
Kétkedni tudsz még múlt s jövő kecseddel?
Kinek szavában zeng most zene élvre?
        Kedves virágok színe üde bár,
        Ő vele élt s halt a valódi báj.

181. „Minek ezentúl fátyol és kalap?
Csókotokért a szél s nap nem eped;
Nincs bájatok, nincs félni hát alap;
Kifütyül a szél, a nap kinevet.
        Ah! míg Adón élt, metsző szél s a nap
        Meglopni báját lesben álltanak.

182. „És kalapot viselt is ő azér’;
Alá tekinte kandi napsugár,
Lefújta s játszott fürti közt a szél,
Míg nem Adónis sirni kezde már;
        Majd a fiúval szánást érezők
        Szárítni könyét versenyeztek ők.

183. „Hogy lássa arczát egy gyepű megett
S meg ne ijeszsze: arszlán rejtve jára;
Ha kedvtelésből dalla éneket:
Tigris figyelt szelídülve reája;
        Ha szólt: a farkas zsákmányt eleresztve
        Az nap juhnyájat többé nem ijeszte.

184. „Ha képe mását nézte a patakban:
Körül sürögték az arany halak;
A madarak ha látták: elragadtan
Majd dalra keltek, majd meg hoztanak
        Epret, cseresnyét, így etetve őtet,
        Bájával tartván ő az ehetőket.

185. „De e galád, e rút sünorru kan,
Ki földre nézve csak sírt, kútat ás,
Nem látta őt díszében bájosan:
Mutatja ez a nyájas fogadás!
        Ha látta arczát, tudom, agyara
        Véletlen ölt csak, csókot akara.

186. „Igy halt Adónis, oh! való, igaz!
A kanra sujtott gerelyének éle;
Nem is fené rá agyarát amaz,
Csókkal kivánt ő megbékülni véle,
        S szaglászva mellén, csupa szeretetbül,
        Véletlen vágta ágyékát keresztül.

187. „Ha agyarom van, meg kell vallanom,
Hogy csókolás közt már előbb levágta.
Meghalt s övével ifju szép korom’.
Hajh! meg nem áldá: ez most éltem átka.”
        Lerogy e szónál ott álló helyébe’
        S aludt vérével arczát szennyezé be.

188. Ajkára néz most: „Oh mily halovány!”
Kezét szorítja: „Oh milyen hideg!”
Fülébe sugdos fájdalom szaván:
A gyász igét nem hallja holt ideg;
        Fölnyitja aztán zárt szemhéjait:
        Kiégve két mécs szállt homályba itt.

189. Két tűkör. Óh ezerszer nézte ő
Bennök magát! Nincs ott több viszsugár;
Kihalt a nem rég tünde fényerő,
Minden hatalmat bájok veszte már.
        „Boszúmra történt oh! világcsoda
        Hogy ég a nap még, fényed bár oda.

190. „Te halva vagy már. S ime jósolom:
Szerelmet eztán búbánat kisér,
Követni fogja féltés, fájdalom,
Édes kezdetre fanyar véget ér;
        Mindig fonák-viszásan fűzve-kötve,
        Kinjával föl ne érjen összes üdve.

191. „Legyen ledér, ál, fortélylyal tele,
Hervadva hullljon alighogy kikelt;
Aljába méreg, méz legyen föle,
S leghűbb szemű se lássa meg a cselt;
        Bármily erőset gyöngévé tegyen,
        Bölcs néma, bárgyu szónokká legyen.

192. „Mostan pazarló, majd szűkmarku légyen,
Tánczolni kóros aggastyánt tanítson,
Bámész ripőköt epedővé tégyen,
A dúst kifoszsza, koldust gazdagítson,
        Dőrén szelíd most, majd őrjöngve vad,
        Vén ifjuvá tesz, vénné ifiat.

193. „Hol félni nincs ok, bántson ott gyanú,
S ne féljen ott, hol nem kell bíznia;
Könyörü légyen s majd túlszigorú;
Lássék igaznak, hol gazul csala;
        Hol legmosolygóbb, ott legyen galád;
        Félénkké hőst, hőssé tegyen pulyát.

194. „Egymásra bujtsa az apát s fiút,
S legyen ok, hogy vészhadak dúljanak,
Kész szítni minden forrongást, gyanút,
Miként tüzet a száraz gyúanyag.
        Halál dulá föl zsönge szép szerelmem’:
        Ne légyen üdv hát a leghőbb szerelmen!”

195. Ekkor az ifju – ott fekvén megölve –
Szeme elől mint pára oszla széjjel,
És vériből, mely szétomolt a földre,
Bibor virág kél tarkázott fehérrel,
        A halovány arcz s a vér képeül,
        Mely hószinén kerek csöppekben ül.

196. Fölé hajol, s kiárad illata,
Vélé, Adónis lehe száll reá;
Kelyhének otthont kebelén ada,
Ha őt magát már sír elragadá.
        Letöri szárát s onnan folyni kezd
        Zöld nedü csöppje: könynek nézi ezt.

197. „Szegény virág! nemződ szokása volt
– Édesb atyának édes sarja te! –
Kis búra is hogy szeme könye folyt;
Elzárkozottság volt természete,
        S tiéd is az. Ám tudd meg: e sziven
        Ép ugy hervadhatsz mint ott, vériben.

198. „Ez a kebel volt nemződ nyughelye:
Vérrokonáé most, tiéd e jog;
Nézd itt e bölcsőt, itt pihenj, jere!
Ringatva éj-nap szívem verni fog;
        S, kedves virág! nem múlik pillanat,
        Hogy rád ne hintsem forró csókomat.”

199. Megúnva ekként végre a világot,
Siet befogni hó-galambjait;
Könnyen lebegve föl, magasra hágott,
Gyors kocsijával levegőt hasit;
        Paphos felé tart, hogy elzárkozottan
        – Igy végezé el – s rejtve éljen ottan.
Jegyzetek

   1.Mint a szerelem istennője.[VISSZA]

   2.Két értelműen: szerelmi báj és Ámor.[VISSZA]

   3. Az akkori szinpadokról vett hasonlat, hol a néma játékok értelmét egy-egy szinész kar gyanánt szóval magyarázta.[VISSZA]

   4.Nyelve.

   5.A többi négy érzéken.

   6.Most ő, mint a szerelem istennője, erkölcsi oktatásokat akar adni.

   7.Azon kitömött madár, melylyel a sólymot röptéből visszacsalják.